Rendhagyó bejegyzés - Holtak bolygója 1960

Íme egy mozi, ami igazi kuriózum a maga nemében. Miért is? Mert ez volt az egyetlen kelet-német alkotás, ami az Egyesült Államokban  közismert és sikeres lett.  Ám kár volna azt hinni, kikövezett utat járhatott be. Mint azt tudjuk, a hidegháború korszakában a kulturális kapcsolatok szinte befagytak a, ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy a nyugati alkotások erősen megválogatva – igen, a cenzúra, - kerültek be, másrészről viszont a DEFA szájbarágós tartalommal teli történetei után. Az NDK politikai vezetése még a szocialista táboron belül is „vonalasnak” számított, ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy a nyugati alkotások erősen megválogatva – igen, a cenzúra, - kerültek be, másrészről viszont a DEFA szájbarágós tartalommal teli történetei után sem kapkodtak. (Nem bizony, még a „béketábor” kerítésein belül se igazán.)  De lássuk a tartalmat.



 A földi tudósok arra a következtetésre jutnak, hogy a szibériai Tunguzka meteor valójában egy idegen civilizáció felrobbant űrhajója volt. A Vénusz bolygó lakói jönnek szóba a fennmaradt henger információi alapján, ám azon a planétán semmi olyan jel nem tapasztalható, ami életre mutatna. Ezzel együtt a Föld nemzetei összefognak, hogy űrhajót küldjenek oda. Némi vita után összeáll a számos ország tagjait magában foglaló legénység és a hajó átszeli az űrt. Ám a bolygón több mint furcsa jelenségek sorát észlelik. Neki látnak felderíteni, mi történhetett.




A mozi két világosan elkülöníthető részből áll. Az első: a földi felvezető mozzanatok. A készítés időpontját tekintve elég furcsa, hogy egyértelműen egy multi-kulturális világot ábrázol, ahol eltűntek az népeket elválasztó korlátok, legfeljebb magánéleti és technikai zűrök keserítik az űrhajósok összeverbuválását. No meg a bürokrácia akadékoskodik, de csak kicsikét. Ebbe a szakaszba csempészik be az ideológiát, vagyis a tudásukat a háborús eszközökre elfecsérelni muszáj volt tudósok kesergését, az atomveszélyt, a nemzedéki konfliktusokat. De mindezek csak szőrmentén jelennek meg, pár odaszúrt mondattal a Nyugat felé. Jó-jó, azt is megelőlegezik, hogy szovjet ember lép majd elsőnek a Holdra, ami mostanra persze végképp komikusan hat. De akkoriban ez afféle kötelező tiszteletkörnek számított a „Nagy testvér” felé.

Fontosabb ennél, hogy azt mutatják, ugyan élnek még a régi beidegződések, ám az űrhajósok közössége becsüli egymást, számíthat a másikra. (Gene Roddenberry két évvel később indította a Star Trek projectet. Vajon látta ezt a mozit előtte?) A legénységben semmi piszkálódásnak nyoma sincs, legfeljebb sakkban akarják felülmúlni a másikat, de ott meg a robot mindent visz. (Igen, 1960-as években járunk. Ki a manó látott akkortájt olyan világűrös filmet, amiben nincs robot? Kinézték volna az illető rendezőt a szakmából. Ez a pre-R2-D2 legalább okos, aranyos, nem akar ártani az embereknek, ami más, amerikai mozikban bizony megesett.) Csak ízelítőül a nemzetköziségből: van kínai nyelvészünk, japán orvosnő, lengyel főmérnök, indiai matematikus és afrikai technikus és így tovább. Minő véletlen, a „komangyír” azért csak szovjet…
A szelíd ideológiai csipkelődés nem csúszott át az amerikai rostán. Amikor a kis formátumú, olcsó mozikra specializálódott Crown International Pictures mintegy 15 percet (vagy talán többet is) kivágott a moziból, sokat ártva vele a jól felépített szerkezetnek. (Úgy tudom, a hirosimai utalások és atombomba bírálat esett áldozatul  az ollónak.) Ennél rosszabb, hogy a helyi vélemények szerint valami borzalmas angol szinkront tettek a film maradékára. Hogy a fentiek ellenére mégis sikeres lett a mű, az egyértelműen a „vénuszi” jeleneteknek köszönhető.

A film igazi erejét az idegen bolygó képei jelentik. Tényleg kreatív a látvány, képes elhitetni, hogy egy másik világon járnak a hőseink. Azon ritka eset volt, amikor nem spóroltak a pénzzel, és ez át is jön a nézőnek. A trükköket ugyan a mai szem már könnyedén kiszúrja, de aki hajlandó átadni magát a mesének, nem fog csalódni. Stanislaw Lem „Asztronauták” című regénye volt az alapanyag és a történet ezen szakaszában érvényesülnek legjobban az írói erényei. Megjegyzem, Lem ettől a mozitól sem volt elragadtatva, éppúgy, mint a műveinek későbbi megfilmesítéseitől. Ha minden igaz, pont a kötelezően becsempészett ideológia bosszantotta. Mostanra ezek az ellentétek elcsitultak, sőt, gyanítom, a fiatal nézők ki sem szúrják a politikai tiszteletköröket. Vagy nem foglalkoznak velük. Tulajdonképpen nem is kell. A látvány és a fordulatos történet simán elvan mindenféle fölösleges maszlag nélkül. Nekem személy szerint az is tetszett, hogy hurráoptimizmus sincs benne. A bátor földiek sok titkot feltárnak, de korántsem mindent. Máskor csak találgatnak, sőt, a tragédia sem kerüli el őket. Bizony, nem ártott tudtára adni a nézőnek, hogy ami az emberiségre vár az űrben, az nem sétagalopp lesz. Vélhetően ezek az elemek voltak azok, amik az amerikai nézőket szintén megragadták, a fentebb említett kellemetlenségek ellenére. A „First Spaceship On Venus” – ezzel a címmel forgalmazták a filmet a nagy vízen túl, - ugyanis sokuknak jelentett maradandó élményt, az Interneten ez világosan nyomon követhető.


Egyetlen dolog van, amit mindenképp hibának rovok fel a mozinak. A színészek erősen közepes volta. Egy ilyen érdekes történetben az emberi tényező lett a leggyengébb láncszem. Részemről nincs olyasvalaki köztük, akit maradandó karakterként tudnék említeni.  De a mozi zenéje sem igazán nagy hatású. Afféle vatta a háttérben, puszta körítés. A képi világ, a jópofa Omega nevű robot, még az ideológiai részből is megőrződött valami az emlékeimben, de a színészekből alig valaki. Mielőtt valaki rosszra gondolna, nincs ripacskodás, vagy a képzetlenség más jele. A helyén van minden alakítás az adott jelenetekben, csak az a plusz hiányzik, ami az elsajátított mesterségbeli fogásokat művészetté emeli.


Ismét csak az a helyzet állt elő, hogy a magyar forgalmazás címválasztása nem volt szerencsés, a német eredeti jobb volt.  (A néma csillag) A "Holtak bolygója" bizony poéngyilkos megoldás.



Végezetül egy kis kikacsintás: Amikor a filmen ital, konkrétan whiskey kerül elő, majd amolyan oroszos módon gallér mögé öntik, azt hiszem, nem csak nálam jelent meg némi mosoly. Szóval, ebből is látszik, néhány részmozzanat nincs elsimítva, pedig tudjuk, a patás koma a részletekben rejtőzik.  A sci-fi műfaj kedvelőinek illik ismerni ezt a mozit. A kevés hátulütőit ellensúlyozzák a máig élvezhető részei. Bátran ajánlom minden kedves olvasónak.

                                                                                                                            Oldfan

Az eredeti bejegyzés megtalálható itt: http://filmbook.blog.hu/2013/08/09/holtak_bolygoja
A filmhez tartozó felirat pedig itt.

14+

A film eredeti címe: 14+; Четырнадцать плюс; 14 плюс
A felirat tulajdonságai:
FPS: 25,
kiterjesztés: srt.
















A RussianFilm-en "találkoztam" először ezzel a filmmel. Elolvastam a néhány mondatos ismertetőt, és reménykedtem, hogy majd feltűnik a neten is ez az alkotás. És feltűnt! Úgy gondoltam, hogy majd valamikor készítek hozzá feliratot.
Telt-múlt az idő. Egyszer kaptam egy elektronikus levelet Ádámtól. (Annak idején ő ajánlotta nekem az Üvegházhatás című filmet. Ami egy nagyon jó film.) Megemlítette, megkérdezte nem-e... De - válaszoltam, csak most egy nagyobb projektben vagyok benne. Egy sorozatban. Ha az meglesz, akkor utána megcsinálom. Eljött december legvége. Megint kaptam Ádámtól egy üzenetet. Jókívánságai mellett, udvariasan rákérdezett, hogy ugye nem felejtettem el? Nem, nem felejtettem el. Hogy felejtettem volna el, mikor ez egy nagyon jó film! Kedves, aranyos, jó. Nagyon jó.
Az első szerelem története.
Nem sziruposan, nem rózsaszín ködfellegekkel tarkítva. Inkább realisztikusan, de közben azért romantikusan is. Amilyen az első szerelem szokott lenni. A szerencséseknél. Akik át tudták élni ezt. Olyan 14+-osan. Akik nem voltak már kiskamaszként teljesen a materializmus, a hedonizmus, a cinizmus rabjai. Akik lehettek gyerekek, és ezért átélhették az "átmeneti" korszakot.
Október vége felé többször beszélgettem egy Balaton környéki fiatalemberrel (No, azért nem volt annyira fiatal. De öreg se.) Elszomorodva mondta, hogy a vidék fiataljainak egy jelentős része, hogy gondolkodik a... párkapcsolatokról.
Hát nem egészen úgy, ahogy mi. Annak idején. Ha a fele igaz, amit mondott, akkor is sajnálom az ottani mai tízen-huszonéveseket.
Emlékszem az első csókra. És is eszembe jutott a film nézése közben. Emlékszem a lányra, a szituációra. Emlékszem mennyire meglepődött, és én mennyire megkönnyebbültem, amikor megtettem! Mégsem lett folytatás, pedig lehetett volna. Tizennégy plusz voltunk. Nagyon ritkán összefutunk. Időnként beszélgetünk. Arról a napsütötte délutánról soha. Már egy jó ideje nem is lenne ildomos; meg minek is?

A két főszereplő a kép két szélén.
A film egy lakótelepi szerelemről szól. Ez nem a francia Házibuli című filmben látható középréteg világa, hanem a panelproliké. Magam egyáltalán nem szeretem ezt a kifejezést. Talán mert egy politikai kompány időszakában hallottam először. A droidot sem szeretem. Ez a film pedig a droidok között játszódik. Nincs fehér lovas herceg. De nem is várja azt senki.
A mozi egyik főszereplője, Alekszej (Gleb Kaljuzsnij alakítja), elvált szülők gyermeke. Anyukájával él együtt. A másik főszereplő Vika (Uljana Vaszkovics), aki a város másik felén lakik, és az ott található iskolába jár. Kettejük megismerkedését, és bimbózó kapcsolatát tekinthetjük meg e film révén. A fiatalok, ahogy a kortársaik, egyszerre gyerekek még, és már (egy kicsit) felnőttek is.
Engem megfogott ez az alkotás. Volt olyan jelenet, amiben kamaszkori önmagamra ismerhettem, és ez nagyon jó volt. A film sztorijával egyidőben újra tizenéves is lehettem. Talán ezért is telitalálat ez a film, szerintem. Nekem kicsit olyan, mint az Annie Hall.  Nevezett filmet számtalanszor láttam. (Magam olyan tíz és húsz közöttire teszem a megtekintéseim számát, de lehet hogy több is egy kicsivel, mint ahogy saccolom.) Woody Allen minden tekintetben ennek az alkotásnak köszönheti a karrierjét. Van még egy-két jó filmje (és számtalan nézhetetlen, az Annie Hallra "rájátszó", művészieskedő iparosterméke), de szerintem ez nála a csúcs. A film értékei mellett, W. Allen személyes életében is rengeteget profitált ebből az 1977-es alkotásból. E filmmel tudta kialakítani image-ét. (Érdekes, hogy a filmben van egy jelenet, ami éppen erre utal. Ennek ellenére a világ "megkajálta", hogy Woody Allen egy gátlásokkal küzdő értelmiségi figura. Miközben gátlástalansága [és nem kizárt, hogy ez enyhe kifejezés] Mia Farrow-val történő szétmenése, elválása [pontosabban ezen eseményhez elvezető út] során lehull[hat]ott volna a báránybőr a farkasról. De a bemázolt deszkabálványt körüllengő lila füst nem akart eloszlani. Talán hasonló ok miatt, amiért Roman Polanskit is mentegették... Napjaink pop-kulturális médiájával foglakozóknak nem érdekük a bálványdöntögetés. Lehet, hogy ugyanolyan sötét titkaik vannak?)
Alvy Singer (tulajdonképpen róla szól az Annie Hall) már negyvenes éveiben van, de a nőkkel kapcsolatban csak csetlik-botlik, mint egy tizenéves. Gátlásos, mint Ljosa. És ezért szerethető karakterek.
Említést érdemel, legalábbis magyar szempontból, a film egyik mellékszereplője, Vika édesapja.
Jelenet a Filmből (Jobbra Berkesi Sándor.)
Őt Berkesi Sándor ( Шандор Ласлович Беркеши), az orosz filmgyártás egyik jeles operatőre, alakítja. Például, a blogon szereplő, Út Berlinbe című film készítésekor ő állt a kamera mögött. (De említhetném a Letűnt Birodalmat is.) Nemcsak szerepel ebben a filmben, hanem ő az egyik operatőre is az alkotásnak. Mellette még Kirill Bobrov, és Alekszandra Avdonyina kezelték a felvevőgépet.

Nem mehetek el szótlanul a mellett, hogy a mozi reklámja során (pl. a trailerében is) elhangzik egy olyan állítás, mely szerint a film szereplői nem színészek. Ez igaz is volt ez a film készítése, illetve a bemutató idején (2015), ma már nem állíthatnánk ilyet. Gleb a tavalyi évben, már egy televíziós sorozatban is szerepelt. Tehát, ha színiiskolát nem is végzett, de egyre több a gyakorlata a dologban.

Ha valamihez hasonlítanom kellene ezt a filmet, akkor az a Mindenki meghal, de én meghal, én megmaradokKönnyebbség volt, hogy ebben a filmben a dialógusok nem voltak "túlterhelve" a tinédzser szleng kifejezéseivel, ám tagadhatatlan, hogy azért van benne néhány. Maga az alkotás nem annyira naturalisztikus, mint a Mindenki meghal. Úgy gondolom, hogy a 2008-as filmnél igyekeztek minél józanítóbb alkotást készíteni. Itt is, ott is nyolcadikosok a főszereplők. Mindkét filmnél fontos szerepet kap az osztálydiszkó. Ám amíg az egyiknél ez a végcél, a másiknál ez csak elindítja az eseményeket. Érdekes lehet, egymás után megnézni ezt a két filmet...

Néhány megjegyzés a felirathoz   

Két helyen, viszonylag erőteljesen, belenyúltam  a szövegbe.

Az először, mindjárt a film elején található jelenetben. A helyi közértben vagyunk. A vevők sorban állnak. A kamaszlányok kerülnek sorra:
- Rágót, azt a rózsaszín Chupa Chupsot; és három kékítő tonikot.
- Tizennyolc vagy? - kérdez vissza az eladó.
Az eredeti szövegben a következő hangzik el: Жвачку вот эту розовую Чупа Чупс и три синих тоника. A vastag betűvel kiszedett kifejezés szó szerinti fordítása : kékítő tonik. A szlengben a синий (kék) többek között részeget is jelent. (De jelenthet tetovált embert, prostituáltat, fagyasztott csirkét is.) Ebben az esetben a kifejezés a kékre itta a fejét szólás rövidüléseként foghatjuk fel. A синяк szintén ugyanezt jelenti. Egyúttal elárulja, hogy aki kékre itta a fejét, annak a feje össze-vissza van ütődve, zúzódva. Részegén esett-kelt, vagy jól eltángálták. Azért kék a feje.  A közértes hölgy reagálása (Tizennyolc vagy?) egyértelművé teszi, hogy mindenki tudja, mit is takar a kékítő tonik kifejezés. A jelenetben jól látható, hogy a kapott részegítő ital kék dobozba van csomagolva, így kétszeresen is jogos a népi elnevezés.
Ugyanez a kifejezés jelenthet kék hajfestéket is. Ám az eladónő (Szofija Urickaja formálja meg ezt a karaktert) sem erre gondol.

A másik ilyen jelenet. Ljosa anyukája (Olga Oblaszova alakítja) beszélget Valérral, az új ismerősével. A férfiről szinte semmit nem tudnánk, ha nem lenne árulkodó a szóhasználata:
"El tudod képzelni? Felajánlottam az üveget neki, úgyhogy elmondta nekem, hogy elrejtették előlem azt a két csozét. És akkor ez a cingár,ez a hosszú, kétméteres gerenda, olyan bambán bámulva mondja: Nem adom ki a barátaimat!"
Igen, a csoze kifejezésről van szó. Eredetileg itt az архаровец kifejezés hangzik el. Jelentése rabló, csavargó, huligán, bűntettre kész ember.
Nyikoláj Petrovics Arharov
A kifejezés eredete II. Katalin korára vezethető vissza. Akkoriban a moszkvai rendőrfőnököt Nyikolaj Petrovics Arharovnak (1742-1814) hívták.
Komolyan vette megbízatását, és szisztematikusan (szó szerinti értelemben!) hozzálátott a moszkvai alvilág felszámolásához. Eleinte a moszkvai rendőröket hívták arharovecnek (Arharov emberének). Később a jelentéstartalom megfordult, és épp az üldözendő, mihaszna embereket nevezték így. Amennyiben meghagyom az eredeti kifejezést a szövegbe, az csak a megértést nehezítette volna. Így kerestem egy olyan magyar kifejezést, ami jól fedi a szó jelentéstartalmát. Így került a szövegben a szentesi csoze (csozé) tájszó. Tekintettel arra, hogy ma már nem csak a nevezett alföldi városban használják ezt a kifejezést, úgy gondolom felhasználhatóvá vált a felirat számára.
A csoze (csozé) szó eredete:
Rambovszky József 1837-ben született Varsóban. Felesége a Heves vármegyei Cibakról származó Schiler Mária volt. A házaspár 1862-ben a Torontál megyei Nagyszentmiklóson telepedtek le. 1865-ben áttelepülnek Szentesre. Rambovszky megszerzi a Zöldkoszorú nagyvendéglő bérleti jogát. Ez a műintézmény a város központjában állt. A vendéglő épületét felújítja, a kertben egy arénát épített (1869), ahol vándorszínészek léphettek fel. Egy évvel később gazdasági terjeszkedésbe kezd. Kibérel még egy vendéglőt (Újvilághoz), és a gőz- és kádfürdőt is. 1871 őszén a Zöldkoszorúban kialakít egy kávéházi részt.
A Zöldkoszorú előtti terület volt az emberpiac. Reggelente ott ácsorogtak a munkára vágyok. Amikorra Rambovszky felkelt, és kiment a "piacra", a dolgosabb embereket már rég elvitték napszámba. Az ott maradtak közül tudott válogatni már csak a vendéglős. Favágásra, hasításra, takarításra kellett neki csak az alkalmi munkaerő. No co jest? (Mi van, Mi kéne?) - kérdezte tőlük a lengyel. A rendszeresen elhangzó kérdésből alakult ki, hogy a semmirekellőket elkezdték csoze(csozé)nek nevezni. Tekintettel arra, hogy viszonylag könnyű, és rövid ideig tartó munkát kellett végezniük, és a fizetségük általában fröccs, vagy sör volt. 
Rambovszky 1887 szeptemberében Szegedre költözött. Eleinte a Fekete Sas Szállót, majd a Hétválasztó nevű szállodát üzemeltette. 1889-ben a párizsi világkiállításon társával együtt felállította a Magyar Csárdát, amit a szentesi csárda alapján rendeztek be.
1894. október 9.-én hunyt el, Budapesten.

"- Tényleg nem kell! Biztos ott van Volkov.
- Nyúl vagy farkas!"
Szójáték, hiszen a Volkov (aki üldözi Ljosát) név jelentése Farkas. Ugyanakkor, mint tudjuk a nyúl a gyávaság szinonimája is lehet.

Az ifjú hölgyek által, enyhén ittas állapotban, énekelt Quanto costa? kezdetű dalocska a Propaganda együttes slágere. Egyébként a film zenéi is nagyon jók! Nem véletlen mert olyan előadók hallhatók a filmben, mint a Gazon, a The Ska Vengers, a Fabrika, Richard Cheese, Mano Negra, Mihail Bojarszkij, Radiohead, Jajca Faberzse, Neil Sedaka, Jane Birkin és Serge Gainsbourg, Verka Szerdjucska, Leningrád, Adriano Celentano, Korabl, Gasztrit, The Business, Alekszandr Pusnoj.
A filmhez tartozó feliratot megtalálhatjátok itt.


Számomra hab a tortán, hogy egyik "titkos" kedvencem (Ki büszke egy punk csapatra? :P), a Gazon, hozzájárult e nagyszerű film hangulatához. Okszana Mironova énekhangja nekem nagyon tetszik. Mintha pozitív életigenléssel lenne tele. Még akkor is, amikor elég lehangoló dolgokról énekel.
Napjaink orosz punkzenéjének egyik meghatározó előadója a moszkvai Gazon.
Bármilyen furcsának is tűnik nekünk, innen Magyarországról, de az orosz punkzene születését 1979-re teszik. Leningrád városában megalakul Andrej Panyov vezette Avtomaticseszkije Udovletvoriteli (Автоматические удовлетворители) zenekar. Körülbelül ezzel egyidőben olyan zenekarok tűnnek fel a balti tagállamokban mint a JMKE, Propeller, Velikij Luki, Szibériában a Nyik Rock And Roll (Ник Рок-н-ролл), a Krímben a Vtoroj Eselon (Второй Эшелон). A hatalom igazán veszélyesnek a szibériaiakat találta (a '80-as évek elején feltűnő Grazsdanszkaja oborona [Гражданская оборона] zenekarra kell most gondolni), hiszen ők nem csak a punk külsőségeit "vették le", hanem egy földalatti mozgalomszerűség is kialakult körülöttük, ott abban az időben. Jelentős zenekarok voltak még Szibériában a Инструкция по выживанию, a Csornij Lukics (Чёрный Лукич), a Pikk Klakszon (Пик Клаксон), a Kooperatív Nistják (Кооператив Ништяк), és a Csornozjom (Чернозём)... Hogy csak a legismertebbeket említsem.
Ezek a késő hetvenes kora nyolcvanas évekbeli zenekarok a mai napig meghatározóak, megkerülhetetlenek. A nyolcvanas évek vége elhozta az orosz punk alkonyát. A politikai események valahogy kioltották a zenészekben lévő lángot, elmúlt a lendület. Ahogy elmúlt a Szovjetunió, úgy (különböző okok miatt) feloszlottak a punk zenekarok is.
Hogy azután a '90-es évek elején friss, új zenekarok alakuljanak, és a punkzene újabb hulláma induljon el Oroszhonban. Az évtized második felében már ismét pezseg a punkkultúra mind Moszkvában, mind Szentpéterváron. (Elég ha csak a Purgenre [Пурген] gondolunk.) Vagy a legutóbbi évek felhozatalára: a Moscow Death Brigade-ra, vagy a Siberian Meat Grinderre.

Következzék, a filmben is (a végén a stáblista alatt) felcsendülő, a Beiszunk a Gazon (Газон) zenekartól:

Olaszok hihetetlen kalandjai Leningrádban

Az Olaszok hihetetlen kalandjai Leningrádban című szovjet–olasz filmvígjáték tulajdonképpen kényszerűségből született, mivel Dino De Laurentiis producernek egy korábbi koprodukció miatt tartozása volt a Moszfilm felé, melyet egy újabb közös filmmel kívánt kiegyenlíteni. A szovjet elvtársak Eldar Rjazanov olasz vonatkozású forgatókönyvét javasolták megvalósításra, De Laurentiis azonban a szkript egyetlen jó ötletének az élő oroszlán szerepeltetését tartotta. Új forgatókönyvet kért, melynek megírásába Castellano és Pipolo személyében tapasztalt olasz szakemberek is bekapcsolódtak. A takarékos producer szerette volna minél jobban lefaragni a költségeket, ezért a szovjetek által kért népszerű, de drága olasz sztárok helyett a másodvonal művészeiből válogatott. Tartott attól is, hogy az olaszországi forgatáshoz a szükségesnél jóval nagyobb létszámú szovjet stáb érkezne a dekadens Nyugatra, így ragaszkodott ahhoz, hogy az itáliai jeleneteket egy kisebb stáb vegye fel Franco Prosperi rendező irányításával. Az Olaszok hihetetlen kalandjai Leningrádban Nyugaton lényegében megbukott: a producer saját zsugorisága áldozatául esett, mert általános vélemény szerint annyi jó ötlet, vicces és lélegzetelállító kaland látható a filmben, hogy a szovjetek által eredetileg kért sztárokkal a koprodukció akár világsikert is arathatott volna. Mindenesetre a vasfüggöny mögött a közönség lelkesen fogadta a filmet. Magyarországon 1975. november 6-án mutatták be a Szovjet Filmek Fesztiválja keretében, a Vörös kányafa, A hazáért harcoltak és a Front szárnyak nélkül társaságában. Jelen sorok írója is ekkor látta először. A sok hamisan patetikus, sablonos, sótlan és karót nyelt szovjet film után határozottan üde színfoltot jelentett lazaságával, könnyed – ha nem is mindig emelkedett – humorával, egyes esetekben még a korabeli nyugati filmgyártásban is unikumnak számító, látványos jeleneteivel. Az olasz színészek közül ekkor figyeltem fel Ninetto Davolira: viccesen lökött, kétbalkezes figurának láttam, egyáltalán nem olyan erőltetetten bárgyúnak, mint egynémely kollégáját más olasz vígjátékokban. Pár év múlva meglepődve láttam viszont Pasolini Dekameronjában, hiszen akkoriban még semmit sem tudtam kettőjük művészi és magánéleti kapcsolatának hátteréről. A koprodukcióra visszatérve, igazi nosztalgikus élmény volt hosszú évek után újra látni az olaszok hihetetlen leningrádi kalandjait, és utánajárni a film forgatási kulisszatitkainak, melyekkel remélhetően most olvasóim is szívesen megismerkednek.


A cselekmény

Egy mentőautó szirénázva száguld Róma utcáin. A sietség oka, hogy iskolába kell vinni az egyik mentőápoló, Antonio Lo Mazzo gyerekeit. A pajkos lurkókat apjuk megszidja, amiért előző nap meggyújtották a tanító néni alatt a széket. A portás bácsi kedvesen érdeklődik a gyerekektől a kapuban, hogy vajon ma is hoztak-e magukkal benzint. Lo Mazzo terebélyes felesége azzal gyanúsítja az urát, hogy esténként valójában nem túlórázni szokott, hanem megcsalja őt egy csinos nővérkével vagy doktornővel. A családi idillnek a másik mentős, Giuseppe – mellesleg Antonio sógora – vet véget egy sürgős hírrel: haladéktalanul kórházba kell szállítani egy idős nőt. A zsúfolt intézményben még a folyosó is tele van betegekkel. A mentők végül egy törött lábú férfi mellé fektetik az asszonyt. Azzal nyugtatják szegény nénit, hogy semmi baja, kilencven évig fog élni, ám kiderül, hogy a beteg hölgy kilencvenkét éves. Rövidesen megérkezik unokája, a csinos Olga. A haldokló öregasszony elárulja neki, hogy nagy örökség vár rá, ő ugyanis nagyon gazdag. Évtizedekkel korábban, a 1917-es forradalom idején menekült el Oroszországból, de előtte Szentpétervárott elrejtette a családi ékszereket egy oroszlán alatt. Ekkor már mindenki az öregasszony szavait lesi: az orvos, a két mentős, az állapotos feleségéhez látogatóba érkezett maffiózó és az idős nő kényszerű ágyszomszédja, a törött lábú férfi. A néni még átadja a kincsekhez vezető kulcsot az unokájának, majd kileheli a lelkét. Persze mindenki badarságnak minősíti, amit hallott, de azért a Moszkvába tartó következő repülőgépen már valamennyien ott vannak. Kénytelenek szóba elegyedni egymással. Antonio ötszázmillió lírát ígér mindenkinek a kilencmilliárdos örökségből: magának és Giuseppének azért igényli a kincs felét, mert végül is ők szállították be a nénit a kórházba. Olga elképedve hallgatja, amint idegen emberek osztozkodnak az örökségén, ám a doktor felvilágosítja, hogy a szovjet törvények értelmében a kincs nem a lányé. Vita közben Rosario, a maffiózó ellopja a doktor útlevelét, és a WC-be dobja. Az okmány azonban kívülről rátapad a repülőgép egyik ablakára. A maffiózó ekkor kirúgja az üveget, hogy eltüntesse a bűnjelet. Akciója következtében a gép vészhelyzetbe kerül, és kényszerleszállást kell végrehajtania a minszki autópályán.
A rendhagyó landolást újabb meglepetés követi. Lo Mazzo urat egy orosz idegenvezető várja, aki azt állítja, hogy Antonio a milliomodik olasz turista, ezért ingyen idegenvezetés jár neki. A doktor viszont nem léphet be a Szovjetunióba, mert nem találja az útlevelét: vissza kell szállnia a gépre. A maffiózó örömmel konstatálja, hogy sikerült megszabadulnia az egyik kincskeresőtől. A törött lábú férfit is megpróbálja lekapcsolni: megsúgja az egyik orosz biztonsági embernek, hogy a sánta valójában kábítószert rejteget a gipsz alatt. A bájos Olga azonnal megtetszik Andrejnek, az orosz idegenvezetőnek. A férfi invitálására a lány hajlandó vele és Lo Mazzóékkal menni Moszkva belvárosába, a Vaszilij Blazsennij székesegyháznál azonban elbúcsúzik tőlük. Antonio és Giuseppe nem hagyják lerázni magukat. Olga a GUM áruházba menekül előlük, ahol az olaszok kisebbfajta botrányt okoznak egy ottani divatbemutatón. A zűrzavarban a lánynak sikerül eltűnnie, és kocsit szereznie, amellyel Leningrád felé veszi az irányt. A többiek vonaton követik. Antonio úgy véli, Andrejt is be kell avatni a kincskeresésbe, hiszen bőven jut majd neki is a zsákmányból, nekik viszont még most szükségük van valakire, aki ismeri az országot. Andrej lelkesen elfogadja az ajánlatot. Ezalatt a maffiózó, aki szintén a vonaton utazik, sajátos módon próbál megszabadulni tőlük: míg a szerelvény egy kis ideig a nyílt pályán várakozik, Rosario lekapcsolja Andrejék kocsiját a vonatról. Az orosz és a két olasz autóstoppal kénytelen továbbmenni. Elsőként épp Olgát akarnák megállítani, ám a lány azonnal továbbhajt. Sikerül egy teherautón a nyomába eredni. Mulatságos üldözés kezdődik, melynek során Andrejék elemelnek egy személyautót is, hogy Olga nyomában maradjanak, de egy benzinkút közelében lerobbannak. Ráadásul az arra haladó vonatból a maffiózó meglátja őket, és égő szivarját kidobja az ablakból. A benzinkút természetesen a levegőbe repül.

A nehézségek ellenére Andrej, Antonio és Giuseppe végül meg tudnak állapodni Olgával, aki kénytelen belátni, hogy az ásáshoz bizony kellenek az erős férfikezek, az örökségből pedig bőven jut mindenkinek. Leningrád gyors feltérképezése azonban lesújtó eredménnyel végződik: több mint száz kőoroszlánt számolnak meg az első körben. Vajon melyik alatt rejtőzhet a kincs? Olga a színház előtti oroszlánokra tippel, hiszen valaha a nagymama ebben a nagy múltú teátrumban lépett fel. Azonnal ásni kezdenek. Az igazgató kétségbeesetten rohan ki megkérdezni, hogy mit művelnek. Andrej azt állítja, hogy gázszivárgás miatt ásnak. Az épület szinte pillanatok alatt kiürül, a művészek jelmezben rohannak ki a kapun. Giuseppe észreveszi, hogy a közelben Rosario ólálkodik, aki bemegy egy telefonfülkébe. Antonio megtréfálja a maffiózót: egy hatalmas markológép segítségével egyszerűen a magasba emeli a fülkét, majd a Néva vizébe dobja. A kincskeresés azonban sikertelenül zárul: a megtalált üreg csupán egy borospincébe vezet. Ráadásul Rosario is újra felbukkan, egy hatalmas bőrönddel a kezében. Olgáék azt hiszik, a kincseket viszi magával. Azonnal üldözőbe veszik, és sikerül utolérniük. A kavarodásban Giuseppe szerzi meg a koffert, és gyorsan elszelel vele. Most már mindenki őt kezdi üldözni, Rosariót kivéve. Hiába érik utol, a bőröndben kincs helyett egy időzített bomba rejtőzik. Az utolsó pillanatban sikerül bedobni egy lebontásra váró ház udvarába: a napokra tervezett bontást hőseink egyetlen pillanat alatt kivitelezik. Giuseppét már-már kiközösítenék amiatt, amit tett, de a fiatalembernek remek gondolata támad. Mi van, ha a furfangos nagymama szimbolikus értelemben gondolt az oroszlánra, s a kincset valójában Leo Tolsztoj szobra alá rejtette, hiszen Leo az orosz nyelvben oroszlánt jelent? Andrej hamar lehűti a váratlan lelkesedést: Tolsztoj szobrát a forradalom után emelték, az alatt biztosan nem lehet a kincs.

A bőrönd utáni hajszában Olgának kificamodott a lába. A gáláns Andrej elviszi őt és a két férfit édesanyja lakására. A mama kedves dorgálással fogadja a fiát és a vendégeket, akiknek most lesz egy kis idejük arra, hogy kifújják magukat, és összeszedjék a gondolataikat. A mama közben egy fotóalbumot mutat Olgának. Az egyik kép Andrejt ábrázolja rendőrtiszti egyenruhában. Az okos lány immár tudja az okát Andrej váratlan megjelenésének a repülőtéren, de fogalma sincs arról, hogy az ál-idegenvezető a szomszéd szobában éppen amiatt hívja fel a feletteseit, hogy felmentését kérje aktuális megbízása alól, személyes okok miatt. A kötelesség azonban előrébb való az érzelmeknél: Andrejnek az olaszokkal kell maradnia, a kincs megtalálásához ugyanis a szovjet államnak is komoly érdeke fűződik. Közben Antonio és Giuseppe kártyáznak, ám ezúttal Lo Mazzo a vesztes. Idegesen járkál fel s alá a szobában, Giuseppe meg is jegyzi, hogy olyan, mint egy oroszlán a ketrecben. E megjegyzésből születik az újabb ötlet: a kincs talán éppen egy igazi oroszlán alatt rejtőzik, egyenesen az Állatkertben! Az új tippet megosztják Olgával, aki cserébe leleplezi előttük Andrejt. Visszamennek a szállodába, ahol Olga női csábereje segítségével felcsalja magához Andrejt, rázárja a szoba ajtaját, sőt még a férfi ruháit is elviszi magával. Taxival megy az Állatkertbe, Andrejnek azonban a telefon segítségével sikerül megtudnia, mi volt Olga úti célja. A társaság az Állatkertben fut össze, az oroszlán ketrece alatt: Olgáék az egyik irányból ástak egy alagutat, Rosario a másik irányból ásott. Nem hiába fáradoztak: a csodás kincs tényleg ott van egy ládikóban. Az örömük nem tart sokáig: megjelenik Andrej, és a szovjet állam nevében lefoglalja a kincset. Nagyobb baj, hogy beszakad a föld a ketrec alatt, és hőseink egy valódi oroszlánnal találják szembe magukat.

Mulatságos menekülés kezdődik, ám az oroszlánt nem sikerül lerázni: az állat kitartóan megy a kincs után. A ládikó jó párszor gazdát cserél, egyszer még a törött lábú olasznak is sikerül megszereznie, aki épp a legjobbkor gurul hőseink útjába a tolókocsiján. A kincs még a Néva fenekére is lesüllyed, ahonnan Andrej hozza a felszínre. Amikor a zűrzavar már nem is lehetne nagyobb, megérkeznek a rendőrök. Az olaszok menekülőre fogják, a rendőrök pedig a nyomukba erednek. Andrej végül megnyugtatja a turistákat, hogy semmi okuk a félelemre, a szovjet törvények értelmében ugyanis a kincs 20%-a a megtalálót illeti, s ez az összeg is épp elég nagy. Persze Rosario részéből levonják a felrobbantott benzinkutat és a megrongált műalkotásokat. Hőseink a repülőtéren vidáman búcsúzkodnak Andrejtől. Olga is felszáll a gépre, ahol mindenki nagy meglepetésére a doktort látják viszont. A férfi útlevél hiányában sem a Szovjetunióba, sem Olaszországba nem tud belépni, ezért napok óta ingázik a két ország között. A gépen Antonio újabb ötlettel áll elő: meg akarja találni a cseroki indiánok kincsét, melyhez már sikerült egy térképet is szereznie. Csekélységet fizetett érte, csupán Giuseppe részét. Az újabb kalandra azonban Olga már biztosan nem tart velük: az utolsó pillanatban leszáll a gépről, és Andrej karjaiba veti magát…

A forgatókönyv és a szereposztás
Az 1960-as évek végén több nagyszabású szovjet–olasz koprodukciós film készült, melyeket a magyar mozik is bemutattak. Mihail Kalatozov A jégsziget foglyai (1969), Vittorio De Sica Napraforgó (1970) és Szergej Bondarcsuk Waterloo (1970) című alkotásai annak idején a hazai közönség körében is nagy sikert arattak, nyugati fogadtatásuk viszont meglehetősen langyos volt. A Waterloo producere, Dino De Laurentiis abban állapodott meg a szovjet partnerrel, a Moszfilmmel, hogy egy újabb közös filmmel egyenlíti ki fennálló tartozásait. A szovjet fél Eldar Rjazanov és Emil Braginszkij Spagetti orosz módra (Спагетти по-русски) című forgatókönyvét ajánlotta, melyet a szerzők már 1970-ben benyújtottak elfogadásra, de akkor még nem jártak szerencsével. De Laurentiisnek sem tetszett a szkript, de az élő oroszlánt jó ötletnek tartotta. Az volt a kívánsága, hogy a szerzőpáros írjon egy teljesen új forgatókönyvet, meghagyva az oroszlános jelenetet. Rjazanov akkoriban látta Stanley Kramer Bolond, bolond világ (1963) című filmjét, és átvette belőle a kincskeresés motívumát, amely egyébként a hatvanas-kora hetvenes évek több népszerű filmjében is felbukkant. A sztoriba építette egy utasszállító repülőgép leszállását egy autósztrádán, amivel A szicíliaiak klánja (1969) című francia gengszterfilmre akart utalni, míg a benzinkút felrobbantásának lassított jelenetével Michelangelo Antonioni vitatott drámája, a Zabriskie Point (1970) hasonló képsorát, a luxusvilla felrobbantását parodizálta.


szkriptírásban szempont volt az is, hogy Moszkva és Leningrád (a mai Szentpétervár) számos nevez etessége megjelenjen a filmben, mint például a Vörös tér, a Rosszija szálló, a Vaszilij Blazsennij székesegyház vagy a Nyevszkij proszpekt. A GUM áruházban játszódó jelenethez az orosz illetékesek ragaszkodtak, hogy ily módon is cáfolják a Szovjetunióban uralkodó áruhiányról elterjedt nyugati híreszteléseket. De Laurentiis kívánságára a forgatókönyvírásba az olaszok is bekapcsolódtak Castellano és Pipolo személyében, akiknek a nevéhez számos, a maga idejében népszerű, bár nem igazán nagyigényű komédia kapcsolódik. Állítólag amikor Rjazanov meglátta a mindkét koprodukciós partner által elfogadott végleges forgatókönyvet, a rengeteg veszélyes jelenet miatt megjegyezte, hogy cseppet sem irigyli azt a kollégáját, akinek ebből filmet kell rendeznie. Végül neki kellett vállalnia ezt a feladatot is, noha korábban nem rendezett még hasonló filmet. A Goszkino vezetői ugyanis nyomást gyakoroltak rá, mire Rjazanov beadta a derekát. A korabeli szovjet diktatórikus vezetési módszerek ismeretében a „nyomásgyakorlás” valószínűleg azt jelentette, hogy a direktor értésére adták: ha tovább akadékoskodik, lesheti, mikor engedélyezik majd az újabb forgatókönyveit.

Okulva a Waterloo (és a többi olasz–szovjet koprodukció) anyagi bukásából, De Laurentiis igyekezett minél jobban lefaragni a költségeket. Ragaszkodott ahhoz, hogy az Olaszországban játszódó jeleneteket a népes orosz stáb helyett egy kisebb olasz forgatócsoport vegye fel Franco Prosperi irányításával. Anyagi megfontolásokból elutasította azt is, hogy a film olyan, a Szovjetunióban is rendkívül népszerű olasz sztárokkal készüljön el, mint Alberto Sordi, Sophia Loren, Marcello Mastroianni és Claudia Cardinale. Eldar Rjazanov elsősorban Vittorio Gassmant szerette volna megkapni, de kérését figyelmen kívül hagyták. A direktor később elmondta, merőben új és meghökkentő tapasztalat volt számára, hogy a színészeit nem ő, hanem a producer választotta ki. De Laurentiis a sztárok helyett inkább a karakterszínészek között keresgélt, akik a vasfüggöny mögött jószerivel ismeretlenek voltak. Az erotikus produkciókkal feltűnt Antonia Santilli filmes karrierje például épphogy csak elkezdődött (elsőként az akkor még kiskorú Ornella Mutit helyettesítette egy 1970-es film meztelen jeleneteiben), és ezzel az olasz–szovjet koprodukcióval véget is ért. Mindazonáltal Rjazanovnak olyannyira megtetszett a színésznő, hogy saját felelősségére leforgatta vele azt a jelenetet, amelyben Antonia félmeztelenül is látható néhány pillanatra egy szállodai szobában. A szigorú orosz cenzoroknak a szájuk is tátva maradt ekkora alkotói önállóság láttán, de végül megkegyelmeztek Santilli melleinek, és nem vágták ki a szovjet változatból sem.

Ninetto Davoli elsősorban Pier Paolo Pasolini filmjeinek köszönhetően vált nemzetközileg ismertté, ezeket azonban a szocialista országokban egyáltalán nem vagy csak szűk körben forgalmazták. Alighiero Noschese és Tano Cimarosa (eredeti neve: Gaetano Cisco) neve és arca ugyan nem volt ismeretlen Kelet-Európában sem, de nem tartoztak a legnépszerűbb nyugati művészek közé. Cimarosa oly sokszor játszott maffiózókat, hogy egy anekdota szerint maga a maffia is kifejezte neki elismerését, hogy hozzájárult a szervezet legendájának építéséhez. Noschese kiváló hangutánzó és karikírozó képességeinek köszönhetően a hetvenes években ért pályája csúcsára. Sajnos idővel elhatalmasodott rajta a depresszió, és 1979-ben egy római klinikán agyonlőtte magát. A takarékos Dino De Laurentiis egyébként a saját csapdájába esett, mert Nyugaton a film éppen az üzletileg kevésbé vonzó szereposztás miatt bukott meg. A forgalmazó partnerek véleménye szerint a koprodukció az eredetileg tervezett rangos közreműködőkkel nagy nemzetközi siker lehetett volna. Mindazonáltal jómagam vitába szállnék ezzel a feltevéssel, hiszen a szóban forgó sztárok közül hárman játszottak a korábban már emlegetett koprodukciókban – Cardinale A jégsziget foglyaiban Peter Finch és Sean Connery partnereként, Loren és Mastroianni pedig a Napraforgóban –, melyek a közreműködésük ellenére is megbuktak. Orosz részről két színész kapott fontos szerepet Rjazanov opuszában: a fiatalon elhunyt Andrej Mironov (1941–1987) játszotta az idegenvezetőnek álcázott orosz nyomozót, Jevgenyij Jevsztignyejev pedig a begipszelt lábú olasz kincskeresőt.

A forgatás
Az Olaszok hihetetlen kalandjai Leningrádban forgatása 1973. május 14-én kezdődött Moszkvában. A gyors munkatempóra jellemző, hogy két hónap alatt felvették a film kb. kilenctizedét. Ez azért rekordidő, mert a történetben elég sok látványos és veszélyes epizód van, melyek biztonságos előkészítése meglehetősen időigényes. Az ilyesfajta képsorok egyébként a korabeli szovjet filmekre egyáltalán nem voltak jellemzők, és a nyugati kalandfilmek közül is csak a nagy költségvetésűek engedhettek meg maguknak hasonló jeleneteket. A Tu–134-es repülő kényszerleszállását az autósztrádán az Uljanovszk Vosztocsnij repülőtér kifutópályáján vették fel. Hagyományos autópályán ugyanis nem lehetett volna leforgatni ezt a jelenetet, mert a landoláskor fellépő ütéserő miatt a beton- vagy aszfaltburkolatnak legalább 70-80 centisnek kell lennie, és ennek a feltételnek a Szovjetunióban csak a kifutópályák feleltek meg. A Polgári Légiközlekedési Minisztérium illetékesei kategorikusan elutasították a forgatási engedély kiadását. Igazságtalanság lenne azonban pusztán a merev orosz bürokráciát látni mindebben, hiszen a jelenet – melyben autók suhannak el a landoló repülőgép óriási kerekei között – valóban elég veszélyes volt. Az uljanovszki repülőiskola vezetője, Ivan Antonovics Tarascsan először egyetértett az elutasító határozattal, végül mégis figyelmen kívül hagyta azt, mert felülkerekedett benne a kalandvágy, hogy olyasmit hajtson végre, amire addig nem volt példa. Józanságát mindenesetre megőrizte, és ragaszkodott ahhoz, hogy se a gépen, se az autókban ne legyenek utasok. A jelenetet összesen hatszor vették fel: Tarascsan és a segédpilóták minden esetben kifogástalanul hajtották végre a landolást, és a sofőrök is pontosan követték a szigorú biztonsági előírásokat.

Az autós üldözési jelenetek többsége egy olasz kaszkadőr és autóversenyző, Sergio Mioni (1931–1987) nevéhez kapcsolódik. Szovjet kaszkadőrökkel vették fel viszont azt a képsort, amelyben egy Moszkvics és egy Zsiguli üldözés közben úgy beszennyeződnek sárral, hogy sofőrjeik „vakon” kergetik egymást. A takarékoskodó olasz fél csupán az autók esetében volt valamelyest nagyvonalú: öt Zsigulit és öt Moszkvicsot vásárolt a forgatás céljaira, valamint egy Fiat–124-est és egy Fiat–1100-ast. A felrobbantott benzinkutat Mihail Bogdanov díszlet- és látványtervező tervezte, akit 1968-ban Oscar-díjra is jelöltek a Háború és béke Szergej Bondarcsuk-féle filmváltozatának díszleteiért. Rjazanov opusza számára oly ragyogó munkát végzett, hogy egy anekdota szerint a forgatásról mit sem sejtő autósok rendre megálltak a díszletkútnál, hogy ott tankoljanak. A kincskeresés során megsemmisült kőoroszlánok a valóságban nem léteztek. A felhúzott hídnál játszódó jelenetben fiatal cirkuszi artisták helyettesítették a színészeket, kivéve Ninetto Davolit, aki maga hajtotta végre a kaszkadőrfeladatnak minősülő ugrást. Andrej Mironov sem tartott igényt dublőrre, amikor az Astoria szálló hatodik emeletéről egy futószőnyegen ereszkedett le a földre. Ő maga merült le a víz alá az elsüllyedt kincsesládáért is, de ezt a képsort nem a hideg Néva folyón vették fel, hanem a meleg nápolyi öbölben. Még tapasztalt kaszkadőrök szerint is igen nehéz mutatvány volt az, amikor Andrej egy mozgásban lévő tűzoltóautó vízszintesen előretolt létráján tizenegy métert előrekúszott, és az egyik ablakon át bemászott a hősnő által vezetett Zsiguliba. Mironov volt hajlandó elsőként egészen közelről forgatni az élő oroszlánnal: olasz kollégáinak ehhez eleinte nem volt bátorságuk. Bulvárérdekesség, hogy a film forgatása közben, 1973. május 28-án született meg Andrej lánya, Marija Mironova. Az édesanya: Jekatyerina Gradova színésznő. (Mironov 1976-ban elvált Gradovától. A következő évben feleségül vett egy másik színésznőt, Larisza Golubkinát, és örökbe fogadta annak lányát, Marija Golubkinát.)

A filmben látható oroszlánt Kingnek hívták. Gazdája, Lev Berberov idomár, miután elolvasta a szkriptet, kissé elhamarkodottan így nyilatkozott: „Ez a forgatókönyv nagyon rossz. A századrészét sem várja el annak, amire King képes, pedig ő mindent tud!” Az alkotók sértődés helyett a legnagyobb örömmel fogadták az idomár bírálatát, és új jeleneteket írtak, melyek King képességeire épültek. Az állatot egy hónappal a jeleneteinek forgatása előtt a bakui állatkertből Leningrádba szállították, hogy akklimatizálódjon. Forgatáskor azonban kiderült, hogy King meglehetősen lusta, és eleinte esze ágában sem volt elvégezni azokat a mutatványokat, melyeket gazdája közbenjárására a filmesek elvártak tőle. Mindössze napkelte és napnyugta előtt körülbelül 20-30 perccel tudtak vele dolgozni, és az állat csak többszöri próbálkozásra teljesítette azt, amit kívántak tőle. Mindazonáltal a színészek veszedelmet sejtettek az oroszlán nyugalma láttán: azt hitték, lustasága valójában csak álca, és nem mertek a közelébe menni. Andrej Mironov példamutatásának köszönhetően vettek erőt magukon, és ha hinni lehet a forgatási pletykáknak, az első adandó alkalommal szemrehányásokat tettek a producernek a kiállt veszedelmek miatt. A feszített forgatási tempó miatt is rendszeresen panaszkodtak. (Ironikus, hogy Nyugaton korábban az volt a vélekedés, hogy az orosz filmesek túl lassan dolgoznak.) Tegyük hozzá azonban, hogy az olaszok aggodalma az oroszlánt illetően nem volt teljesen alaptalan. King állítólag valóban rátámadt Ninetto Davolira, és megsebezte a hátán – legalábbis az olasz színész ezt állította egy 2013-as orosz tévéműsorban, melyben Andrej Mironovra emlékeztek. King végül a rendezőre gyakorolta a legnagyobb hatást, ugyanis a felmerült nehézségek miatt Rjazanov megfogadta, hogy soha az életben nem forgat még egy olyan filmet, amelyben állat is szerepel.

King sajnos nem érte meg az Olaszok hihetetlen kalandjai Leningrádban bemutatóját, noha a film utólag igen népszerűvé tette. Egyes jelenetek Moszkvában játszódtak, ezért az állatot a fővárosba szállították, és egy ideiglenesen bezárt iskola udvarán helyezték el. 1973. július 25-én egy kutyát sétáltató diák és barátnője járt arra. A kutya beszaladt a lezárt területre, a diák pedig utánamászott a kerítésen. King váratlanul előjött az egyik bokorból, és rátámadt a fiúra. A vele érkezett lány segélykiáltásaira több járókelő is odarohant. Köztük volt egy rendőr is, aki csak annyit látott, hogy egy oroszlán tart a szájában egy fiút. Szolgálati fegyverével azonnal lőtt, és a teljes tárat beleeresztette az állatba. Az egyik golyó az oroszlán szívét érte, és King a helyszínen kimúlt. Mindössze hat évet élt, ami ugyan nem sok egy oroszlán esetében, de az is igaz, hogy születésekor annyira életképtelennek tűnt, hogy el akarták altatni. A kölyköt ettől a sorstól a Berberov házaspár mentette meg a gyerekeik könyörgésére. A megtámadott diák sokkot kapott, és rengeteg vért vesztett. Állítólag olyan rossz állapotban volt, hogy a sofőrt, aki kórházba szállította, mentális zavarokkal szintén napokig kezelni kellett. A sztorihoz kapcsolódó szomorú érdekesség, hogy a Berberov házaspár idővel egy újabb oroszlánnal állt a közönség elé, amelyet az elhunyt állat emlékére King II.-nek neveztek el. Két évvel a családfő, Lev Berberov halála után, 1980-ban az egyre nehezebben kezelhető oroszlán megölte a házaspár egyik fiát, Romant (1966–1980) és megsebesítette az édesanyát, Nyina Berberovát. King II. elődje sorsára jutott: a helyszínre kiérkező rendőrök lelőtték.

A film forgatásáról szóló első magyar híradások (Képes Film Híradó 1973/8) szerint az egyik operatőr az olasz Idelmo Simonelli lett volna. Végül az oroszországi jeleneteket Mihail Bitsz, az olaszországiakat pedig a Budapesten született Pogány Gábor fényképezte, aki a harmincas évek óta élt Itáliában. Carlo Rustichelli zeneszerző a kísérőzene visszatérő motívumaként felhasználta a Zúg a Volga című közismert népdalt is. Választását sokan bakinak tartják, mert az események java Leningrádban zajlik, melyen a Néva, és nem a Volga folyik keresztül. Az oroszországi kalandok azonban a Volga partján épült Moszkvában kezdődnek, és az ismerős dallam már ekkor felcsendül. Valószínű, hogy Rustichelli az „oroszos hangulat” megteremtése érdekében választott egy Keleten és Nyugaton egyaránt jól ismert orosz dalt. Az Olaszok hihetetlen kalandjai Leningrádban először Olaszországban került a közönség elé: 1974. január 31-én tartották a premiert. Mint fentebb szó volt róla, a nagy siker elmaradt, akárcsak a többi nyugat-európai országban. A vasfüggöny mögött viszont más volt a helyzet. A sort természetesen a Szovjetunió nyitotta, ahol 1974. március 18-án mutatták be a koprodukciót. Óriási sikert aratott, az első évben ötvenmillió nézője volt. A kelet-európai közönség is jól fogadta a filmet, beleértve a magyarokat. A film 1975. november 6-án startolt a hazai mozikban, a Szovjet Filmek Fesztiválja egyik bemutatójaként. A szinkronizálásban olyan neves művészek vettek részt, mint Kovács István, Zana József, Halász Judit, Rátonyi Róbert, Suka Sándor, Ungvári László és Somogyvári Rudolf. A magyar változat főcímén azonban Tano Cimarosa neve hibásan szerepel: Tonio Cimarosa.

Magyar kritikai visszhang
„Majd szétfeszíti a lendület és az ötletek sokasága az Olaszok hihetetlen kalandjai Leningrádban című szovjet–olasz koprodukcióban készült igen színes filmkomédiát. A forrás, amiből a film fergeteges humora táplálkozik, valóban a két ország legsajátabb hagyománya: szovjet részről Ilf és Petrov élesen karakírozó szellemessége, olasz részről a commedia dell’arte bukfencező, borsos bővérűsége szolgáltatja a sziporkázó együttműködés alapjait. Az összekötő és egybeforrasztó kapcsolatot pedig a közös ős: a filmburleszk hatalmas tradíciója teremti meg. […] Ami a legmagávalragadóbb az ügyben: a film pazarlóan gazdag és nagyvonalú gag-rendszere. Fantáziának, bravúrnak, trükknek, technikának fergeteges sebességre kapcsolt parádéja ez a film, kifogyhatatlan nevetésünk közben már-már kedvünk volna csitítólag odaszólni Eldar Rjazanov rendezőnek: egy kicsit finomabban, kecsesebben, kíméletesebben, ha lehet…”
(Sas György kritikája. In: Film, Színház, Muzsika 1975/45, 5. o.)

Olaszok hihetetlen kalandjai Leningrádban (Невероятные приключения итальянцев в России / Una matta, matta, matta corsa in Russia, 1974) – szovjet–olasz filmvígjáték. Forgatókönyv: Emil Braginszkij, Eldar Rjazanov, Castellano és Pipolo. Operatőr: Mihail Bitsz és Pogány Gábor. Zene: Carlo Rustichelli. Díszlet: Mihail Bogdanov. Jelmez: Enrico Fiorentini és L. Mocsalina. Vágó: Inessza Brozsovszkaja. Rendezte: Eldar Rjazanov és Franco Prosperi. Főszereplők: Andrej Mironov (Andrej Vasziljev), Ninetto Davoli (Giuseppe), Antonia Santilli (Olga), Alighiero Noschese (Antonio Lo Mazzo), Tano Cimarosa (Rosario Agrò), Gigi Ballista (a doktor), Jevgenyij Jevsztignyejev (törött lábú utas), Olga Aroszeva (Andrej édesanyja).


                                                                                                                       Field64

Az eredeti bejegyzés megtalálható a Filmbook-on.
http://filmbook.blog.hu/2016/03/18/olaszok_hihetetlen_kalandjai_leningradban

Vaszilisza

A film eredeti címe: Василиса
A felirat tulajdonságai:
FPS: 24,
kiterjesztése: srt.
















Napóleon oroszországi hadjáratának idejébe röpít vissza bennünket ez a film. Ezt az időszakot közvetlenül megelőzi az, amikor a szárazföldi Európa gazdasági blokád alá vonta Angliát (és csatolt királyságait). A kufárnemzetet (ahogy degradálóan hívták az angolokat) embargó által kívánták megtörni. Azok az országok, akik nem hajlandóak a blokádhoz csatlakozni (vagy épp állami támogatással megtörik azt), szomorú sors vár. A francia császár (Napóleon) által vezetett egyesült összeurópai hadsereg kíméletlen hadjáratban kívánja a gazdaságilag, és katonailag elmaradott Oroszországot megleckéztetni. A világ legerősebb, legjobban felszerelt, legtöbb harci tapasztalattal rendelkező hadserege 1812-ben megindul, hogy térdre kényszerítse a francia gazdasági elképzelésekkel dacoló orosz cárt. Ez az a hadjárat ami lezárja Bonaparte Napóleon politikai, történelmi pályafutását. Hiába tanulmányozta hosszú ideig az orosz földrajzi-, és klimatikus viszonyokat. Hiába ismerkedett az orosz történelemmel, az elfoglalandó ország viszonyaival. Élete során mindig ezt tette. Jövendő hadjáratainak helyszínével, az ott élőkkel, hagyományaikkal, szokásaikkal mindig előre megismerkedett. Ezen ismereteit rendszeresen fel is használta. Ám ebben az esetben csak arra voltak az előtanulmányok jók, hogy Párizsba való visszatértekor (1814) a kudarc okaként a telet hibáztathassa. Így próbálja leplezni hibáit, tévedésit. Így hoz létre egy újabb legendát; így próbálja megőrizni saját legyőzhetetlenségének mítoszát. (Napóleon ember által legyőzhetetlen. De ha mégis... Azt le kell tagadni. A franciák császára már saját maga elkezdte építeni önmaga mítoszát. Nem csak a kortársaiknak, hanem az utókornak is "játszott".)
Közel százharminc évvel később, egy másik összeurópai (szintén a legmodernebb fegyverekkel ellátott, és tapasztalt) hadsereg vezetői úgy gondolták, hogy ők nem követik el azt a hibát amit Napóleon elkövetett...
Persze az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy az orosz vezetés sem volt a helyzete magaslatán. A két ország között a vetélkedés hosszú évek óta zajlott. A francia forradalom elleni restaurációs politika "ugrasztotta össze" a két országot. Hiba lenne csak 1812-re tekinteni, persze nem is kell Ádám és Éváig visszamenni. A 19.század első évtizedének közepére nyilvánvalóvá vált, hogy az új francia császárság Európa-politikáját Oroszország megakadályozhatja (angliai pénzügyi segítséggel), vagy sikerre viheti. Eylau vagy Tilsti? (A Tilsti Béke [1807] gyakorlatilag ugyanazt a célt szolgálta, mint az 1939. augusztus 23-ai német-szovjet megnemtámadási szerződés. Megegyeztek az európai érdekövezetekbe. Ez a megegyezés mindkét esetben a háborúra való felkészülésre adott még időt.)
Így ír erről Feleki László a háromkötetes Napóleon életrajza középső kötetében ( Feleki László: Napoleon "a csodálatos kaland", Magvető könyvkiadó, 1976, ISBN 963 270 209 3):
„Annak ellenére hogy maga Eylau elvesztette katonai jelentőségét, arra jó volt, hogy megint túlzott önbizalommal ajándékozza meg Sándort. Ő is elhatározta, hogy a várható nagy összecsapásra minden erőt összpontosít, de a maga módján. Mindenekelőtt a hit erejére épített, s a Szent Szinódus a különféle pásztorlevelekben megint elmondta mindennek Napóleont, aki – az idő előtti megsértődéstől idegenkedve – inkább a gyalázkodások szövegét elemezte, s megnyugodva vette ki belőle a hivatalos cári álláspontot: „az átkozott ördögfajzatot nem szabad beengedni Szent Oroszország földjére!” Vagyis nem vonulnak vissza. Ennél nagyobb szolgálatot nem tehettek volna Napóleonnak, aki nem volt teljesen tisztában ellenfele szándékaival. Nem voltak kétségei afelől sem, hogy megnövekedett erejéről az oroszok sokat tudnak, nem könnyű nagyszabású hadmozdulatokat titokban tartani a kémek tengerében. Az oroszok mozdulatait nehéz volt kiismerni, nemcsak azért, mert az oroszok titoktartásban felülmúlták a franciákat,hanem azért is, mert nem lehetett tudni, hogy a meglepő orosz mozdulatokban mennyi a kapkodás és mennyi a szándékos megtévesztés.”
 
A film nem követi a hadseregek útját, nem a sereg vezetőinek állít emléket. Az orosz vidéken játszódik a történet. Az emberek élik a mindennapi életüket. Szeretnek, remélnek, beletörődnek a sorsukba.
Ám a körülményeikben hatalmas változás áll be. Megérkeznek erre a vidékre a francia csapatok. Az 1789-es forradalom eszmeiségét hordozó katonák rabolnak, fosztogatnak, erőszakoskodnak. A szinte rabszolgasorban élő orosz jobbágyok az erdőbe menekülnek, és megkezdődik a népi ellenállás. Ez a helyzet adja a hátterét egy szerelmi viszonynak, amelynek történetét meséli el nekünk a film. 

Egy tisztességesen összerakott romantikus (nem szentimentális), történelmi filmet láthat az érdeklődő. Minden van benne, mint ahogy a jó szatócsboltban is. Kardozós jelenetek, érzelmek, intrika, történelmi szempontból hiteles kosztümök, és akciók.
Mégsem ötcsillagos a film. Valami hiányzik belőle.
Gyermekkoromban teljesen beleéltem magamat a filmek cselekményébe. Felnőttem, és minden filmet kívülállóként nézek. Van ennek előnye is, és van hátránya is. Tehát, nem a sztori irányából van hiányérzetem. Nem is a látvány. A színészi munka? Nem, nem hiszem. Talán inkább az zavaró egy kicsit, hogy Szvetlana Hodcsenkova egy kicsit idősebb lenne, mint amit a szerepe megkívánna. No nem olyan sokkal, hiszen egy fiatal hölgyről van szó. De az a közel másfél évtized (de ha jobban belegondolok, akkor lehet hogy egy kicsit több) néha nagyon látszik. Az ötlettel, a forgatókönyvvel "elkéstek" egy kicsit. A Tegyétek boldoggá a nőt!-ben látható Hodcsenkova hitelesebb lett volna. Nem a színészi munkára gondolok, hanem egyedül az életkorára. Ugyanakkor van olyan jelenet, ahol egyáltalán nem baj, hogy egy nő, és nem egy leányzó arcát láthatjuk. Ebben a filmben nem kellett öregbíteni, ráncosítani a színésznő orcáját.
Tagadhatatlan, hogy van olyan jelenet is ahol korát meghazudtoló módon játszik Hodcsenkova. Fiatalos, szinte csitris. Ebből is látszik, hogy jó választás volt személye a szerepre. Kicsit olyan az egész, mint az 1947-es Unconquered című amerikai filmnél. Ott, abban a történelmi kalandfilmben is idősebb színészekkel játszatja el a rendező a hős szerelmes szerepeket. Ahogy ott, úgy ebben a(z orosz) filmben is sikeresen veszi az akadályt a tehetség. Persze lehet, hogy a fő női karaktert alakító színésznő profizmusa az, ami a hiányérzetet kialakította bennem. Furcsa, paradox dolog lenne, ha így lenne. De van rá esély...

Ahogy említettem, ez nem feltétlenül egy öt csillagos film. Ha öt nem is, de egy nagyon erős négyes(fölé)t megérdemel. Látványos, szép, kalandos, és jó film. Mindenképpen ajánlom a megtekintését!
A hozzátartozó magyar felirat pedig itt található meg.


Megjegyzés a felirathoz

На миру и смерт красна.  Ősi eredetű szólás. A feliratban Együtt a halál is könnyebb.-nek fordítottam. Ha valaki egy napjainkban használatos szótárral a kezében próbálja lefordítani ezt a mondatot nagyon mellé mehet a dolognak.
Vannak akik a szólás eredetét a merjákokhoz kötik. Ők egy finnugor népcsoport volt, akik a Rusz észak-keleti területein éltek (jaroszlávi, vlagyimiri, kosztromai terület), amíg bele nem olvadtak a keleti szlávságba.
A на миру kifejezés jelentése emberekkel, emberek között. A красна szóból két mai kifejezés is származik. Az egyik a szép, a másik a piros (vörös). Tehát a szólás szó szerinti fordítása valahogy így lenne: Emberek között a halál is szép.
Amikor az ember nincs egyedül, akkor a gyötrelmek is kevésbé izgatják. Persze nem csak ebben az értelemben használatos a kifejezés. Jelentés tartománya az idők folyamán bővült: Összefogva, együtt mindenre képesek vagyunk.

Felhívnám mindenki figyelmét arra, hogy a felirat (ami megtalálható itt), nem a négy részes (televíziós) verzióhoz készült, hanem a 24-es FPS-ű BD (és származtatott) kiadvány(ai)hoz.  

Néhány karcolat, a film történelmi hátteréről

A bejegyzés első felében található forrást (Feleki László könyve) felhasználva szeretnék még egy-két gondolatomat megosztani veletek. Oroszország földrajzi nagysága, kiterjedése elég nehézzé teszi az ország teljes elfoglalását. A történelem folyamán (talán csak a tatárok kivételével) nem is próbálta egyben lenyelni az országot egyetlen hadsereg sem. Ez igaz a napóleoni armadára is. A császári taktika lényege az lett volna, hogy az orosz hadsereg kifárasztása, legyengítése után egy nagyvonalú békeajánlattal lezárható lett volna a konfliktus. Ám döntő csapást nem sikerült a cári seregre mérni, az idő viszont sürgetett. (Több tényező miatt is sürgős lett volna a gyors befejezés. A meghosszabbodott ellátási vonalak, a közelgő tél, és a francia belpolitikai helyzet mind-mind a háború viszonylag gyors befejezésére ösztönözte a francia vezetést.)
„Napóleonnak pedig jelenlegi helyzetében távolról sem a szárazföldi zárlat a legnagyobb gondja, hanem széteső hadseregének ellátása. Egyes visszaemlékezések szerint Lauristonnak alkalma volt egy félórát négyszemközt is beszélgetni Kutuzovval, de ebből sem jött ki sok jó a gróf számára. A francia tábornok amiatt panaszkodott, hogy az orosz parasztok legyilkolják a kezükbe került, rekviráló francia katonákat, akik csak a kötelességüket teljesítik, mégis úgy viselkednek velük szemben, mintha a franciák Dzsingisz kán tatárjai lennének. Kutuzov elnézést kért a francia gróftól, megértette, sőt, osztotta felháborodását, s azzal „mentegette” az orosz parasztokat, hogy sajnálatosan műveletlenek, nem lehet tőlük kívánni, hogy különbséget tudjanak tenni franciák és tatárok között, régen elszoktak már a hódítóktól, s ez az oka sértő magatartásuknak a rekviráló katonákkal szemben. Lauristont mélyen bántotta Kutuzov magyarázkodása, nem gondolva arra, hogy az összehasonlítás nem mindenben sértő, mert Dzsingisz kán csapatai teljesen meghódították a későbbi Oroszország egész területét, s még a nagy kán halála után másfél évszázadig tartott a megszállás. Ez a jelenlegi pedig nem úgy festett, hogy hosszú életű lesz. Még inkább felizgatta Lauristont Kutuzovnak az a megjegyzése, amelyet akkor tett, amikor a francia tábornok Napóleonnak azt a véleményét tolmácsolta, hogy ideje lenne befejezni a háborút. Kutuzov nagyot nézett:
– Befejezni? Hiszen csak most kezdődik!”

Mivel ez a film nem egy szemléltető alkotás a hadtörténeti tanulmányokhoz, eltekintenék az oroszországi hadjárat részletes ismertetésétől. Ám Feleki könyvében van még (legalább) egy részlet, ami érdekes lehet, ezért idézném. Ha nem is közvetlenül, de lazán kapcsolható a filmhez.
„Nagyon valószínű viszont, hogy Napóleont már nem érdekelte Winzingerode további sorsa, s ha nem adta volna számtalanszor bizonyságát tüneményes emlékezőképességének, azt lehetne mondani, hogy elfelejtette az egészet. Olyan gondok szakadtak a nyakába, amelyekre valaha még csak nem is gondolhatott. Olyan visszavonulás előtt állt, amelyhez képest az Acre és Egyiptom közötti út a szíriai sivatagban díszsétának volt nevezhető. A hadsereg még mindig cipelte magával a zsákmányolt holmit, s még mindig nem volt itt az ideje annak, hogy Napoleon fel merészelje világosítani katonáit az öngyilkosságnak ettől a sajátos módjáról. Öntudatlanul ugyan, de a vitézek jobban ragaszkodtak a gyilkosan fölösleges teherhez, mint az életükhöz. Keresztülcipelték a borogyinói csatatéren is. Ezt az élményt Napoleon szívesen elkerülte volna. A kalugai úton nem kellett volna viszontlátniuk a napóleoni háborúk legborzalmasabb csataterét. Még mindig tízezrével feküdtek ott a temetetlen holttestek, s ha valaha volt alkalom arra, hogy a megszokottól eltérő értelmet kapjon a „hősi halott” kifejezés Borogyinónál ez a fogalom a maga rettenetes valóságában, tárult a katonák elé, akik pedig már átmentek néhány megrázó élményen. Ott feküdtek, szörnyű bűzt árasztva,emberektől kirabolva, farkasoktól megcsonkítva a hősi halottak, felismerhetetlen hullák, két hónapja még élő, nevető, tréfálkozó, harcra kész fiatalemberek ijesztő maradványai, s még a végtisztességet sem kaphatták meg, mert nem engedte a történelem irama, amelyet létfontosságú és megoldatlan kérdések gyorsítottak. Napóleon nem tehetett mást, mint megparancsolta,hogy a hadsereg pihenő nélkül vonuljon át a rettenetes csatatéren, amely szinte először szembesítette a katonákat a valósággal:mindez az áldozat hiábavaló volt, a háború elveszett, ők pedig nem menetelnek, hanem visszavonulnak. De talán még mindig nem sejtették, hogy milyen borzalmak várnak rájuk. Szörnyű rémtörténetek maradtak fenn a visszavonulásról, erről a hadi kálváriáról, „A Nagy Hadsereg Pusztulása” című történelmi képsorról, de valószínű, hogy a valóság túlszárnyalta az írott és mondott szót s mindazt, amit emberkéz forgatta ecset ki tud fejezni.
Két oldalról szokták megközelíteni ezt a véres eseményt: a katonai helyzet és az emberi szenvedések szempontjából. De a kettő szorosan összefüggött egymással, az egyik magyarázta a másikat. Napóleonnak még mindig volt hadserege, s Kutuzov csak óvatosan, lassan, párhuzamosan követte a visszavonuló ármádiát, s hadászati szempontból teljesen közömbös, hogy Austerlitz és Borogyino emléke késztette-e az öreg oroszt arra, hogy elkerülje a nyílt összecsapást, vagy az a felfogása, hogy Oroszország felszabadításán kívül nem ismer el más hadicélt. Szilárd óvatossága némileg megkönnyítette Napoleon dolgát, mert ha az oroszokat egy Moreau-szerű száguldó hadvezér irányította, volna, elvághatták volna a Nagy Hadsereg útját. De Kutuzov ,,aranyhíd”-párti volt, s hogy ez az aranyhíd hogyan festett a valóságban, annak leírásához és megismeréséhez még mindig erős idegek kellenek. Napoleont háromféle veszély is fenyegette. Az első természetesen Kutuzov sorkatonasága volt, ez a felfrissült, megnövekedett erejű, félelmetes tüzérséggel rendelkező orosz fő sereg. A másik veszélyt a partizánok mind nagyobb tömege jelentette, s közéjük számíthatjuk a fő sereghez szorosan nem tartozó kozákokat.
Harmadik veszélyként a felbőszült, egyre bosszúszomjasabb parasztság jelentkezett. Napoleon mint hivatásos katona csak az első veszélyt vette igazán komolyan, s nagy általánosságban igaza is volt, mert Kutuzov nagy seregének puszta léte, az üldöző had fenyegető árnya volt a fő tényező abban, hogy elhagyta Oroszországot. De a partizánok és a parasztok is egyre több szenvedést okoztak boldogtalan katonáinak, s a kölcsönös kegyetlenségek felülmúlták a spanyolországi borzalmakat is. A parasztok most már nem elégedtek meg azzal, hogy még egy korty ivóvizet is megtagadtak az idegen fegyveresektől, hanem könyörtelenül megölték azokat, akik a kezük közé kerültek, sőt, nemegyszer agyafúrt módon lassú kínhalálra ítélték őket.
Franciák (s a Nagy Hadsereg más nemzetiségű tagjai) és oroszok egymást múlták felül kegyetlenségben, az éhség és a bosszúszomj egyaránt megtette hatását, tombolt az esztelen gyűlölet. Még az angol Wilson is, aki pedig nemigen aggódott sem az oroszok, sem a franciák sorsáért, feljegyezte, hogy „a borzalmak meghaladnak minden emberi elképzelést… lehetetlenség ezeket a szörnyűségeket a valósághoz híven leírni …” Felbomlott a fegyelem, s a harci kedv csak akkor lángolt fel a katonákban, amikor egy-egy zsák krumpliért vagy lisztért küzdöttek. Ugyanígy harcoltak az elhullott lovak húsáért, belső szerveiért. A szörnyűségek nagy része elkerülhető lett volna, ha a Moszkvából kivonult Nagy Hadsereg szekerei nem aranyos kösöntyűk, templomi kelyhek és más drága holmik alatt roskadoztak volna, hanem élelmiszert és takarmányt szállítottak volna. Meddig lehetett fokozni ezeket a borzalmakat?
Az emberevésig. Kreutz orosz tábornok szerint – saját szemével látta egy Vjazma és Szmolenszk közötti erdőben – a kiéhezett és minden tartásukat elvesztett napóleoni katonák egyik halott bajtársukat készültek megenni. Jó lenne nem elhinni ezt a szörnyűséget, de sajnos, más források is megerősítették.
Számottevő, egyre növekvő méreteket öltött a partizánmozgalom, s ebben fiatal parasztokból toborzott csoportok is részt vettek. Világhírnévre tettek szert olyan partizánvezérek, mint Kudasev, Figner, Vadbolinszkij, Szeszlavin és elsősorban Gyenisz Davidov alezredes, Napoleon egyik leglelkesebb bámulója, költő és huszár, aki egyidőben Bagration hadsegéde volt, s még Borogyino előtt azzal a javaslattal állt elő, hogy kisebb lovasosztagokkal meg lehetne zavarni a franciák egyre hosszabb utánpótlási vonalát, el lehetne csípni küldönceiket, meg lehetne szerezni fontos postájukat. Bagration továbbította a tervet a főparancsnoknak, de Kutuzov,, mint annyi más hivatásos katona, nem szerette a partizánokat, s csak ahhoz volt hajlandó hozzájárulni, hogy Davidov ötven huszárt és nyolcvan kozákot kapjon. Davidov érthetően felháborodott a táborszernagy alamizsnáján, de kénytelen volt beérni vele. Később persze sok fiatal paraszt csatlakozott hozzá, s ezeket is könnyű volt fölszerelni az elhullajtott francia fegyverekkel. A partizánok nemcsak az ellenséget nyugtalanították, hanem egymás között is sokat veszekedtek, mindegyik a saját csapatának tulajdonította a legnagyobb sikereket. Platov, a sok szempontból ismert atamán például azt állította, hogy a partizánmozgalom egyenlő a kozákság tevékenységével. Szeszlavin pedig nem kevesebbet állított, mint azt, hogy Oroszország felszabadítása és az általános béke az ő tevékenységének az eredménye. Kérkedés dolgában egyik csoport sem vethetett semmit a másik szemére, de az bizonyos, hogy valamennyi csoport hősiesen, néha az őrülettel határos vakmerőséggel harcolt, s különösen hírszerzés terén tettek hasznos szolgálatokat az orosz főseregnek. A kérkedés, a hetvenkedés elválaszthatatlan volt a partizánok tevékenységétől – ezt állapította meg Volkonszkij herceg is, aki egy ideig partizánokat vezényelt, s ügyelt arra, hogy csapata harcainak jelentőségét ne túlozza el, s különféle rémmesékkel ne ássa alá a partizánok hitelét. Remélte, hogy őszinte adatai „bizalmat keltenek, ellentétben más partizánok túlszínezett történeteivel”.
A partizánok kérkedése visszatetszést keltett a fő sereg katonái között, s úgy tekintettek a partizánokra, mint komolytalan szájhősökre, akik hangzatos szavakkal egész háborúkat nyernek meg, holott erre csak a sorkatonaság képes. Nők is részt vettek a partizánmozgalomban, s megörökítették Vaszilissza nevét, aki vasvillával és kaszával ölt meg ellenséges katonákat, de lehetséges, hogy ez is csak mese, mert partizánlegendákban fölöttébb gazdag volt ez a korszak, különösen hogy Kutuzov idegenkedett a színes tettektől. A parasztok harcáról, a népháborúról maradt fenn a legkevesebb adat, de az tény, hogy nemcsak a hadsereget, hanem a szentpétervári udvart is idegesítették a felfegyverzett parasztok, mert Pugacsov árnyéka még mindig kísértett. A már említett Nariskin kapitány, aki a hozzá fordult parasztoknak fegyvert és lőszert osztott szét, szigorú megrovást kapott Pétervárról. Talán még az a gondolat is megfordult a túlrémült agyakban, hogy ha  minden kötél szakad, Napóleon segítségét lehetne kérni a fellázadt parasztság ellen… Különösen Arakcsejev, Balasov, és Rosztopcsin ijesztgette a cárt a parasztfelkelés rémével, s könnyű volt elhitetni Sándorral azt, hogy amire Napoleon nem vállalkozott, esetleg a partizánoknak sikerül. Erről azonban szó sem volt, az orosz parasztok teljes gyűlölete Napóleon és hordája ellen irányult. Ez a gyűlölet csak fokozódott, mert a Nagy Hadsereg is leírhatatlan kegyetlenséggel vágott vissza vagy kezdeményezett. Mozsajszk és Gsacsk között – jelentették a császárnak, hogy a menetelő csapatok ezerszámra ölik meg foglyaikat, s hogy lőszert ne pocsékoljanak, agyonütik őket. Az ok egyszerű, enni nem tudnak nekik adni, szabadon bocsátani veszélyes lenne őket, a leghelyesebb tehát végezni velük, jaffai logika. Ha hinni lehet Caulaincourt-nak, Napoleont megdöbbentették az események, s ,,komoran hallgatott”, amikor Caulaincourt arra figyelmeztette, hogy a megtorlás még szörnyűbb lesz, hiszen ők is kénytelenek elhagyni sebesültjeiket.
Ségur szerint másnap már megszűntek a mészárlások, de ez valószínűleg nem volt igaz, mert a hadsereg már alig engedelmeskedett a parancsoknak. Caulaincourt hosszú vádbeszédét a császár előtt kellő óvatossággal kell kezelnünk, hiszen a felháborodott szavak a diplomata emlékirataiban szerepelnek, s nem valószínű, hogy Napoleon eltűrt volna ilyen hosszú leckéztetést. A foglyok legyilkolása azonban bizonyított tény, s ez még magasabbra lobbantotta a gyűlölet lángját, s ez nem csupán érzésekben nyilvánult meg, hanem olyan rémtettekben, amelyeknek a leírását még a kívülálló, hidegvérű Wilson sem tartotta lehetségesnek, pedig Anglia és az angol gyarmatosítás története sem mindig árasztotta magából az emberiesség napsugaras derűjét.
A borzalmak hadjárata volt ez, mert hadjárat is volt, s hiba lenne, ha csupán megrázó festményekben és (bár igaz)rémtörténetekben; képzelnénk el Napóleon legnehezebb és egyben talán leghihetetlenebb eseményekben gazdag vállalkozását.”

És ez a hadjárat megpecsételte Bonaparte Napóleon sorsát. Hiába menekült haza, hiába volt az egyik első dolga, hogy újjászervezze hadseregét. Ellenfelei megérezték, hogy itt az idő. Addig kell ütni a vasat, amíg meleg. A háborúkba belefásult Franciaország már nem lelkesedett a császárért. Legyőzhetetlenségének nimbusza alaposan megtépázódott.
1814. április 2.-án a szenátus megfosztja Napóleont a trónjától. Két nap múlva maga is lemond.
A rákövetkező évben még egy utolsó fellángolása van a császárnak, de ezt az utolsó száz napját egy Waterloo zárja le.