Rút hattyúk


A film eredeti címe: Гадкие лебеди
A felirat tulajdonságai:
FPS: 25,
kiterjesztése: srt.















Rút hattyúk (Gadkije lebegyi) 2006

Az emberiség jövője. Olyan téma, aminek már évszázadok (évezredek?) óta újra meg újra nekirugaszkodnak az írók. Születtek róla utópiák és disztópiák, a szerzők világlátása szerint. Aztán megjelent a mozgókép és a rendezők sem óhajtottak kimaradni sorból, hogy közöljék az álláspontjukat a témakörben. Bizonyos filmekben egymásra talált a két alkotógárda. Ilyen a Rút hattyúk is. A cím könnyen felismerhetően a klasszikus mesére, „A rút kiskacsa” történetére utal. De mi van akkor, ha az átváltozás után a hattyút találjuk rútnak? Konsztantyin Lopusanszkij már többször bizonyítékát adta, hogy mélyen aggasztja a Föld sorsa. A halott ember leveleiben egy nukleáris háború következményeivel szembesítette a nézőt, majd. A múzeumlátogatóban egy világméretű ökológiai katasztrófa látomását tárta elénk. A Rút hattyúk, ha némileg közvetve is, de illeszkedik a sorba. Ezúttal egy radikális társadalmi szemléletváltozás felbukkanásának tesz ki bennünket. Jó társakra talált mindehhez a Sztrugackij fivérekben. A testvérpáros utolsó közösen írt könyve adja a laza alapot a film történetéhez. A fentebb említett „A halott ember leveleiben” Borisz Sztrugackijjal már dolgoztak együtt. Akkor az eredmény egy világhírű film lett. Vajon ezúttal mire mentek?

Viktor Banyev, az Amerikában élő, de orosz származású író, az egyik ENSZ bizottság tagjaként eljut a zárt „Különleges zónába.” Nem csupán alkotóként érdekeli az ottani helyzet megismerése, hanem apaként is. Elvégre a lánya a zóna egyik iskolájában tanul az „ázottaktól,” de már hónapok óta nincs róla hír. A különös hatalommal bíró földönkívüliek rendkívüli tudást kínálnak a tanítványaiknak, de mint mindennek, ennek is ára van. Meglehetősen nagy. Genetikai átváltozás, az emberi lét fokozatos elvesztése. A gyermekek minden nehézség nélkül képesek azonosulni a mutánsok alapjában más világszemléletével és hajlandók megfizetni azt, amit a tudás megszerzéséért kell. Ám a többséget kitevő „közönséges” emberek mély gyanakvással figyelik a Zóna történéseit. Nem minden ok nélkül. Úgy tűnik, a formálódó új világban velük senki nem számol. Az utódaik sem. Banyev akarata ellenére belekerül egy olyan konfliktus közepébe, amely háborúval fenyeget az új és a régi faj között.
Arkagyij és Borisz Sztrugackij 1986-ban írták az utolsó közös regényüket, mely 1993-ban „Sánta sors” címmel megjelent magyarul. A „Rút hattyúk” annak a műnek a páros fejezeteiből áll össze. (A páratlanok nem Banyev, hanem egy másik, iszákos szovjet író helyenként groteszk kalandjairól szólnak.) A fivérek „Delelő univerzum” ciklusában visszatérően felbukkanó személyek a „progresszorok.” Ők egy fejlettebb bolygó lakói, akik egy, a magukénál elmaradottabb társadalmat próbálnak apró, az érintettek számára lehetőleg láthatatlan manőverekkel terelgetni a jobbulás útján. Legközismertebb példa a tevékenységükre a „Lakott sziget” regényekben – és mozikban – található. Idő múltával Boriszék arra jutottak, hogy a progresszorok állandó kudarcra vannak kárhoztatva, sőt, a tevékenységük több bajt okoz, mint amennyi haszonnal jár. Minden civilizációnak a saját fejlődése vonalát kell követni, amelyben a visszaesések és kudarcok egyaránt ott vannak a haladás mellett. Kívülről egy társadalmat sem lehet boldogítani. (Mostanság Afganisztán és Irak környékét elnézve, az ott zajló folyamatokat látva, óhatatlanul eszembe jut, hogy nem ártana a diplomaták képzésébe felvenni néhány Sztrugackij regényt.)
Az „ázottak” földi megjelenése ezt a szemléletet tükrözi. Hiába áll mellettük az igazság, hiába nemesek a céljaik, hiába járnak a tudományos ismereteik fényévekkel a miénk előtt, alapvető hibába buknak bele. Egy civilizáció nem szakítható el az utódaitól. Aki megpróbálja, arra rárontanak, miként a vaddisznó konda tesz a malacai védelmében. Ha pedig a tevékenységük súlyosan sérti a fennálló hatalmi rendet, az elit habozás nélkül veszni hagyja az egyébként áhított és remélt hasznos tudást a saját érdekét védelmezve. Mi több, számukra belefér, hogy könyörtelenül és számítóan végeznek azokkal, akiktől tartanak. Nincs nehéz dolguk, az emberek többsége zsigerből elutasítja az „elitképzést.” Már pedig a Zóna iskolájában a kiválasztott kevesek okítása folyik. Hogy mindez közös érdek,  gyorsan elfelejtődik. Ennek a viselkedésformának a hirdetése beleillik Lopusanszkij eddigi világképébe. Nem csoda, hogy „kiszúrta” magának regényt. Bár őt gyakorta bírálják, hogy pesszimista, - pedig nem teljesen az, csak direktben nem adagolja az optimizmust sugalló jeleket a mozijaiban, - a tekintélye vitathatatlan a filmkészítők között. Így külföldi (francia) és hazai pénzen, beleértve a Gorbacsov alapítványt, csak összeszedte az elegendő rubelt a forgatásra. No, nem szuperprodukcióra, csak afféle tisztes középszerre, ami a piszkos anyagiakra értendő csupán. A szellemi-gondolati részét illetően jóval az átlag fölött jár a mű. (Azért az alig burkolt ital reklám tetten érhető, mi tagadás. De ezúttal legalább jó helyre ment a szeszipar pénze.) Továbbá az alkalmazkodás másik jeleként az előző alkotásainál jóval könnyebben befogadható filmet tett le az asztalra. Az pedig tiszta bónusz, hogy egész jó tempójú. Viszont akciófilmre  gondolni az ő esetében fölösleges.
Az indításnál rögtön megkapjuk a rendező védjegyének számító vörösben úszó képeket, ami szinte előre vetíti, hogy valami kellemetlen felé tart a főhős. Utána korántsem adagolja olyan töménységben az ilyen fényképezést, mint „A múzeumlátogató” esetében, ami egyáltalán nem baj. Ettől még a hangulatos fényképezés éppoly erős marad nála, mint az előző munkáiban. Később újra felbukkan a történetben a mindent beborító vörösség, de ott tényleg van dramaturgiai funkciója. Meglehetősen kísérteties hatást kelt. Tehát a képi világ hasonlít a mesterére, (Tarkovszkij) de jellegzetesen egyedi és túlzásmentes. A zene továbbra sem központi kérdés nála, a környezet zajaira inkább épít a hangulatteremtésnél. A megszokott zeneszerzőjével, (Alekszander Szokulov) dolgozott, aki nagyon érti a hagyományos dallami megoldásokba beépített külső zajok vegyítését. A történet főhőse, az író Viktor Banyev, közel áll az anti-hős figurájához. Az égetett szeszek nagy barátja nehezen talál kapcsolatot az emberekkel, a volt feleségével sem jött ki, saját bevallása szerint rossz apa volt. A regényei központi karakterei megvetendő alakok, ezt a fejéhez is vágják az ifjú olvasói. Ám figyelmes szemlélő, világos fejjel következtető, és - minden jogos bírálat ellenére - van erkölcsi tartása. A cinizmusa egyfajta álca nála, ami lefoszlik róla, amikor a lánya veszélybe kerül. „A gyerekeknek élniük kell.” Ez az egyszerű igazság mindent felülír. Képes róla meggyőzni még egy tőlünk idegen gondolkodásmódot követőt is. Ő maga pedig nem habozik a saját életét kockáztatni, hogy bizonyítsa, nem pusztán a szavak embere. Grigorij Gladij elsőrangúan hozza ezt a felemás figurát. Erős a humanizmusa. Egyszerre él benne az új és régi. De szembesülni kénytelen vele, hogy az ellentét feloldhatatlan. Borzongató belegondolni a film lezárásánál, hogy milyen kegyetlen választás elé kerül. Egyértelműen az ő alakja köré épül a mozi, minden más szereplő a keze alá dolgozik a történetben. Nincs gond a kiegészítő karakterekkel, sem az eljátszásukkal, de igazán emlékezetes alakítást részemről nem találtam köztük.

 Úgy gondolom, Lopusanszkij hatása a történetre alapvető volt, mert az eredeti írásban korántsem ilyen a főhős karaktere. Egyáltalán, véleményem szerint azon ritka eset állt elő, hogy a forgatókönyv szerencsésebb kézzel lett összerakva, mint az irodalmi alapanyag. Sztrugackijék regénye bizony erősen szétszórt, csapongó, nehezen követhető. Vannak benne rendkívül szórakoztató részletek, remek meglátások, de a korábbi műveikkel nem ér fel. Mint annyiszor, a testvéreket nagyon foglalkoztatta, miként reagálna az emberiség, ha valóban idegen gondolkodásmóddal kerülne szembe. Valljuk be, az Irány a Holdtól a Csillagok háborúján és a Csillagközi invázión át akár a Prométheuszig, - sok-sok sci-fit sorolhatnék még, - inkább a saját földi félelmeink vagy gondolkozásmódunk vetül ki a világűrbéli kalandozásokban. Egy másik, a földitől alapjában eltérő intelligencia bemutatása, nem jellemző a műfajon belül sem. „A kölyökcímű munkájukban az írópáros már boncolgatta ezt a témát. Nem túl jól jöttünk ki belőle, mi, emberek. Most sem. Valahogy röghöz, vagyis inkább bolygóhoz kötöttek vagyunk. Beszélünk a fejlődésről, szeretnénk is, a jó szándék él bennünk, de csak úgy képzeljük el, hogy a mi kis nyugalmas, megszokott életünket lehetőleg ne forgassák fel a haladás jegyében. (Sem.) Sztrugackijék viszont nem engednek. Igen, lehet rendbe hozni a pocsékul álló dolgainkat, de ára van. Jókora. A regényben más az alapkonfliktus. Ott az olvasható ki a sorok közül, - tiszta válasz alig van – hogy az emberiségen belül mutáció lépett fel, az új faj közöttünk él, s bizony leírt minket, „hagyományosakat.” Dehogy akar kiirtani, kipusztítjuk mi magunkat. A régi „típusú” emberek teljes pánikban menekülnek a zóna környékéről, ahol könnyedén szabályozzák az időjárást, gondolati erővel repülnek az „ázottak” s egyáltalán, semmi nem olyan, mint amit megszoktunk. A moziban mindössze pár idegen van. Szintén nem erőszakosak, – Most még! - röffen a konda – de csupán az új nemzedék nevelésére koncentrálnak. Néhány kiválasztottnak felkínálják az új világ esélyét, de az testi transzformációval jár, amitől az emberek többsége irtózik. Vagy annyira fél, hogy ölni képes az elkerüléséért. Még a vegyi háború sem ár a megszokott régi megóvásáért, miközben a világ belepusztul a saját erőből megoldhatatlannak tűnő környezetszennyezésbe.
Így elmondható, hogy az szerzők által választott intelligenciák találkozásának konfliktusa szerencsésen ötvöződik Lopusanszkij bolygó féltő szemléletével. A folyamatosan zuhogó eső, ami a „hétköznapi” emberek idegeire megy a regényben, míg a mutánsoknak lételem, remekül adja a világ vége hangulatát egy diktatórikus államban. Ez utóbbi elfelejtődik a filmben. Viszont az már bizonnyal a rendező álláspontja volt, hogy az egyesült Föld szemléletében maradt a régi. Bár a színhely jól felismerhetően orosz, a döntések egy világszervezet kezében vannak és az ENSZ katonai szerepe nem pozitív. A katonaság tervei simán felülírják a civil tudósok bizottságainak határozatait. Az anyagias világ elsöpri az intellektuális jövő lehetőségét. Nos, igen, ez kétségkívül a jelen, kár volna tagadni. Mi lesz az új generációval? Feladjuk a már-már kézben lévő, szinte „isteni” tudást? A jelenkor embere nem bújhat ki a kényes kérdések alól. Hiába dugják el a megmenekült gyermekeket a világ szeme elő, léteznek, akik tudják, hogy számukra a régi életforma fizikai kínszenvedést okoz. Köztük vannak a szüleik. Ők hogyan tudják feldolgozni az, hogy a saját utódaik miattuk szenvednek és csak évtizedek múlva remélhető, hogy gyógyultak lesznek.
Úgy tudnám összegezni, hogy a Rút hattyúkban Lopusanszkij az intelligens fantasztikum világát kínálja a nézőknek. Bizonyítja, hogy nem kellenek fénysebességgel száguldó űrhajók és galaktikus méretű háborúk a érdekes szórakoztatáshoz. Az igazi kihívás magának az ember természetének megmutatásában rejlik. Ez az irány mindig erős volt az orosz filmművészetben, a szovjet sci-fikben különösen. Világunk változásai nem az optimista irányzatot erősítették, több a keserűség és lemondás történetekben, mint az egykoron volt. Hol van mára a „Viharok bolygójának” optimizmusa, mely nem kételkedett abban, hogy legyűrjük a világűr és más planéták okozta nehézségeket. Jelenleg ott tartunk, hogy a saját élőhelyünk sincs biztonságban – tőlünk. A filmvégi enyhe bizakodás inkább reménykedés, mint töretlen hit az eljövendő évszázadokban. A gyermekeink talántudnak majd köztünk és velünk élni a jövőben. Ne feledjük, ez rajtunk, felnőtteken múlik. Tegyünk érte. Tegyünk értük.
Ui: A film magyarul eddig nem volt elérhető. Most már azért nincs túl nehéz dolga, aki látni szeretné. Csak némi vadászat szükséges az Interneten.

Viszonylag rövid idő alatt ez már a harmadik Lopusanszkij filmismertető, ami megjelenik a blogon. (Itt szeretném felhívni mindenki figyelmét arra az örvendetes hírre, hogy Norman Bates nicknevű felhasználó felajánlása olvasható A halott ember levelei című bejegyzés hozzászólásai között. Szeretném megköszönni neki a felajánlását!) A Rút hattyúk képi világa más, mint az eddigiek. Jóval színesebb, populárisabb a megjelenési forma. Nekem az első pillanattól kezdve elnyerte a tetszésemet. Nem tudom megindokolni, hogy miért, de a film kezdetétől egyfajta várakozásérzés fogott el. Az a furcsa, hogy ma sem tudom, miből eredt. Ez a lelkiállapot végig kitartott, és az óvóhelyi jelenetben érte el katartikus csúcspontját.
A fivérek
Az alkotás megtekintése után vágyat éreztem arra, hogy elolvassam az eredeti művet. Oldfan segített, így megtudtam, hogy magyarul már régen megjelent a könyv. Sánta sors a címe. Megvettem, elolvastam. Furcsa volt, mert úgy éreztem közben, hogy újra meg kell néznem a filmet. Elkezdtem érdeklődni mindkét mű iránt. Így szembesültem azzal, hogy a Sztrugackij testvérektől el kell még olvasnom ezt-azt. Például a Piknik az árokpartont is.(Piknik a senkiföldjén címmel is kiadták magyar nyelven.) De nagyon úgy tűnik nekem, hogy az egész Delelő Univerzummal meg kell ismerkednem…
Kutakodásaim másik eredménye az volt, hogy a című könyv nem csak rám volt nagy hatással. (Tudom, nagyképűnek tűnhetek, de kérlek benneteket, ne értsetek félre.) Borisz Paszternákot is megihlette a könyv. Nagy rajongója volt ennek az alkotásnak. Érdekes, hogy a Szovjetunióban a tudományos-fantasztikus irodalom mennyire megbecsült volt, szemben például az akkori magyar kultúrpolitikai állásponttal. Magam is emlékszem, hogy az általános iskolai magyar irodalom tanárom mennyire nem tartotta literátori értékkel bírónak ezen alkotásokat. De valahogy ez benne volt az akkori un. magas irodalom értékítéletében. Még akkor is, ha például a Magyar Televízió 1980-ban tévéjátékot készített Alekszej Tolsztoj Aelitájából. Persze a korszaknak megfelelő bluebox-os technológia „túlpörgetéssével”. A filmecske látványvilága így erősen a magyar Pirx sorozat képi világára hasonlít. Érdekességként megemlíteném, hogy Farkas Bertalan űrutazásakor épp ez az alkotás volt műsoron az egyes csatornán. [Ez az este 8 órás főműsor volt]. A magyar készítésű Aelita sugárzását megszakították, és ekkor közölték az ország népével, hogy kinn van az űrben az első magyar űrhajós.
Paszternák ihletett kapott a regénytől, és megírta a За поворотом című versét. Szerencsénkre magyar műfordítása is van. Baka István művét itt olvashatjátok el.
Ez a vers hangzik fel a film óvóhelyes jelenetében. Gyakorlatilag így tiszteleg a film készítője Paszternák, és őrajta keresztül a Sztrugackij fivérek előtt.
A magam részéről mindig szerettem orosz nyelvű verseket hallgatni. Ha az ember nem figyel oda a szavak jelentésére, akkor is olyan magával ragadó,  ahogy az orosz nyelv dallama átjárja az embert. És a filmben nagyon szépen interpretálják Paszternákot! Olyan hátborzongatóan szép az a jelenet!
Az előző két Lopusanszkij filmhez annyi mindent írtam, és írhattam volna még. Ehhez nem akarok többet írni. Lehetne, de úgy érzem, hogy csak kerülgetni tudom a forró kását. A lényeg a filmben, és a könyvben van. Aki még nem ismeri, kérem, ismerkedjen meg a Rút hattyúkkal.
A felirat megtalálható itt.

Egy év kilenc napja

A film eredeti címe: Девять дней одного года
A felirat tulajdonságai:
FPS: 25,
kiterjesztése: srt.
















A szovjet forradalom kilenc "napja"
Stílszerűen a szovjet történelem 9 szakaszának rövid és szubjektív jellemzésével próbálom leírni a film politikai hátterét. S hasonlóan a filmbeli Citelmanhoz, először megpróbálom felépíteni a marxista alapokat.
A “The Contribution to the Critique of Political Economy (A politikai gazdaságtan bírálatához)” című munkájának előszavában Marx ezt írta:

"Semmilyen társadalmi rend nem tűnik el azelőtt, hogy az összes termelő erő, amelynek tere van benne, ki nem fejlődött; és új termelési viszonyok nem tűnnek fel azelőtt, hogy létrejöttük anyagi feltételei a régi társadalmi rend méhében be nem értek."
Oroszországban azonban még a kapitalizmus alig kezdett kifejlődni, nemhogy az összes termelőerő elérte volna a kapitalizmusban lehetséges fejlődési határait. Ezen az alapon ott és akkor a marxi értelemben vett szocializmus utópia volt.

Marx, persze, írt mást is:
"Ezért aztán az emberiség csak olyan feladatokat tűz maga elé, amelyeket meg tud oldani; ugyanis ha jobban megvizsgáljuk a kérdést, mindig azt találjuk, hogy a feladat akkor akkor jelenik meg, amikor megoldásának anyagi feltételei már megvannak vagy a keletkezés folyamatában vannak."
Szigorúan véve ez a fejlett kapitalista országokra vonatkozott, de a kérdést áthidalták a világforradalommal és azzal, hogy az orosz forradalom ebben a gyutacs szerepét játssza.

1. Forradalom és polgárháború. amelyet egy utópia jegyében vívtak meg
A polgárháború 1922 októberében a Csendes óceánnál a primorjei operációval ért véget, ami által kiszorították a japán intervenciósokat a Távol-Keletről. A Vörös Hadsereg győzelmének okai: Először is, 1919-re reguláris hadsereggé szerveződött, amelyben a szaktudást a cári tisztek szolgáltatták. Másodszor, a fehér hadseregek diszkreditálták magukat a nép szemében rablással, tömeges kivégzésekkel, a külföldi intervenciósokkal való együttműködéssel. Fehérek ugyanezekkel vádolták a bolsevikeket, de a kimenetel a bolsevikokat igazolta.

Trockij a bolsevikok akkori elképzeléseiről a következőket írta:
"...A hadikommunizmus lényegében egy ostromlott vár fogyasztásának szabályozási rendszere volt." 
El kell azonban ismerni, hogy - az eredeti elképzelések szerint - a hadikommunizmus tágabb célt követett. A szovjet kormány remélte és arra törekedett, hogy mind az elosztás, mind a termelés területén kidolgozza a tervgazdaság rendszerébe illő szabályozó rendszer módszereit. Más szóval: azt reméltük, hogy "hadikommunizmusból" fokozatosan, de a rendszer megzavarása nélkül, a valódi kommunizmus fog létre jönni. A bolsevik párt 1919 márciusában elfogadott programja kimondja: "A szovjet kormány feladata az elosztás területén ma az, hogy a kereskedelemnek az áruk tervszerű elosztásával való helyettesítését szünet nélkül és állami méretekben tovább folytassa".
A "hadikommunizmus" programja azonban egyre inkább a valósággal ütközött: a termelés folyamatosan csökkent, és nem csak háború pusztításai miatt, hanem azért is, mert megszűnt a termelőknek a termelésben való személyes érdekeltsége. A város a falutól kenyeret és nyersanyagokat követelt, miközben régi megszokásból pénznek nevezett színes papírdarabokon kívül cserébe semmit sem adott. A muzsik elrejtette tartalékait. A kormány a kenyérért fegyveres munkás-különítményeket küldött. A muzsik erre csökkentette a vetést. Az ipari termelés 1921-ben, közvetlenül a polgárháború végén, legfeljebb egyötöde volt a háború előttinek. Az acél termelése 4,2 millió tonnáról 183 ezer tonnára , azaz huszonharmadára esett. A gabonabetakarítás 1922-re 801 millióról 503 millió métermázsára csökkent: ez az év a szörnyű éhínség éve volt! Ezzel egyidejűleg, a külkereskedelem 2,9 milliárd rubelról 30 millióra zuhant. A termelőerők összeomlása minden elképzelést és történelmi tapasztalatot felülmúlt. Az ország és vele együtt a hatalom a szakadék szélén táncolt.
A hadikommunizmus utópisztikus reményeinek korszaka kemény és nagyrészt megalapozott kritikában részesült. A kormányzó párt elméleti hibája azonban teljesen érthetetlen lenne, ha figyelmen kívül hagynánk azt a tényt, hogy minden akkori számítás alapja a Nyugaton várt forradalom közeli győzelme volt. Magától értetődőnek tartották, hogy a győztes német proletariátus - a jövőbeni élelmiszerek és nyersanyagok szállításának reményében - Szovjet-Oroszországnak nemcsak autókat és egyéb ipari késztermékeket szállított volna hitelbe, de több tízezer magasan képzett munkással, technikussal és a szervezővel is segítette volna az országunkat. És nem kétséges, ha a proletárforradalom Németországban győzött volna – és ezt a győzelmet csak és kizárólag a szociáldemokraták akadályozták meg - a Szovjetunió és Németország gazdasága olyan hatalmas lépésekkel fejlődött volna, hogy Európa és a világ sorsa ma mérhetetlenül kedvezőbb lenne. Azonban azt teljes bizonyossággal kijelenthetjük, hogy ezen örvendetes esemény bekövetkezte esetén is, a közvetlen állami elosztást el kellet volna vetni és a termékek kereskedelmével kellett volna helyettesíteni.[1]
A Németországba vetett remények az 1923 október 23.-án kezdődött felkelés leverésével véglegesen meghiúsultak.

2. Az utópia és a valóság ütközésének feloldása: a NEP
A NEP legélesebb és leghalaszthatatlanabb feladata kétségtelenül a faluval kapcsolatos gazdasági viszonyok egészséges alapra helyezése volt. De a tapasztalatok azt mutatták, hogy magának az iparnak is, társadalmasított jellege ellenére is, szüksége van a kapitalizmus által kifejlesztett pénzbeli elszámolás módszerére. A tervet nem lehet csupán spekulatív adatokra alapozni. A kereslet és kínálat játéka még nagyon sokáig a terv számára a szükséges anyagi alap és fontos kiigazító mechanizmus marad.
Az új gazdaságpolitika (Новая экономическая политика) 1921 március 14.-én került bevezetésre Szovjet-Oroszországban. de az általa kiváltott jelentős növekedés csak a háború előtti termelés visszaállításának volt köszönhető: Oroszország csupán 1926-27-re érte el az 1913-as év gazdasági mutatóit.
1928 októberében kezdődött az első 5-éves népgazdasági terv végrehajtása: az ország vezetése az erőltetett iparosítás és a mezőgazdaság kollektivizálására vette az irányt. Bár a NEP-et sohasem nyilvánították hivatalosan hatályon kívülinek, de ekkorra már halott volt


3. Iparosítás
A Szovjetunió szocialista iparosítása (Sztálini iparosítás) - a Szovjetunió ipari potenciáljának erőltetett növelésének folyamata az 1930-as években a célból, hogy felszámolják a fejlett kapitalista országok vonatkozásában lévő elmaradást. Ez a folyamat a kapitalista országok eredeti tőkefelhalmozásával állítható párhuzamba.
A következő idézet Piketty a "Tőke 21.században" című könyvéből származik, ami éppen napjainkban jelent meg magyarul is [2]:
"...A legmegdöbbentőbb tény az ipari proletariátus nyomora volt. A gazdasági növekedés ellenére, vagy talán részben miatta, valamint a mezőgazdaságból való hatalmas exodus miatt is, melyet a népességnövekedés és a növekedő mezőgazdasági termelékenység okozott, a munkások nyomornegyedekben zsúfolódtak. A munkanap hosszú volt, a munkabér viszont alacsony. Egy újfajta városi nyomor keletkezett, amely láthatóbb, megrázóbb, és bizonyos vonatkozásban szélsőségesebb volt, mint a "Régi rezsim" falusi nyomora. A Germinal, Oliver Twist, és Les Misérables (Nyomorultak) nem a szerzők fantáziája volt, hanem valóság, hasonlóan a törvényekhez, amelyek a gyermekmunkát a gyárakban 8 év alatt  (Franciaország 1841-ben) vagy a bányákban 10 év alatt ( Nagy Británniában 1842-ben) megtiltotta.  Dr. Villermé’s Tableau de l’état physique et moral des ouvriers employés dans les manufactures, melyet 1840-ben publikáltak, s amely a félénk gyermekmunka törvényekhez vezetett, hasonló sötét valóságot ír le, mint Friedrich Engels "A munkásosztály helyzete Angliában" (The Condition of the Working Class in England) 1845-ben megjelent munkájában."
S mindez magukban a gyarmatosító hatalmak saját országaiban.
....
Továbbá:
"a 19. század első és hat évtizedében a munkások bére nagyon alacsony szinten stagnált: közel vagy alacsonyabb szinten mint a 18. vagy a még korábbi századokban. Ez a hosszú stagnálás annál inkább is feltűnő, mert a növekedés ebben a periódusban gyorsult mind Franciaországban, mind Nagy Britanniában. ... Az összegyűjtött adatok nem mutatnak strukturális csökkenést az egyenlőtlenség vonatkozásában az I. világháborúig. Amit 1870-1914 között látunk legjobb esetben is a szélsőséges egyenlőtlenség stabilizálódása, egy végtelen egyenlőtlenségi spirál és a gazdagság egyre növekvő koncentrálódása. Nehéz megmondani, hogy mindez hová vezetett volna azon sokk nélkül, amit a a világháború és politikai következményei okoztak."[2]
Ebben az összefüggésben is érdemes nézni a Szovjetunióban a háború kezdetéig tartó 12-13 évi iparosítást.

4. A Nagy Honvédő Háború
John F. Kennedy elnök a maga idejében kijelentette, "Nincs még egy nemzet a háborúk történelemben, amely annyit szenvedett volna mint a Szovjetunió a II. világháborúban. Minimum 20 millióan vesztették életüket. Számolatlan millió otthont égettek fel vagy raboltak ki. Az ország területének harmada, beleértve az ipari bázis kétharmadát, pusztasággá vált: ez olyan pusztítás, mintha az USA Chicagótól keletre megsemmisült volna."
Csak az USA kerülte el a pusztítást. Az USA gazdasága fellendülőben volt. Az ipari termelés a háború alatt évenként 15% növekedést produkált. A GNP és az export a háború előtti szint több mint kétszeresére növekedett. Az USA a világ arany készletének 2/3-át és a befektetett tőke 3/4-ét birtokolta. A világ termelésének és szolgáltatásának fenomenális 50%-a esett az USÁ-ra. Ennek ellenére a vállalkozók aggódtak amiatt, hogy a háborús idők költekezése után depressziós feltételek állnak elő.[3]
Feltehetőleg a depressziótól való félelem is hozzájárult ahhoz, hogy nem a baloldali Henry Wallace (a képen), hanem Truman lett Roosevelt utódja.  Roosevelt fia Elliott könyvében (As He Saw It - Ahogy ő látta)azt írta, hogy apja a háború után is együttműködést tervezett a Szovjetunióval.[4]

Winston Churchill rövid beszéde 1959 december 21.-én az angol parlamentben Sztálin születésének 80. évfordulója alkalmából:

"Oroszország nagy szerencséje volt az, hogy az országot nagy megpróbáltatásának idején géniusz és megingathatatlan hadvezér vezette. Az ország legkiválóbb személyisége volt, aki imponált a változó és kegyetlen korszakunknak, amelyben egész életét leélte.
Sztálin hatalmas energiát birtokló ember volt, megtörhetetlen akaraterővel; éles, kegyetlen, kérlelhetetlen a tárgyalások során, amelyeknek során én, aki a brit parlament vitáin nevelkedtem, sem tudtam semmit sem szembeállítani. Sztálin mindenekelőtt nagy szarkazmussal, humorérzékkel és azzal a képességgel rendelkezett, hogy pontosan fogja fel mások gondolatait. Ez a képessége olyan erős volt, hogy megismételhetetlenné tette minden idők és népek vezetői között.
Sztálin ránk a legerősebb benyomást tette. Rendelkezett mély, minden pániktól mentes bölcsességgel. Legyőzhetetlen mestere volt annak, hogy a nehéz pillanatokban a kilátástalan helyzetekből is kiutat találjon. Azon kívül , Sztálin mind a legkritikusabb pillanatokban, mind győzelmének pillanataiban visszafogott maradt és sohasem engedett illúzióknak. Rendkívül bonyolult személyiség volt. Létrehozott és maga alá kényszerített egy hatalmas birodalmat. Olyan ember volt, aki az ellenségét másik ellenségével semmisítette meg. Sztálin a világban páratlan diktátor volt, aki Oroszországot a faekétől az atomkorszakba vezette. "[5]
Sztálin tevékenysége meghatározó jellegű a 3.-5. pontokba szedett időszakokban.

5. A forró háború veszélye és a  béketábor korszaka

Churchill és Sztálin 1944 októberében titokban találkoztak Moszkvában. Churchill körvonalazott egy egyezményt a brit és szovjet befolyási övezeteket illetően a háború utáni Európában. Ez Churchill sajátkezű macskakaparással egy papírdarabon rögzítette, amelyet Sztálin kipipált. Ezen papírdarab képe látható a fenti ábrán.
Erről így ír Oliver Stone könyvében [3]:"
"A találkozó kódneve Tolstoj volt.  Churchill a Lengyelországgal kapcsolatos ellentétek feloldásában reménykedett. A megbeszéléseken "megfigyelőként" részt vett Averill Harriman az USA moszkvai nagykövete, de nem volt ott, amikor a két vezető a legfontosabb biznisszel voltak elfoglalva. A Kremlben kandalló mellett ülve, Churchill elsütötte néhány kedvelt lengyel viccét, majd hozzáláttak a brit és szovjet befolyási övezetek meghatározásához a Balkánon. Egyúttal a szovjet érdekek Lengyelországot illető elismerésének alapjai kidolgozásához is hozzáláttak. Egy papírfecnin Churchill javaslatot tett arra, hogy mekkora befolyásának kell lennie a két hatalomnak: A Szovjetuniónak befolyása Romániában 90%, Bulgáriában 75%, míg  Magyarországon és Jugoszláviában 50% legyen. A brit befolyás Görögországban 90%. Sztálin átvéve a papírt, egy pillanatig szemlélte, majd kék ceruzával kipipálta. Amikor Churchill visszakapta a papírt a következő megjegyzést tette:
`Nem tűnhet-e cinikusnak, hogy milliók számára sorsdöntő kérdést ilyen félkéz módon oldunk meg? Égessük el a papírt!`
Sztálin azonban azon a véleményen volt, hogy meg kell őrizni e történelmi papírfecnit, amelyet Churchill `szemtelen dokumentumnak` nevezett."

A magyarországi fifty/fifty befolyás amolyan finnlandizálást jelentett, aminek a következménye a földosztás lett a nagybirtokok nacionalizálása és szövetkezetek szervezése helyett. Úgyszintén ennek lehetett a következménye a polgári pártok engedélyezése.

Azonban Roosevelt halálával és az atombomba amerikai birtoklásával új helyzet állt elő: nem Henry Wallace hanem Truman lesz az elnök.
Ezt érzékelve, 1945 májusában, napokkal Németország térdre kényszerítése után Winston Chruchill brit miniszterelnök utasította háborús kabinetjét, hogy készítsenek felkészülési tervet egy Szovjetunió elleni nagyszabású katonai támadásra. A tervet tartalmazó, szigorúan bizalmas okmányokra a 1988-ban találtak rá brit történészek egy állami levéltárban.
A dokumentumot a Daily Telegraph című konzervatív brit napilap ismertette.

Az "Elképzelhetetlen hadművelet" fedőnevű haditerv szerint félmillió brit és amerikai katona a legyőzött német hadsereg 100 ezer katonájának támogatásával Németország északi részéről indítaná el a támadást, amely végső soron "Oroszország megsemmisülésével" számolt.
Az "Elképzelhetetlen hadművelet" tényleg kivihetetlennek bizonyult, de 1946-ban Churchill fultoni beszédével elkezdődött a hidegháború, amely egészen a hatvanas évekig magában hordozta egy atomfegyverekkel megvívott meleg háború lehetőségét. Ez lesz a "béketábor" korszaka, amikor is a háborúra való felkészülés, de annak elkerülése lesz a fő cél. Ennek a korszaknak a szovjet interkontinentális rakéták megjelenése vetett véget.

Magyarország vonatkozásában a Nyugat által kezdeményezett hidegháború a "fordulat évéhez" vezetett 1949-ben, ami a szovjet modell szerinti szocialista rendszer bevezetését jelentette, súlyosbítva azt egy háborús gazdaságpolitikával.

6. Az "olvadás" és a hatvanasok[6]
A katonai erőfeszítések eredményit a polgári életben is igyekeztek alkalmazni:
- Obnyinszki atomerőmű, a világ első atomerőműve, amelyet az elektromos szolgáltató hálózatába kötöttek (1954 október).
- Lenin atomjégtörő: az első atommeghajtású hajó (nem tengeralattjáró) (1957 december).
- Tu-104 az első szovjet sugárhajtású utasszállító gép, amely 1956-ban az angol "Comet" nevű gép technikai okokból való leállítása után az egyetlen ilyen gép volt 1958 októberéig, a Boeing 707-es üzembeállításáig.
- Az első szputnyik 1957 október 4.-én: jellemző módon a szputnyikot bejelentő "Pravda" szám vezércikke az őszi mezőgazdasági munkálatokkal foglalkoztak. Csak az amerikaiak hisztérikus reakciója ébresztette rá Hruscsovot a dolog jelentőségére. Az ezután következő űrsikerek eltakarták azt, hogy a gazdasági és katonai erőviszonyok továbbra is az amerikaiak javára szólnak.

"Fizikusok" és "lírikusok"
A hatvanas évek úgy vonult be a szovjet történelembe mint a "fizikusok" és "lírikusok" szembenállása. A 60-as évek eleje: az első űrrepülések, az atomenergia katonai és békés célú alkalmazása, a transzurán elemek felfedezése - mindezen témák a szovjet sajtóban széleskörűen megvitatásra kerülnek és a társadalom valódi érdeklődését váltják ki. Az atomfegyver fejlesztésével foglalkozó tudósok mélységes erkölcsi dilemmája fontos téma, amely megjelenik a 60-as évek sok szovjet filmjében (Выбор цели - A cél kiválasztása, Укрощение огня - A tűz megszelídítése).

Az akkori viharos vita tárgya, mi fontosabb: a tudomány vagy a művészet. A "hatvanasok" két egymással kapcsolatban álló de elkülönülő szubkultúrát képviseltek, amelyet tréfásan "fizikusoknak", ill. "lírikusoknak" neveztek, értve ezalatt tudományos-technikai ill. humanitárius értelmiséget. Pl. Einstein és Landau kultusz-figurák voltak, kiknek fotói olyan emberek lakásait is díszítették, akik a fizikától messze álltak. Természetesen a "fizikusok" kevésbé szerepeltek a művészetben, de világnézeti rendszerűk nem volt kevésbé (sőt) fontos az 1960-as és 1970-es évek szovjet kultúrájában. A "fizikusok" kultúrájának lényeges része volt a tudományos megismerés és tudományos-technikai haladás romantizálása, ami azután hatalmas mértékben befolyásolta a szovjet tudomány fejlődését és a szovjet mindennapokat is. A művészetben a "fizikusok" nézetei ritkán jelentek meg, lényegében a sci-fi műfajában, amelynek legékesebb példája a Sztrugackij fivérek prózája. Néha azonban megjelennek a realista műfajban, ennek példái: D. Granyin regénye («Иду на грозу») és filmünk, azaz M. Romm filmje, az "Egy év 9 napja".

Kommunár mozgalom
Lelkesítve, ahogy akkor gondolták, a kommunista társadalom közeli felépítésének perspektívája által, sok pedagógus olyan emberek nevelését tűzte maga elé célul, akik készek a magas kommunista erkölcsi normák szerint élni. Munkájukat Sz. T. Sackij és A. Sz. Makarenko sikeres kísérleteire és a 20-as évek cserkész és pionír mozgalmára alapozva,  ezek a pedagógusok, akik közül a legkiválóbb I. P. Ivanov volt, kidolgoztak egy metodikát, amely az önkéntes részvétel, a közös tervezés, a közös végrehajtás és értékelés, az alkotó megbízatások váltakozása, a választott vezetők rotációja elvein alapult.

A 60-as évek közepére az egész országra kiterjedt a mozgalom és iskolások és serdülők tízezre vettek benne részt.
Azonban Hruscsov leváltását követően a politikában bekövetkező  negatív tendenciák részeként egyre növekedett az adminisztratív nyomás a kommunár klubokra és csapatokra. Ez pedig a résztvevők csökkenésével és a klubok egy részének bezárásával járt. 1965-ben a Komszomol KB beszüntette a támogatást és a helyi szervekre bízta a továbbiakat. A mozgalmat nem tiltották be, de a viszonyulás negatív lett. Ugyanakkor a mai napig fennmaradtak klubok és csapatok, amelyek a kommunár mozgalommal  hozhatók kapcsolatba.

7. A pangás

Katonai erőviszonyok:
USA/SZU stratégiai nukleáris töltetek (1960–1980)
  
  Warheads
  
  1960
U.S.
  
  1960
USSR
  
  1965
U.S.
  
  1965
USSR
  
  1970
U.S.
  
  1970
USSR
  
  1975
U.S.
  
  1975
USSR
  
  1980
U.S.
  
  1980
USSR
  
  Missiles
  
  60
  
  some
  
  1050
  
  225
  
  1800
  
  1600
  
  6100
  
  2500
  
  7300
  
  5500
  
  Bombs
  
  6000
  
  300
  
  4500
  
  375
  
  2200
  
  200
  
  2400
  
  300
  
  2800
  
  500
  
  Total:
  
  6068
  
  300
  
  5550
  
  600
  
  4000
  
  1800
  
  8500
  
  2800
  
  10100
  
  6000
USA/SZU stratégiai nukleáris szállító eszközök (1960–1980)

  
  Delivery Systems
  
  1960
U.S.
  
  1960
USSR
  
  1965
U.S.
  
  1965
USSR
  
  1970
U.S.
  
  1970
USSR
  
  1975
U.S.
  
  1975
USSR
  
  1980
U.S.
  
  1980
USSR
  
  Bombers
  
  600
  
  150
  
  600
  
  250
  
  550
  
  145
  
  400
  
  135
  
  340
  
  156
  
  ICBMs
  
  20
  
  some
  
  850
  
  200
  
  1054
  
  1300
  
  1054
  
  1527
  
  1050
  
  1398
  
  SLBMs
  
  48
  
  15
  
  400
  
  25
  
  656
  
  300
  
  656
  
  784
  
  656
  
  1028
  
  Total:
  
  668
  
  165
  
  1850
  
  475
  
  2260
  
  1745
  
  2110
  
  2446
  
  2046
  
  2582
Megjegyzés:
ICBM: interkontinentális ballisztikus rakéta
SLBM: tengeralattjáróról indított ballisztikus rakéta











Az USA és Szovjetunió stratégiai erői közötti arány (1960–1980)
  
Év
  
1960  
  
1965  
  
1975  
  
1980  
  
A USA/SZU aràny
  
  20.2 : 1
  
  9.2 : 1
  
  3 : 1
  
  1.6 : 1
A fenti adatok Borisz Csertok könyvéből származnak[7], amely a NASA honlapján hozzáférhető vagy oroszul számtalan helyen az interneten.

Gazdaság
Simon Kuznets a 19. századi politikai gazdaságtan művelői. Ricardo és Marx elemzéseinek kétségtelenül apokaliptikusan pesszimista jövendöléseit átalakította hasonlóan szélsőséges tündérmesékké, vagy legalább is "happy end" történetekké. Kuznets elmélete szerint, a jövedelmi "egyenetlenségek" automatikusan csökken fognak a fejlett kapitalizmus körülményei között, függetlenül a gazdaságpolitikai döntésektől vagy országok helyzete közötti különbségektől és végül is elfogadható szinten stabilizálódnak.
Az elmélete szerint az egyenlőtlenségek mindenütt egy "harang-görbét" követnek: azaz a kezdetben természetszerűen, az iparosítás kezdeti fázisának - ami az USA esetében a 19. századot jelentené - megfelelően emelkednek a különbségek, majd ezután -az USA esetén ez a 20. század első fele - élesen csökkennie kell. A Kuznets görbéjének elmélete azonban a hidegháború terméke volt.

Hruscsov leváltása nem váltott ki nagyobb nyugtalanságot, mert a hatalomra került triumvirátus - Podgornij, Koszigin és Brezsnyev - a nem mindig "kiegyensúlyozott" Hruscsovhoz képest tekintélyesnek tűnt. Azonban a fokozódó hidegháború és a bürokrácia hatalmának féltése miatt a rendszer szigorítása következett be. A korszak végére majdnem paritás jött létre az atomfegyverek területén, de a rendszer rugalmatlanná vált. Míg a rendszer a hatvanas évekig felzárkózóbán volt a fejlett nyugati országokhoz képest, ezután kezdett fokozatosan lemaradni olyan fontos területeken mint pl. a komputerek és a számítástechnika.
A fenti változások a hatvanasok és az ország számára tragédiát jelentettek. És bár a hatvanasok egyes képviselői fokozatosan átmentek szovjetellenesbe, a többségük továbbra is megőrizte hitét a szocializmusban. Ez az a nemzedék, amelynek a létrehozott fejlett gazdaság alapján talán nem lett volna utópia a forradalom által ígért társadalom megvalósítása.
A következő generáció ezekhez az ideálokhoz a legjobb esetben is egykedvűen viszonyult. Ez nyilvánvaló generációs ellentétekben jelentkezett - megerősítést nyerve filozófiai és esztétikai nézetkülönbségekkel. A "hatvanasok" nem lelkesedtek az avantgárd, koncepcializmus és posztmodern iránt, amellyel az 1970-es évek értelmisége élt. Az "avantgardistákat" hidegen hagyta Tvardovszkij lírája - minden ami szovjet számukra abszurd volt.
A pangás éveiben a "hatvanasok" jelképévé Andrej Szaharov akadémikus vált, aki feláldozva a hatalom által ajnározott tudós kényelmes életét a lelkiismereti szabadságért folytatott harc kedvéért. Szaharov egyesítve magában az erkölcsi tisztaságot, naivitást és intellektust valóban megtestesítette generációja ideáit. Ezen felül egyúttal "fizikus" és "lírikus" is volt.


8. "Peresztrojka"
A gorbacsovi kül- és belpolitika megteremtette annak a feltételeit, hogy az országot a proletariátusra, a népre hivatkozó bürokrácia (nomenklatúra) helyzetét felhasználva kapitalista uralkodó osztállyá változtassa magát. Míg korábban mindenféle restauráció ezen bürokráciának nemcsak a hatalomból való eltávolításával, de fizikai megsemmisítésével járt volna. Ezért azután a bürokrácia, amelynek a szovjet-rendszerbeli privilégiumai minimálisak voltak az új kapitalista uralkodó osztály és kiszolgálóik gazdagságához képest, hatalmas lendülettel vetette magát a kapitalizmus építésébe. Ezért lehettünk tanúi megdöbbentő metamorfózisoknak s annak, hogy ez a transzformáció kerül amibe kerül alapon ment végbe.

9. Restauráció világa
Bolygónk lakóssága közel 7 milliárd volt 2012-ben, míg a globális gazdasági "ouput" nagyobb mint 70 trillió euro: ez fejenkénti 10 ezer euronak felel meg. Ha levonunk 10%-ot aaz elhasználódás pótlására, akkor a Föld minden lakójára per hónap 760 euro jutna ha egyenlően osztanák el, azaz a termelőerők fejlettsége alapján a Föld minden lakója normális életszínvonalon ellátható lenne. Hogy ez mégsincs így, ez a rendszer kérdése, és akkor nem is vettük számba azt, hogy a rendszer sajátossága a fogyasztói társadalom nagymértékű pazarlása.
Jövedelmi egyenlőtlenség az USÁ-ban, 1910–2010












A felső tizednek az USA  nemzeti jövedelemből való részesedése az 1910-es 1920-as évek 45-50%-áról az 1950-es évekre kevesebb mint 35%-ra esett (Ez az a csökkenés, amit Kuznets dokumentált); Azonban az 1975 évi kevesebb mint 35%-ról 45-50%-ra nőtt 2000-2010-es évekre.
Röviden, az 1914-1945 évek közötti megrázkódtatások sokkjának kitett gazdaságban - az I. Világháború, a bolsevik forradalom, a nagy világválság, a II. Világháború és ezek következtében kigondolt a új a tőke ellenőrzésére hívatott új szabályozások és adó politikák - az 1950-es évekre a tőke részesedése történelmileg alacsony szintre süllyedt. Hamarosan azonban a tőke elkezdte magát újra helyzetbe hozni.  A tőke részesedésének növekedése felgyorsult Margaret Thatcher-nek 1979-ben Angliában és Ronald Reagan-nek 1980-ban az USÁ-ban aratott győzelmének következtében, amelyek egy konzervatív forradalom kezdetét jelezték. Aztán jött a szovjet blokk összeomlása 1989-ben, amelyet az 1990-es évek financiális globalizációja és deregulációja követett. Mindezek a politikai események ellenkező irányba mutattak a 20. század első felében megfigyeltekhez képest. 2010-re minden válság ellenére tőke prosperál mint soha 1913 óta.
Gorbacsovot 1985-ben választják meg az SZKP főtitkárává.














A film tudományos hitelessége
A film forgatókönyve alapjául valós események szolgáltak. A film tudományos tanácsadója Igor Tamm Nobel-díjas fizikus volt. Az 50-es évek vége és a 60-as évek eleje jelentős eredményeket hoz a szabályozott termonukleáris szintézis területén. Akkoriban a szovjet tudósok ilyen kísérletekbe kezdtek. Volt egy eset, az u.n. hamis neutronok esete, amely közismert lett és Andrej Szaharov is megemlíti a könyvében (Андрей Дмитриевич Сахаров «Воспоминания»). Azonban fúzió, amelyről a filmbeli Guszev álmodott, nem jött létre.[10]
A filmben a kigondolt fizikai kísérlet képe elég pontosan tükröződik abban a vonatkozásban, hogy a sikeres kísérlet egyik jele a nagy neutron emisszió lett volna.

"Romm filmjében megpróbálta egy magfizikai kutatóintézet életét belülről megmutatni, a békés (és a kulisszák mögött nem annyira békés) magfizikai kutatások pátoszát és pszichológiáját tetten érni. Nekem a film először inkább tettszett; most úgy tűnik, hogy rontanak rajta a szituációk többségének túlságosan  "konvencionális" jellege", írta Andrej Szaharov.

A film készítése
Alekszej Batalov [8]: "Hatalmas érdeklődéssel dolgoztam Dimitrij Guszev alakján. Ennek az atomtudósnak élete tele van kitartó, értelmes, de egyáltalán nem szembetűnő hőstettel. Guszev szerepe különösen azáltal vonz engem, hogy Guszev a ma embere, mélységesen intelligens, mondhatjuk,  az új szovjetember típusa."
A film jelentős részét Dubnában és az ott található Egyesített Atommagkutató Intézetben készítették.

Dubna
Dubna, pontosabban az a része, amelyben az Egyesített Atomkutató Intézet található, a Volga, Dubna és Szesztra folyók által határolt. Dubna a Moszkvai Terület északi határán található, pontosabban 125 kilométerre Moszkvától az 56°44' szélességi és 37°13' hosszósági fokon. Lakósainak száma: 67,8 ezer. Legegyszerűbben elektricskával lehet Moszkvából Dubnába utazni, amely a Szaveljevszkij pályaudvarról indul.
A Volga Dubnánál az Ivanykovoi víztárolóba (becenevén Moszkva tenger) ömlik miután meghajtja az Ivanykovoi Vízi erőművet. Az erőmű alatt csatlakozik a víztárolóba a Moszkva-Volga csatorna, amely Moszkva vízellátásában szerepet játszik és egyben Moszkvát öt tenger "kikötőjévé" teszi.
A forradalom előtt a mai modern város helyén egy Podberjozje nevű falu volt a Volga bal partján, míg a másik oldalon Gorodiscse, Alekszandrovka, Ivanykovo, Jurkino és Kozlaki falvak.
1937-ben a bal parton megépül a Szavelevszkij repülőgépgyár részlege, amelyből 1951-ben az OKB-155 lesz: itt valamikor a 60-70-es években egy mini űrsikló építésével is kísérleteztek.

Az orosz kormány határozata alapján 2001-ben Dubna az Orosz Federáció naukográd (tudományváros) státuszát kapta.
2005 decembere óta "különleges gazdasági zóna".
A filmben Ljolja joggal mondja, hogy minden normális ember gyalog jár, mivel 10-15 perces sétával elérhető az intézet. Bár ott ahol az autó száguld - a Csornaja Recska - negyed egy kissé messzebb van, de onnan is be lehet sétálni a munkahelyre. Egyébként a táncjelenet a film készítése idején a Volga partján létező tánc-platformon készült.

Egyesített Magkutató Intézetet
A háború utáni feszült nemzetközi helyzetben a szovjet kormány határozatot hoz az atommaggal kapcsolatos tudományos kutatásokkal kapcsolatban. Egy nagy ciklotron helyének kiválasztása speciális bizottság feladata volt, ami meg is történt 1946 augusztus 7.-én. Majd  ennek és Dubnában már a 40-es évek óta működő intézet (Magproblémák Intézete - Институт ядерных проблем Академии наук СССР (ИЯП)) alapján 1956 március 26.-án létre hozták az Egyesített Magkutató Intézetet (Объединенный институт ядерных исследований (ОИЯИ)). Az új intézet nemzetközi szervezetként működik a mai napig. Magyarország tagja volt az EAI-nak, sőt Kiss Dezső akadémikus 1989-1992 között igazgatója volt az intézetnek. Magyarország már nem tagja az intézetnek, de Csehország, Lengyelország, Szlovákia, Románia, Bulgária igen.


Tudósok háza (Дом учёных)


A "tudósok háza" kulturális intézmény és egyben helyt ad tudományos rendezvényeknek is. Alaptevékenysége: kulturális-népszerűsítés, sportrendezvények, kiállítások és koncertek rendezése amelybe belefér lakodalom rendezése is a tagok számára. Az intézményt D.I. Blohincev akadémikus, az intézet akkori igazgatója utasítására 1958 novemberében hozták létre a fent látható épület baloldali szárnyában. Az épületben van elhelyezve az intézeti adminisztráció, beleértve az igazgatóságot is.

A fő ok a tudósok háza létrehozására az intézet nemzetközi jellege volt: itt volt lehetőség a különböző nemzeti kolóniák rendezvényeinek megtartására.





Brúnó Pontecorvo
Dubnában sok ismert fizikus dolgozott, beleértve Nobel-díjasokat is, de a világban - politikai okokból -talán a legismertebb Brúnó Pontecorvo.
Brúnó Pontecorvo briliáns kísérleti fizikus volt, aki az 1934-36 között Enrico Fermi mellett dolgozott Rómában. Fermi segítségére volt tudományos forradalom indításában a lassú neutronok mint kísérleti eszköz használata által. A lassú neutronok tették lehetővé, hogy egy bizonyos elemet egy másik elemmé változtassunk.
1936-ban Pontecorvo Franciaországba költözött, ahol Irène Curie és Frédéric Joliot fizikus házaspárral dolgozott. Curie és Joliot prominens és lelkes kommunisták voltak. Pontecorvo belépett a kommunista pártba és haláláig őszinte híve maradt a szocializmus eszméjének.
1950 augusztus 31.-én egy olasz ünnep kellős közepén családjával együtt Rómából Stockholmba utazott anélkül hogy bárkit tájékoztattak volna. A következő nap szovjet segítséggel Finnországon keresztül a Szovjetunióba távoztak. Hirtelen eltűnése kiváltotta a nyugati titkosszolgálatok aggodalmát - különösen az USÁ-ban és Nagy-Britanniában - atomfizika katonai alkalmazásához köthető ismeretekkel kapcsolatosan, különösen a Klaus Fuchs eset után. Pontecorvo azonban csak korlátozottan fért hozzá "titkos objektumokhoz" és a későbbiekben sem vádolták meg kémkedéssel vagy titkok élárulásával.
Haláláig Dunában dolgozott és teljesen az elemi részecskék fizikája elméletének, a neutrínók és müonok bomlása tanulmányozásának szentelte magát.
Dubnában halt meg 1993-ban és végakarata szerint porainak felét Dubnában, míg másik felét Rómában a Protestáns Temetőben helyezték végső nyugalomra.
Anekdota Pontecorvoval kapcsolatosan, amelyet egy szovjet matematikus idézett:
Történt, hogy Pontecorvo Dubna környékén sétálva eltévedett, de estére kelvén talált egy traktort és a traktorista vállalta a hazavitelét. A traktorista udvarias beszélgetést kezdett és megkérdezte, hogy mivel foglalkozik az intézetben. Bruno Makszimovics becsületesen megmondta, hogy "neutrínó fizikával" (aminek Pontecorvo egyik megalapozója volt már a 30-as években). A traktorista udvariasan válaszolt:
- Nagyon jól beszél oroszul, de mégis van egy kis akcentusa, nem neutrínó fizikát hanem neutron fizikát kell mondani.
Pontecorvo Itáliában mesélve az incidenst, hozzátette:
- Remélem megérem a napot, amikor senki sem fogja összetéveszteni a neutront a neutrínóval.
Kommentálva a történetet a matematikus megjegyezte:
Manapság, bár Bruno ezt nem érte meg, sajnos igaza lett: az emberek nem tévesztik össze a neutront a neutrínóval, mert egyikről sem tudnak semmit sem! Láthatólag a butaság nemcsak kiirthatatlan, de egyre növekszik.

Problematika
Karen Sahnazarov Romm munkáját a 60-as éveket leginkább jellemző munkának nevezte. A filmezés klasszikusa személyesen mutat példát arra, hogy elérkezett a valóság új oldalról való szemléletének, a közönséget érdeklő új problémák ábrázolásának ideje.

A film hősei a hétköznapok problémáitól elvonatkozott tudósok, akik ugyanakkor élő emberek: szeretnek, vitatkoznak, tanulnak. A főhős a célját követi és nem érdekli sem az anyagi javak, sem a dicsőség. Formálisan a filmben jelen van a szerelmi háromszög, azonban a romantikus téma a háttérben marad. A barátság is és a szerelem is mint minden más a tudomány és a haladás oltárára helyeztetik.

Az "Egy év kilenc napja" az u.n. cselekmény nélküli filmek mintapéldánya: a klasszikus egyenesvonalú cselekménysorozat helyett a rendező áttér egy új szervezési módra. A széttagolt epizódokat csak a szerző elképzelése fűzi egybe.

Ahogy Maja Turovszkaja írta [9]:
"A film történelmi pillanat felvétel maradt, a megismerő értelemben való örömteli hitével; azzal a reménységgel, hogy az emberiség történelme fő eseménye már holnap beteljesedik; a készséggel, hogy ezért a holnapért önfeledten és önfeláldozóan dolgozzanak nem mentesen az iróniától magukat és készségüket illetően. A fontos a megújulás boldogító érzése."


A felirat fájl a filmhez 
itt található.

--------
Kitüntetések és díjak
23,9 millió néző
1962 legjobb filmje , Alekszej Batalov — az év legjobb színésze a "Szovjetszkij Ekrán" nevű lap közvélemény felmérése alapján.
A Karlovi Vary filmfesztivál "Kristály glóbusz" nagydíja (1962).
Csehszlovákia dolgozói filmfesztiváljának fődíja (1962).
A Melbourne-i és San-Francisco-i fesztiválok Díszoklevele (1962)
A legjobb külföldi film a lengyel filmkritikusok szerint (1962).
A Vasziljev fivérekről elnevezett állami díjat kapták 1966-ban: forgatókönyv M. Romm és D. Harabrovickij, G. Lavrov operátor, G. Kolganov művészeti vezető és Alekszej Batalov színész.

---------
Hivatkozások
1. Lev Trockij: Elárult forradalom
2. Thomas Piketty: Capital in the Twenty-First Century
3. Oliver Stone and Peter Kuznick: The Untold History of the United States
    Könyv mellett sokrészes film sorozat is készült, aminek orosz-nyelvű változata is van
    "Нерасказенная история США" címmel.
4. Эллиот Рузвельт: Его глазами (Elliott Roosevelt:  As He Saw It )
5.
 Ф. И. Чуев: Сто сорок бесед с Молотовым
6 https://ru.wikipedia.org/wiki/Шестидесятники
7 Boris Chertok: Rockets and People, Vol. IV: The Moon Race
8 «Девять дней одного года», рецензия на фильм 1 // сайт Льва Дурова
9 «Михаил Ромм, или Двадцать пять лет спустя…» // Обыкновенный фашизм. [Сб.] СПб, 2006. Майя Туровская
10 Андрей Дмитриевич Сахаров «Воспоминания»



                                                                                                                       Zsenei Márton