Olaszok hihetetlen kalandjai Leningrádban

Az Olaszok hihetetlen kalandjai Leningrádban című szovjet–olasz filmvígjáték tulajdonképpen kényszerűségből született, mivel Dino De Laurentiis producernek egy korábbi koprodukció miatt tartozása volt a Moszfilm felé, melyet egy újabb közös filmmel kívánt kiegyenlíteni. A szovjet elvtársak Eldar Rjazanov olasz vonatkozású forgatókönyvét javasolták megvalósításra, De Laurentiis azonban a szkript egyetlen jó ötletének az élő oroszlán szerepeltetését tartotta. Új forgatókönyvet kért, melynek megírásába Castellano és Pipolo személyében tapasztalt olasz szakemberek is bekapcsolódtak. A takarékos producer szerette volna minél jobban lefaragni a költségeket, ezért a szovjetek által kért népszerű, de drága olasz sztárok helyett a másodvonal művészeiből válogatott. Tartott attól is, hogy az olaszországi forgatáshoz a szükségesnél jóval nagyobb létszámú szovjet stáb érkezne a dekadens Nyugatra, így ragaszkodott ahhoz, hogy az itáliai jeleneteket egy kisebb stáb vegye fel Franco Prosperi rendező irányításával. Az Olaszok hihetetlen kalandjai Leningrádban Nyugaton lényegében megbukott: a producer saját zsugorisága áldozatául esett, mert általános vélemény szerint annyi jó ötlet, vicces és lélegzetelállító kaland látható a filmben, hogy a szovjetek által eredetileg kért sztárokkal a koprodukció akár világsikert is arathatott volna. Mindenesetre a vasfüggöny mögött a közönség lelkesen fogadta a filmet. Magyarországon 1975. november 6-án mutatták be a Szovjet Filmek Fesztiválja keretében, a Vörös kányafa, A hazáért harcoltak és a Front szárnyak nélkül társaságában. Jelen sorok írója is ekkor látta először. A sok hamisan patetikus, sablonos, sótlan és karót nyelt szovjet film után határozottan üde színfoltot jelentett lazaságával, könnyed – ha nem is mindig emelkedett – humorával, egyes esetekben még a korabeli nyugati filmgyártásban is unikumnak számító, látványos jeleneteivel. Az olasz színészek közül ekkor figyeltem fel Ninetto Davolira: viccesen lökött, kétbalkezes figurának láttam, egyáltalán nem olyan erőltetetten bárgyúnak, mint egynémely kollégáját más olasz vígjátékokban. Pár év múlva meglepődve láttam viszont Pasolini Dekameronjában, hiszen akkoriban még semmit sem tudtam kettőjük művészi és magánéleti kapcsolatának hátteréről. A koprodukcióra visszatérve, igazi nosztalgikus élmény volt hosszú évek után újra látni az olaszok hihetetlen leningrádi kalandjait, és utánajárni a film forgatási kulisszatitkainak, melyekkel remélhetően most olvasóim is szívesen megismerkednek.


A cselekmény

Egy mentőautó szirénázva száguld Róma utcáin. A sietség oka, hogy iskolába kell vinni az egyik mentőápoló, Antonio Lo Mazzo gyerekeit. A pajkos lurkókat apjuk megszidja, amiért előző nap meggyújtották a tanító néni alatt a széket. A portás bácsi kedvesen érdeklődik a gyerekektől a kapuban, hogy vajon ma is hoztak-e magukkal benzint. Lo Mazzo terebélyes felesége azzal gyanúsítja az urát, hogy esténként valójában nem túlórázni szokott, hanem megcsalja őt egy csinos nővérkével vagy doktornővel. A családi idillnek a másik mentős, Giuseppe – mellesleg Antonio sógora – vet véget egy sürgős hírrel: haladéktalanul kórházba kell szállítani egy idős nőt. A zsúfolt intézményben még a folyosó is tele van betegekkel. A mentők végül egy törött lábú férfi mellé fektetik az asszonyt. Azzal nyugtatják szegény nénit, hogy semmi baja, kilencven évig fog élni, ám kiderül, hogy a beteg hölgy kilencvenkét éves. Rövidesen megérkezik unokája, a csinos Olga. A haldokló öregasszony elárulja neki, hogy nagy örökség vár rá, ő ugyanis nagyon gazdag. Évtizedekkel korábban, a 1917-es forradalom idején menekült el Oroszországból, de előtte Szentpétervárott elrejtette a családi ékszereket egy oroszlán alatt. Ekkor már mindenki az öregasszony szavait lesi: az orvos, a két mentős, az állapotos feleségéhez látogatóba érkezett maffiózó és az idős nő kényszerű ágyszomszédja, a törött lábú férfi. A néni még átadja a kincsekhez vezető kulcsot az unokájának, majd kileheli a lelkét. Persze mindenki badarságnak minősíti, amit hallott, de azért a Moszkvába tartó következő repülőgépen már valamennyien ott vannak. Kénytelenek szóba elegyedni egymással. Antonio ötszázmillió lírát ígér mindenkinek a kilencmilliárdos örökségből: magának és Giuseppének azért igényli a kincs felét, mert végül is ők szállították be a nénit a kórházba. Olga elképedve hallgatja, amint idegen emberek osztozkodnak az örökségén, ám a doktor felvilágosítja, hogy a szovjet törvények értelmében a kincs nem a lányé. Vita közben Rosario, a maffiózó ellopja a doktor útlevelét, és a WC-be dobja. Az okmány azonban kívülről rátapad a repülőgép egyik ablakára. A maffiózó ekkor kirúgja az üveget, hogy eltüntesse a bűnjelet. Akciója következtében a gép vészhelyzetbe kerül, és kényszerleszállást kell végrehajtania a minszki autópályán.
A rendhagyó landolást újabb meglepetés követi. Lo Mazzo urat egy orosz idegenvezető várja, aki azt állítja, hogy Antonio a milliomodik olasz turista, ezért ingyen idegenvezetés jár neki. A doktor viszont nem léphet be a Szovjetunióba, mert nem találja az útlevelét: vissza kell szállnia a gépre. A maffiózó örömmel konstatálja, hogy sikerült megszabadulnia az egyik kincskeresőtől. A törött lábú férfit is megpróbálja lekapcsolni: megsúgja az egyik orosz biztonsági embernek, hogy a sánta valójában kábítószert rejteget a gipsz alatt. A bájos Olga azonnal megtetszik Andrejnek, az orosz idegenvezetőnek. A férfi invitálására a lány hajlandó vele és Lo Mazzóékkal menni Moszkva belvárosába, a Vaszilij Blazsennij székesegyháznál azonban elbúcsúzik tőlük. Antonio és Giuseppe nem hagyják lerázni magukat. Olga a GUM áruházba menekül előlük, ahol az olaszok kisebbfajta botrányt okoznak egy ottani divatbemutatón. A zűrzavarban a lánynak sikerül eltűnnie, és kocsit szereznie, amellyel Leningrád felé veszi az irányt. A többiek vonaton követik. Antonio úgy véli, Andrejt is be kell avatni a kincskeresésbe, hiszen bőven jut majd neki is a zsákmányból, nekik viszont még most szükségük van valakire, aki ismeri az országot. Andrej lelkesen elfogadja az ajánlatot. Ezalatt a maffiózó, aki szintén a vonaton utazik, sajátos módon próbál megszabadulni tőlük: míg a szerelvény egy kis ideig a nyílt pályán várakozik, Rosario lekapcsolja Andrejék kocsiját a vonatról. Az orosz és a két olasz autóstoppal kénytelen továbbmenni. Elsőként épp Olgát akarnák megállítani, ám a lány azonnal továbbhajt. Sikerül egy teherautón a nyomába eredni. Mulatságos üldözés kezdődik, melynek során Andrejék elemelnek egy személyautót is, hogy Olga nyomában maradjanak, de egy benzinkút közelében lerobbannak. Ráadásul az arra haladó vonatból a maffiózó meglátja őket, és égő szivarját kidobja az ablakból. A benzinkút természetesen a levegőbe repül.

A nehézségek ellenére Andrej, Antonio és Giuseppe végül meg tudnak állapodni Olgával, aki kénytelen belátni, hogy az ásáshoz bizony kellenek az erős férfikezek, az örökségből pedig bőven jut mindenkinek. Leningrád gyors feltérképezése azonban lesújtó eredménnyel végződik: több mint száz kőoroszlánt számolnak meg az első körben. Vajon melyik alatt rejtőzhet a kincs? Olga a színház előtti oroszlánokra tippel, hiszen valaha a nagymama ebben a nagy múltú teátrumban lépett fel. Azonnal ásni kezdenek. Az igazgató kétségbeesetten rohan ki megkérdezni, hogy mit művelnek. Andrej azt állítja, hogy gázszivárgás miatt ásnak. Az épület szinte pillanatok alatt kiürül, a művészek jelmezben rohannak ki a kapun. Giuseppe észreveszi, hogy a közelben Rosario ólálkodik, aki bemegy egy telefonfülkébe. Antonio megtréfálja a maffiózót: egy hatalmas markológép segítségével egyszerűen a magasba emeli a fülkét, majd a Néva vizébe dobja. A kincskeresés azonban sikertelenül zárul: a megtalált üreg csupán egy borospincébe vezet. Ráadásul Rosario is újra felbukkan, egy hatalmas bőrönddel a kezében. Olgáék azt hiszik, a kincseket viszi magával. Azonnal üldözőbe veszik, és sikerül utolérniük. A kavarodásban Giuseppe szerzi meg a koffert, és gyorsan elszelel vele. Most már mindenki őt kezdi üldözni, Rosariót kivéve. Hiába érik utol, a bőröndben kincs helyett egy időzített bomba rejtőzik. Az utolsó pillanatban sikerül bedobni egy lebontásra váró ház udvarába: a napokra tervezett bontást hőseink egyetlen pillanat alatt kivitelezik. Giuseppét már-már kiközösítenék amiatt, amit tett, de a fiatalembernek remek gondolata támad. Mi van, ha a furfangos nagymama szimbolikus értelemben gondolt az oroszlánra, s a kincset valójában Leo Tolsztoj szobra alá rejtette, hiszen Leo az orosz nyelvben oroszlánt jelent? Andrej hamar lehűti a váratlan lelkesedést: Tolsztoj szobrát a forradalom után emelték, az alatt biztosan nem lehet a kincs.

A bőrönd utáni hajszában Olgának kificamodott a lába. A gáláns Andrej elviszi őt és a két férfit édesanyja lakására. A mama kedves dorgálással fogadja a fiát és a vendégeket, akiknek most lesz egy kis idejük arra, hogy kifújják magukat, és összeszedjék a gondolataikat. A mama közben egy fotóalbumot mutat Olgának. Az egyik kép Andrejt ábrázolja rendőrtiszti egyenruhában. Az okos lány immár tudja az okát Andrej váratlan megjelenésének a repülőtéren, de fogalma sincs arról, hogy az ál-idegenvezető a szomszéd szobában éppen amiatt hívja fel a feletteseit, hogy felmentését kérje aktuális megbízása alól, személyes okok miatt. A kötelesség azonban előrébb való az érzelmeknél: Andrejnek az olaszokkal kell maradnia, a kincs megtalálásához ugyanis a szovjet államnak is komoly érdeke fűződik. Közben Antonio és Giuseppe kártyáznak, ám ezúttal Lo Mazzo a vesztes. Idegesen járkál fel s alá a szobában, Giuseppe meg is jegyzi, hogy olyan, mint egy oroszlán a ketrecben. E megjegyzésből születik az újabb ötlet: a kincs talán éppen egy igazi oroszlán alatt rejtőzik, egyenesen az Állatkertben! Az új tippet megosztják Olgával, aki cserébe leleplezi előttük Andrejt. Visszamennek a szállodába, ahol Olga női csábereje segítségével felcsalja magához Andrejt, rázárja a szoba ajtaját, sőt még a férfi ruháit is elviszi magával. Taxival megy az Állatkertbe, Andrejnek azonban a telefon segítségével sikerül megtudnia, mi volt Olga úti célja. A társaság az Állatkertben fut össze, az oroszlán ketrece alatt: Olgáék az egyik irányból ástak egy alagutat, Rosario a másik irányból ásott. Nem hiába fáradoztak: a csodás kincs tényleg ott van egy ládikóban. Az örömük nem tart sokáig: megjelenik Andrej, és a szovjet állam nevében lefoglalja a kincset. Nagyobb baj, hogy beszakad a föld a ketrec alatt, és hőseink egy valódi oroszlánnal találják szembe magukat.

Mulatságos menekülés kezdődik, ám az oroszlánt nem sikerül lerázni: az állat kitartóan megy a kincs után. A ládikó jó párszor gazdát cserél, egyszer még a törött lábú olasznak is sikerül megszereznie, aki épp a legjobbkor gurul hőseink útjába a tolókocsiján. A kincs még a Néva fenekére is lesüllyed, ahonnan Andrej hozza a felszínre. Amikor a zűrzavar már nem is lehetne nagyobb, megérkeznek a rendőrök. Az olaszok menekülőre fogják, a rendőrök pedig a nyomukba erednek. Andrej végül megnyugtatja a turistákat, hogy semmi okuk a félelemre, a szovjet törvények értelmében ugyanis a kincs 20%-a a megtalálót illeti, s ez az összeg is épp elég nagy. Persze Rosario részéből levonják a felrobbantott benzinkutat és a megrongált műalkotásokat. Hőseink a repülőtéren vidáman búcsúzkodnak Andrejtől. Olga is felszáll a gépre, ahol mindenki nagy meglepetésére a doktort látják viszont. A férfi útlevél hiányában sem a Szovjetunióba, sem Olaszországba nem tud belépni, ezért napok óta ingázik a két ország között. A gépen Antonio újabb ötlettel áll elő: meg akarja találni a cseroki indiánok kincsét, melyhez már sikerült egy térképet is szereznie. Csekélységet fizetett érte, csupán Giuseppe részét. Az újabb kalandra azonban Olga már biztosan nem tart velük: az utolsó pillanatban leszáll a gépről, és Andrej karjaiba veti magát…

A forgatókönyv és a szereposztás
Az 1960-as évek végén több nagyszabású szovjet–olasz koprodukciós film készült, melyeket a magyar mozik is bemutattak. Mihail Kalatozov A jégsziget foglyai (1969), Vittorio De Sica Napraforgó (1970) és Szergej Bondarcsuk Waterloo (1970) című alkotásai annak idején a hazai közönség körében is nagy sikert arattak, nyugati fogadtatásuk viszont meglehetősen langyos volt. A Waterloo producere, Dino De Laurentiis abban állapodott meg a szovjet partnerrel, a Moszfilmmel, hogy egy újabb közös filmmel egyenlíti ki fennálló tartozásait. A szovjet fél Eldar Rjazanov és Emil Braginszkij Spagetti orosz módra (Спагетти по-русски) című forgatókönyvét ajánlotta, melyet a szerzők már 1970-ben benyújtottak elfogadásra, de akkor még nem jártak szerencsével. De Laurentiisnek sem tetszett a szkript, de az élő oroszlánt jó ötletnek tartotta. Az volt a kívánsága, hogy a szerzőpáros írjon egy teljesen új forgatókönyvet, meghagyva az oroszlános jelenetet. Rjazanov akkoriban látta Stanley Kramer Bolond, bolond világ (1963) című filmjét, és átvette belőle a kincskeresés motívumát, amely egyébként a hatvanas-kora hetvenes évek több népszerű filmjében is felbukkant. A sztoriba építette egy utasszállító repülőgép leszállását egy autósztrádán, amivel A szicíliaiak klánja (1969) című francia gengszterfilmre akart utalni, míg a benzinkút felrobbantásának lassított jelenetével Michelangelo Antonioni vitatott drámája, a Zabriskie Point (1970) hasonló képsorát, a luxusvilla felrobbantását parodizálta.


szkriptírásban szempont volt az is, hogy Moszkva és Leningrád (a mai Szentpétervár) számos nevez etessége megjelenjen a filmben, mint például a Vörös tér, a Rosszija szálló, a Vaszilij Blazsennij székesegyház vagy a Nyevszkij proszpekt. A GUM áruházban játszódó jelenethez az orosz illetékesek ragaszkodtak, hogy ily módon is cáfolják a Szovjetunióban uralkodó áruhiányról elterjedt nyugati híreszteléseket. De Laurentiis kívánságára a forgatókönyvírásba az olaszok is bekapcsolódtak Castellano és Pipolo személyében, akiknek a nevéhez számos, a maga idejében népszerű, bár nem igazán nagyigényű komédia kapcsolódik. Állítólag amikor Rjazanov meglátta a mindkét koprodukciós partner által elfogadott végleges forgatókönyvet, a rengeteg veszélyes jelenet miatt megjegyezte, hogy cseppet sem irigyli azt a kollégáját, akinek ebből filmet kell rendeznie. Végül neki kellett vállalnia ezt a feladatot is, noha korábban nem rendezett még hasonló filmet. A Goszkino vezetői ugyanis nyomást gyakoroltak rá, mire Rjazanov beadta a derekát. A korabeli szovjet diktatórikus vezetési módszerek ismeretében a „nyomásgyakorlás” valószínűleg azt jelentette, hogy a direktor értésére adták: ha tovább akadékoskodik, lesheti, mikor engedélyezik majd az újabb forgatókönyveit.

Okulva a Waterloo (és a többi olasz–szovjet koprodukció) anyagi bukásából, De Laurentiis igyekezett minél jobban lefaragni a költségeket. Ragaszkodott ahhoz, hogy az Olaszországban játszódó jeleneteket a népes orosz stáb helyett egy kisebb olasz forgatócsoport vegye fel Franco Prosperi irányításával. Anyagi megfontolásokból elutasította azt is, hogy a film olyan, a Szovjetunióban is rendkívül népszerű olasz sztárokkal készüljön el, mint Alberto Sordi, Sophia Loren, Marcello Mastroianni és Claudia Cardinale. Eldar Rjazanov elsősorban Vittorio Gassmant szerette volna megkapni, de kérését figyelmen kívül hagyták. A direktor később elmondta, merőben új és meghökkentő tapasztalat volt számára, hogy a színészeit nem ő, hanem a producer választotta ki. De Laurentiis a sztárok helyett inkább a karakterszínészek között keresgélt, akik a vasfüggöny mögött jószerivel ismeretlenek voltak. Az erotikus produkciókkal feltűnt Antonia Santilli filmes karrierje például épphogy csak elkezdődött (elsőként az akkor még kiskorú Ornella Mutit helyettesítette egy 1970-es film meztelen jeleneteiben), és ezzel az olasz–szovjet koprodukcióval véget is ért. Mindazonáltal Rjazanovnak olyannyira megtetszett a színésznő, hogy saját felelősségére leforgatta vele azt a jelenetet, amelyben Antonia félmeztelenül is látható néhány pillanatra egy szállodai szobában. A szigorú orosz cenzoroknak a szájuk is tátva maradt ekkora alkotói önállóság láttán, de végül megkegyelmeztek Santilli melleinek, és nem vágták ki a szovjet változatból sem.

Ninetto Davoli elsősorban Pier Paolo Pasolini filmjeinek köszönhetően vált nemzetközileg ismertté, ezeket azonban a szocialista országokban egyáltalán nem vagy csak szűk körben forgalmazták. Alighiero Noschese és Tano Cimarosa (eredeti neve: Gaetano Cisco) neve és arca ugyan nem volt ismeretlen Kelet-Európában sem, de nem tartoztak a legnépszerűbb nyugati művészek közé. Cimarosa oly sokszor játszott maffiózókat, hogy egy anekdota szerint maga a maffia is kifejezte neki elismerését, hogy hozzájárult a szervezet legendájának építéséhez. Noschese kiváló hangutánzó és karikírozó képességeinek köszönhetően a hetvenes években ért pályája csúcsára. Sajnos idővel elhatalmasodott rajta a depresszió, és 1979-ben egy római klinikán agyonlőtte magát. A takarékos Dino De Laurentiis egyébként a saját csapdájába esett, mert Nyugaton a film éppen az üzletileg kevésbé vonzó szereposztás miatt bukott meg. A forgalmazó partnerek véleménye szerint a koprodukció az eredetileg tervezett rangos közreműködőkkel nagy nemzetközi siker lehetett volna. Mindazonáltal jómagam vitába szállnék ezzel a feltevéssel, hiszen a szóban forgó sztárok közül hárman játszottak a korábban már emlegetett koprodukciókban – Cardinale A jégsziget foglyaiban Peter Finch és Sean Connery partnereként, Loren és Mastroianni pedig a Napraforgóban –, melyek a közreműködésük ellenére is megbuktak. Orosz részről két színész kapott fontos szerepet Rjazanov opuszában: a fiatalon elhunyt Andrej Mironov (1941–1987) játszotta az idegenvezetőnek álcázott orosz nyomozót, Jevgenyij Jevsztignyejev pedig a begipszelt lábú olasz kincskeresőt.

A forgatás
Az Olaszok hihetetlen kalandjai Leningrádban forgatása 1973. május 14-én kezdődött Moszkvában. A gyors munkatempóra jellemző, hogy két hónap alatt felvették a film kb. kilenctizedét. Ez azért rekordidő, mert a történetben elég sok látványos és veszélyes epizód van, melyek biztonságos előkészítése meglehetősen időigényes. Az ilyesfajta képsorok egyébként a korabeli szovjet filmekre egyáltalán nem voltak jellemzők, és a nyugati kalandfilmek közül is csak a nagy költségvetésűek engedhettek meg maguknak hasonló jeleneteket. A Tu–134-es repülő kényszerleszállását az autósztrádán az Uljanovszk Vosztocsnij repülőtér kifutópályáján vették fel. Hagyományos autópályán ugyanis nem lehetett volna leforgatni ezt a jelenetet, mert a landoláskor fellépő ütéserő miatt a beton- vagy aszfaltburkolatnak legalább 70-80 centisnek kell lennie, és ennek a feltételnek a Szovjetunióban csak a kifutópályák feleltek meg. A Polgári Légiközlekedési Minisztérium illetékesei kategorikusan elutasították a forgatási engedély kiadását. Igazságtalanság lenne azonban pusztán a merev orosz bürokráciát látni mindebben, hiszen a jelenet – melyben autók suhannak el a landoló repülőgép óriási kerekei között – valóban elég veszélyes volt. Az uljanovszki repülőiskola vezetője, Ivan Antonovics Tarascsan először egyetértett az elutasító határozattal, végül mégis figyelmen kívül hagyta azt, mert felülkerekedett benne a kalandvágy, hogy olyasmit hajtson végre, amire addig nem volt példa. Józanságát mindenesetre megőrizte, és ragaszkodott ahhoz, hogy se a gépen, se az autókban ne legyenek utasok. A jelenetet összesen hatszor vették fel: Tarascsan és a segédpilóták minden esetben kifogástalanul hajtották végre a landolást, és a sofőrök is pontosan követték a szigorú biztonsági előírásokat.

Az autós üldözési jelenetek többsége egy olasz kaszkadőr és autóversenyző, Sergio Mioni (1931–1987) nevéhez kapcsolódik. Szovjet kaszkadőrökkel vették fel viszont azt a képsort, amelyben egy Moszkvics és egy Zsiguli üldözés közben úgy beszennyeződnek sárral, hogy sofőrjeik „vakon” kergetik egymást. A takarékoskodó olasz fél csupán az autók esetében volt valamelyest nagyvonalú: öt Zsigulit és öt Moszkvicsot vásárolt a forgatás céljaira, valamint egy Fiat–124-est és egy Fiat–1100-ast. A felrobbantott benzinkutat Mihail Bogdanov díszlet- és látványtervező tervezte, akit 1968-ban Oscar-díjra is jelöltek a Háború és béke Szergej Bondarcsuk-féle filmváltozatának díszleteiért. Rjazanov opusza számára oly ragyogó munkát végzett, hogy egy anekdota szerint a forgatásról mit sem sejtő autósok rendre megálltak a díszletkútnál, hogy ott tankoljanak. A kincskeresés során megsemmisült kőoroszlánok a valóságban nem léteztek. A felhúzott hídnál játszódó jelenetben fiatal cirkuszi artisták helyettesítették a színészeket, kivéve Ninetto Davolit, aki maga hajtotta végre a kaszkadőrfeladatnak minősülő ugrást. Andrej Mironov sem tartott igényt dublőrre, amikor az Astoria szálló hatodik emeletéről egy futószőnyegen ereszkedett le a földre. Ő maga merült le a víz alá az elsüllyedt kincsesládáért is, de ezt a képsort nem a hideg Néva folyón vették fel, hanem a meleg nápolyi öbölben. Még tapasztalt kaszkadőrök szerint is igen nehéz mutatvány volt az, amikor Andrej egy mozgásban lévő tűzoltóautó vízszintesen előretolt létráján tizenegy métert előrekúszott, és az egyik ablakon át bemászott a hősnő által vezetett Zsiguliba. Mironov volt hajlandó elsőként egészen közelről forgatni az élő oroszlánnal: olasz kollégáinak ehhez eleinte nem volt bátorságuk. Bulvárérdekesség, hogy a film forgatása közben, 1973. május 28-án született meg Andrej lánya, Marija Mironova. Az édesanya: Jekatyerina Gradova színésznő. (Mironov 1976-ban elvált Gradovától. A következő évben feleségül vett egy másik színésznőt, Larisza Golubkinát, és örökbe fogadta annak lányát, Marija Golubkinát.)

A filmben látható oroszlánt Kingnek hívták. Gazdája, Lev Berberov idomár, miután elolvasta a szkriptet, kissé elhamarkodottan így nyilatkozott: „Ez a forgatókönyv nagyon rossz. A századrészét sem várja el annak, amire King képes, pedig ő mindent tud!” Az alkotók sértődés helyett a legnagyobb örömmel fogadták az idomár bírálatát, és új jeleneteket írtak, melyek King képességeire épültek. Az állatot egy hónappal a jeleneteinek forgatása előtt a bakui állatkertből Leningrádba szállították, hogy akklimatizálódjon. Forgatáskor azonban kiderült, hogy King meglehetősen lusta, és eleinte esze ágában sem volt elvégezni azokat a mutatványokat, melyeket gazdája közbenjárására a filmesek elvártak tőle. Mindössze napkelte és napnyugta előtt körülbelül 20-30 perccel tudtak vele dolgozni, és az állat csak többszöri próbálkozásra teljesítette azt, amit kívántak tőle. Mindazonáltal a színészek veszedelmet sejtettek az oroszlán nyugalma láttán: azt hitték, lustasága valójában csak álca, és nem mertek a közelébe menni. Andrej Mironov példamutatásának köszönhetően vettek erőt magukon, és ha hinni lehet a forgatási pletykáknak, az első adandó alkalommal szemrehányásokat tettek a producernek a kiállt veszedelmek miatt. A feszített forgatási tempó miatt is rendszeresen panaszkodtak. (Ironikus, hogy Nyugaton korábban az volt a vélekedés, hogy az orosz filmesek túl lassan dolgoznak.) Tegyük hozzá azonban, hogy az olaszok aggodalma az oroszlánt illetően nem volt teljesen alaptalan. King állítólag valóban rátámadt Ninetto Davolira, és megsebezte a hátán – legalábbis az olasz színész ezt állította egy 2013-as orosz tévéműsorban, melyben Andrej Mironovra emlékeztek. King végül a rendezőre gyakorolta a legnagyobb hatást, ugyanis a felmerült nehézségek miatt Rjazanov megfogadta, hogy soha az életben nem forgat még egy olyan filmet, amelyben állat is szerepel.

King sajnos nem érte meg az Olaszok hihetetlen kalandjai Leningrádban bemutatóját, noha a film utólag igen népszerűvé tette. Egyes jelenetek Moszkvában játszódtak, ezért az állatot a fővárosba szállították, és egy ideiglenesen bezárt iskola udvarán helyezték el. 1973. július 25-én egy kutyát sétáltató diák és barátnője járt arra. A kutya beszaladt a lezárt területre, a diák pedig utánamászott a kerítésen. King váratlanul előjött az egyik bokorból, és rátámadt a fiúra. A vele érkezett lány segélykiáltásaira több járókelő is odarohant. Köztük volt egy rendőr is, aki csak annyit látott, hogy egy oroszlán tart a szájában egy fiút. Szolgálati fegyverével azonnal lőtt, és a teljes tárat beleeresztette az állatba. Az egyik golyó az oroszlán szívét érte, és King a helyszínen kimúlt. Mindössze hat évet élt, ami ugyan nem sok egy oroszlán esetében, de az is igaz, hogy születésekor annyira életképtelennek tűnt, hogy el akarták altatni. A kölyköt ettől a sorstól a Berberov házaspár mentette meg a gyerekeik könyörgésére. A megtámadott diák sokkot kapott, és rengeteg vért vesztett. Állítólag olyan rossz állapotban volt, hogy a sofőrt, aki kórházba szállította, mentális zavarokkal szintén napokig kezelni kellett. A sztorihoz kapcsolódó szomorú érdekesség, hogy a Berberov házaspár idővel egy újabb oroszlánnal állt a közönség elé, amelyet az elhunyt állat emlékére King II.-nek neveztek el. Két évvel a családfő, Lev Berberov halála után, 1980-ban az egyre nehezebben kezelhető oroszlán megölte a házaspár egyik fiát, Romant (1966–1980) és megsebesítette az édesanyát, Nyina Berberovát. King II. elődje sorsára jutott: a helyszínre kiérkező rendőrök lelőtték.

A film forgatásáról szóló első magyar híradások (Képes Film Híradó 1973/8) szerint az egyik operatőr az olasz Idelmo Simonelli lett volna. Végül az oroszországi jeleneteket Mihail Bitsz, az olaszországiakat pedig a Budapesten született Pogány Gábor fényképezte, aki a harmincas évek óta élt Itáliában. Carlo Rustichelli zeneszerző a kísérőzene visszatérő motívumaként felhasználta a Zúg a Volga című közismert népdalt is. Választását sokan bakinak tartják, mert az események java Leningrádban zajlik, melyen a Néva, és nem a Volga folyik keresztül. Az oroszországi kalandok azonban a Volga partján épült Moszkvában kezdődnek, és az ismerős dallam már ekkor felcsendül. Valószínű, hogy Rustichelli az „oroszos hangulat” megteremtése érdekében választott egy Keleten és Nyugaton egyaránt jól ismert orosz dalt. Az Olaszok hihetetlen kalandjai Leningrádban először Olaszországban került a közönség elé: 1974. január 31-én tartották a premiert. Mint fentebb szó volt róla, a nagy siker elmaradt, akárcsak a többi nyugat-európai országban. A vasfüggöny mögött viszont más volt a helyzet. A sort természetesen a Szovjetunió nyitotta, ahol 1974. március 18-án mutatták be a koprodukciót. Óriási sikert aratott, az első évben ötvenmillió nézője volt. A kelet-európai közönség is jól fogadta a filmet, beleértve a magyarokat. A film 1975. november 6-án startolt a hazai mozikban, a Szovjet Filmek Fesztiválja egyik bemutatójaként. A szinkronizálásban olyan neves művészek vettek részt, mint Kovács István, Zana József, Halász Judit, Rátonyi Róbert, Suka Sándor, Ungvári László és Somogyvári Rudolf. A magyar változat főcímén azonban Tano Cimarosa neve hibásan szerepel: Tonio Cimarosa.

Magyar kritikai visszhang
„Majd szétfeszíti a lendület és az ötletek sokasága az Olaszok hihetetlen kalandjai Leningrádban című szovjet–olasz koprodukcióban készült igen színes filmkomédiát. A forrás, amiből a film fergeteges humora táplálkozik, valóban a két ország legsajátabb hagyománya: szovjet részről Ilf és Petrov élesen karakírozó szellemessége, olasz részről a commedia dell’arte bukfencező, borsos bővérűsége szolgáltatja a sziporkázó együttműködés alapjait. Az összekötő és egybeforrasztó kapcsolatot pedig a közös ős: a filmburleszk hatalmas tradíciója teremti meg. […] Ami a legmagávalragadóbb az ügyben: a film pazarlóan gazdag és nagyvonalú gag-rendszere. Fantáziának, bravúrnak, trükknek, technikának fergeteges sebességre kapcsolt parádéja ez a film, kifogyhatatlan nevetésünk közben már-már kedvünk volna csitítólag odaszólni Eldar Rjazanov rendezőnek: egy kicsit finomabban, kecsesebben, kíméletesebben, ha lehet…”
(Sas György kritikája. In: Film, Színház, Muzsika 1975/45, 5. o.)

Olaszok hihetetlen kalandjai Leningrádban (Невероятные приключения итальянцев в России / Una matta, matta, matta corsa in Russia, 1974) – szovjet–olasz filmvígjáték. Forgatókönyv: Emil Braginszkij, Eldar Rjazanov, Castellano és Pipolo. Operatőr: Mihail Bitsz és Pogány Gábor. Zene: Carlo Rustichelli. Díszlet: Mihail Bogdanov. Jelmez: Enrico Fiorentini és L. Mocsalina. Vágó: Inessza Brozsovszkaja. Rendezte: Eldar Rjazanov és Franco Prosperi. Főszereplők: Andrej Mironov (Andrej Vasziljev), Ninetto Davoli (Giuseppe), Antonia Santilli (Olga), Alighiero Noschese (Antonio Lo Mazzo), Tano Cimarosa (Rosario Agrò), Gigi Ballista (a doktor), Jevgenyij Jevsztignyejev (törött lábú utas), Olga Aroszeva (Andrej édesanyja).


                                                                                                                       Field64

Az eredeti bejegyzés megtalálható a Filmbook-on.
http://filmbook.blog.hu/2016/03/18/olaszok_hihetetlen_kalandjai_leningradban

Vaszilisza

A film eredeti címe: Василиса
A felirat tulajdonságai:
FPS: 24,
kiterjesztése: srt.
















Napóleon oroszországi hadjáratának idejébe röpít vissza bennünket ez a film. Ezt az időszakot közvetlenül megelőzi az, amikor a szárazföldi Európa gazdasági blokád alá vonta Angliát (és csatolt királyságait). A kufárnemzetet (ahogy degradálóan hívták az angolokat) embargó által kívánták megtörni. Azok az országok, akik nem hajlandóak a blokádhoz csatlakozni (vagy épp állami támogatással megtörik azt), szomorú sors vár. A francia császár (Napóleon) által vezetett egyesült összeurópai hadsereg kíméletlen hadjáratban kívánja a gazdaságilag, és katonailag elmaradott Oroszországot megleckéztetni. A világ legerősebb, legjobban felszerelt, legtöbb harci tapasztalattal rendelkező hadserege 1812-ben megindul, hogy térdre kényszerítse a francia gazdasági elképzelésekkel dacoló orosz cárt. Ez az a hadjárat ami lezárja Bonaparte Napóleon politikai, történelmi pályafutását. Hiába tanulmányozta hosszú ideig az orosz földrajzi-, és klimatikus viszonyokat. Hiába ismerkedett az orosz történelemmel, az elfoglalandó ország viszonyaival. Élete során mindig ezt tette. Jövendő hadjáratainak helyszínével, az ott élőkkel, hagyományaikkal, szokásaikkal mindig előre megismerkedett. Ezen ismereteit rendszeresen fel is használta. Ám ebben az esetben csak arra voltak az előtanulmányok jók, hogy Párizsba való visszatértekor (1814) a kudarc okaként a telet hibáztathassa. Így próbálja leplezni hibáit, tévedésit. Így hoz létre egy újabb legendát; így próbálja megőrizni saját legyőzhetetlenségének mítoszát. (Napóleon ember által legyőzhetetlen. De ha mégis... Azt le kell tagadni. A franciák császára már saját maga elkezdte építeni önmaga mítoszát. Nem csak a kortársaiknak, hanem az utókornak is "játszott".)
Közel százharminc évvel később, egy másik összeurópai (szintén a legmodernebb fegyverekkel ellátott, és tapasztalt) hadsereg vezetői úgy gondolták, hogy ők nem követik el azt a hibát amit Napóleon elkövetett...
Persze az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy az orosz vezetés sem volt a helyzete magaslatán. A két ország között a vetélkedés hosszú évek óta zajlott. A francia forradalom elleni restaurációs politika "ugrasztotta össze" a két országot. Hiba lenne csak 1812-re tekinteni, persze nem is kell Ádám és Éváig visszamenni. A 19.század első évtizedének közepére nyilvánvalóvá vált, hogy az új francia császárság Európa-politikáját Oroszország megakadályozhatja (angliai pénzügyi segítséggel), vagy sikerre viheti. Eylau vagy Tilsti? (A Tilsti Béke [1807] gyakorlatilag ugyanazt a célt szolgálta, mint az 1939. augusztus 23-ai német-szovjet megnemtámadási szerződés. Megegyeztek az európai érdekövezetekbe. Ez a megegyezés mindkét esetben a háborúra való felkészülésre adott még időt.)
Így ír erről Feleki László a háromkötetes Napóleon életrajza középső kötetében ( Feleki László: Napoleon "a csodálatos kaland", Magvető könyvkiadó, 1976, ISBN 963 270 209 3):
„Annak ellenére hogy maga Eylau elvesztette katonai jelentőségét, arra jó volt, hogy megint túlzott önbizalommal ajándékozza meg Sándort. Ő is elhatározta, hogy a várható nagy összecsapásra minden erőt összpontosít, de a maga módján. Mindenekelőtt a hit erejére épített, s a Szent Szinódus a különféle pásztorlevelekben megint elmondta mindennek Napóleont, aki – az idő előtti megsértődéstől idegenkedve – inkább a gyalázkodások szövegét elemezte, s megnyugodva vette ki belőle a hivatalos cári álláspontot: „az átkozott ördögfajzatot nem szabad beengedni Szent Oroszország földjére!” Vagyis nem vonulnak vissza. Ennél nagyobb szolgálatot nem tehettek volna Napóleonnak, aki nem volt teljesen tisztában ellenfele szándékaival. Nem voltak kétségei afelől sem, hogy megnövekedett erejéről az oroszok sokat tudnak, nem könnyű nagyszabású hadmozdulatokat titokban tartani a kémek tengerében. Az oroszok mozdulatait nehéz volt kiismerni, nemcsak azért, mert az oroszok titoktartásban felülmúlták a franciákat,hanem azért is, mert nem lehetett tudni, hogy a meglepő orosz mozdulatokban mennyi a kapkodás és mennyi a szándékos megtévesztés.”
 
A film nem követi a hadseregek útját, nem a sereg vezetőinek állít emléket. Az orosz vidéken játszódik a történet. Az emberek élik a mindennapi életüket. Szeretnek, remélnek, beletörődnek a sorsukba.
Ám a körülményeikben hatalmas változás áll be. Megérkeznek erre a vidékre a francia csapatok. Az 1789-es forradalom eszmeiségét hordozó katonák rabolnak, fosztogatnak, erőszakoskodnak. A szinte rabszolgasorban élő orosz jobbágyok az erdőbe menekülnek, és megkezdődik a népi ellenállás. Ez a helyzet adja a hátterét egy szerelmi viszonynak, amelynek történetét meséli el nekünk a film. 

Egy tisztességesen összerakott romantikus (nem szentimentális), történelmi filmet láthat az érdeklődő. Minden van benne, mint ahogy a jó szatócsboltban is. Kardozós jelenetek, érzelmek, intrika, történelmi szempontból hiteles kosztümök, és akciók.
Mégsem ötcsillagos a film. Valami hiányzik belőle.
Gyermekkoromban teljesen beleéltem magamat a filmek cselekményébe. Felnőttem, és minden filmet kívülállóként nézek. Van ennek előnye is, és van hátránya is. Tehát, nem a sztori irányából van hiányérzetem. Nem is a látvány. A színészi munka? Nem, nem hiszem. Talán inkább az zavaró egy kicsit, hogy Szvetlana Hodcsenkova egy kicsit idősebb lenne, mint amit a szerepe megkívánna. No nem olyan sokkal, hiszen egy fiatal hölgyről van szó. De az a közel másfél évtized (de ha jobban belegondolok, akkor lehet hogy egy kicsit több) néha nagyon látszik. Az ötlettel, a forgatókönyvvel "elkéstek" egy kicsit. A Tegyétek boldoggá a nőt!-ben látható Hodcsenkova hitelesebb lett volna. Nem a színészi munkára gondolok, hanem egyedül az életkorára. Ugyanakkor van olyan jelenet, ahol egyáltalán nem baj, hogy egy nő, és nem egy leányzó arcát láthatjuk. Ebben a filmben nem kellett öregbíteni, ráncosítani a színésznő orcáját.
Tagadhatatlan, hogy van olyan jelenet is ahol korát meghazudtoló módon játszik Hodcsenkova. Fiatalos, szinte csitris. Ebből is látszik, hogy jó választás volt személye a szerepre. Kicsit olyan az egész, mint az 1947-es Unconquered című amerikai filmnél. Ott, abban a történelmi kalandfilmben is idősebb színészekkel játszatja el a rendező a hős szerelmes szerepeket. Ahogy ott, úgy ebben a(z orosz) filmben is sikeresen veszi az akadályt a tehetség. Persze lehet, hogy a fő női karaktert alakító színésznő profizmusa az, ami a hiányérzetet kialakította bennem. Furcsa, paradox dolog lenne, ha így lenne. De van rá esély...

Ahogy említettem, ez nem feltétlenül egy öt csillagos film. Ha öt nem is, de egy nagyon erős négyes(fölé)t megérdemel. Látványos, szép, kalandos, és jó film. Mindenképpen ajánlom a megtekintését!
A hozzátartozó magyar felirat pedig itt található meg.


Megjegyzés a felirathoz

На миру и смерт красна.  Ősi eredetű szólás. A feliratban Együtt a halál is könnyebb.-nek fordítottam. Ha valaki egy napjainkban használatos szótárral a kezében próbálja lefordítani ezt a mondatot nagyon mellé mehet a dolognak.
Vannak akik a szólás eredetét a merjákokhoz kötik. Ők egy finnugor népcsoport volt, akik a Rusz észak-keleti területein éltek (jaroszlávi, vlagyimiri, kosztromai terület), amíg bele nem olvadtak a keleti szlávságba.
A на миру kifejezés jelentése emberekkel, emberek között. A красна szóból két mai kifejezés is származik. Az egyik a szép, a másik a piros (vörös). Tehát a szólás szó szerinti fordítása valahogy így lenne: Emberek között a halál is szép.
Amikor az ember nincs egyedül, akkor a gyötrelmek is kevésbé izgatják. Persze nem csak ebben az értelemben használatos a kifejezés. Jelentés tartománya az idők folyamán bővült: Összefogva, együtt mindenre képesek vagyunk.

Felhívnám mindenki figyelmét arra, hogy a felirat (ami megtalálható itt), nem a négy részes (televíziós) verzióhoz készült, hanem a 24-es FPS-ű BD (és származtatott) kiadvány(ai)hoz.  

Néhány karcolat, a film történelmi hátteréről

A bejegyzés első felében található forrást (Feleki László könyve) felhasználva szeretnék még egy-két gondolatomat megosztani veletek. Oroszország földrajzi nagysága, kiterjedése elég nehézzé teszi az ország teljes elfoglalását. A történelem folyamán (talán csak a tatárok kivételével) nem is próbálta egyben lenyelni az országot egyetlen hadsereg sem. Ez igaz a napóleoni armadára is. A császári taktika lényege az lett volna, hogy az orosz hadsereg kifárasztása, legyengítése után egy nagyvonalú békeajánlattal lezárható lett volna a konfliktus. Ám döntő csapást nem sikerült a cári seregre mérni, az idő viszont sürgetett. (Több tényező miatt is sürgős lett volna a gyors befejezés. A meghosszabbodott ellátási vonalak, a közelgő tél, és a francia belpolitikai helyzet mind-mind a háború viszonylag gyors befejezésére ösztönözte a francia vezetést.)
„Napóleonnak pedig jelenlegi helyzetében távolról sem a szárazföldi zárlat a legnagyobb gondja, hanem széteső hadseregének ellátása. Egyes visszaemlékezések szerint Lauristonnak alkalma volt egy félórát négyszemközt is beszélgetni Kutuzovval, de ebből sem jött ki sok jó a gróf számára. A francia tábornok amiatt panaszkodott, hogy az orosz parasztok legyilkolják a kezükbe került, rekviráló francia katonákat, akik csak a kötelességüket teljesítik, mégis úgy viselkednek velük szemben, mintha a franciák Dzsingisz kán tatárjai lennének. Kutuzov elnézést kért a francia gróftól, megértette, sőt, osztotta felháborodását, s azzal „mentegette” az orosz parasztokat, hogy sajnálatosan műveletlenek, nem lehet tőlük kívánni, hogy különbséget tudjanak tenni franciák és tatárok között, régen elszoktak már a hódítóktól, s ez az oka sértő magatartásuknak a rekviráló katonákkal szemben. Lauristont mélyen bántotta Kutuzov magyarázkodása, nem gondolva arra, hogy az összehasonlítás nem mindenben sértő, mert Dzsingisz kán csapatai teljesen meghódították a későbbi Oroszország egész területét, s még a nagy kán halála után másfél évszázadig tartott a megszállás. Ez a jelenlegi pedig nem úgy festett, hogy hosszú életű lesz. Még inkább felizgatta Lauristont Kutuzovnak az a megjegyzése, amelyet akkor tett, amikor a francia tábornok Napóleonnak azt a véleményét tolmácsolta, hogy ideje lenne befejezni a háborút. Kutuzov nagyot nézett:
– Befejezni? Hiszen csak most kezdődik!”

Mivel ez a film nem egy szemléltető alkotás a hadtörténeti tanulmányokhoz, eltekintenék az oroszországi hadjárat részletes ismertetésétől. Ám Feleki könyvében van még (legalább) egy részlet, ami érdekes lehet, ezért idézném. Ha nem is közvetlenül, de lazán kapcsolható a filmhez.
„Nagyon valószínű viszont, hogy Napóleont már nem érdekelte Winzingerode további sorsa, s ha nem adta volna számtalanszor bizonyságát tüneményes emlékezőképességének, azt lehetne mondani, hogy elfelejtette az egészet. Olyan gondok szakadtak a nyakába, amelyekre valaha még csak nem is gondolhatott. Olyan visszavonulás előtt állt, amelyhez képest az Acre és Egyiptom közötti út a szíriai sivatagban díszsétának volt nevezhető. A hadsereg még mindig cipelte magával a zsákmányolt holmit, s még mindig nem volt itt az ideje annak, hogy Napoleon fel merészelje világosítani katonáit az öngyilkosságnak ettől a sajátos módjáról. Öntudatlanul ugyan, de a vitézek jobban ragaszkodtak a gyilkosan fölösleges teherhez, mint az életükhöz. Keresztülcipelték a borogyinói csatatéren is. Ezt az élményt Napoleon szívesen elkerülte volna. A kalugai úton nem kellett volna viszontlátniuk a napóleoni háborúk legborzalmasabb csataterét. Még mindig tízezrével feküdtek ott a temetetlen holttestek, s ha valaha volt alkalom arra, hogy a megszokottól eltérő értelmet kapjon a „hősi halott” kifejezés Borogyinónál ez a fogalom a maga rettenetes valóságában, tárult a katonák elé, akik pedig már átmentek néhány megrázó élményen. Ott feküdtek, szörnyű bűzt árasztva,emberektől kirabolva, farkasoktól megcsonkítva a hősi halottak, felismerhetetlen hullák, két hónapja még élő, nevető, tréfálkozó, harcra kész fiatalemberek ijesztő maradványai, s még a végtisztességet sem kaphatták meg, mert nem engedte a történelem irama, amelyet létfontosságú és megoldatlan kérdések gyorsítottak. Napóleon nem tehetett mást, mint megparancsolta,hogy a hadsereg pihenő nélkül vonuljon át a rettenetes csatatéren, amely szinte először szembesítette a katonákat a valósággal:mindez az áldozat hiábavaló volt, a háború elveszett, ők pedig nem menetelnek, hanem visszavonulnak. De talán még mindig nem sejtették, hogy milyen borzalmak várnak rájuk. Szörnyű rémtörténetek maradtak fenn a visszavonulásról, erről a hadi kálváriáról, „A Nagy Hadsereg Pusztulása” című történelmi képsorról, de valószínű, hogy a valóság túlszárnyalta az írott és mondott szót s mindazt, amit emberkéz forgatta ecset ki tud fejezni.
Két oldalról szokták megközelíteni ezt a véres eseményt: a katonai helyzet és az emberi szenvedések szempontjából. De a kettő szorosan összefüggött egymással, az egyik magyarázta a másikat. Napóleonnak még mindig volt hadserege, s Kutuzov csak óvatosan, lassan, párhuzamosan követte a visszavonuló ármádiát, s hadászati szempontból teljesen közömbös, hogy Austerlitz és Borogyino emléke késztette-e az öreg oroszt arra, hogy elkerülje a nyílt összecsapást, vagy az a felfogása, hogy Oroszország felszabadításán kívül nem ismer el más hadicélt. Szilárd óvatossága némileg megkönnyítette Napoleon dolgát, mert ha az oroszokat egy Moreau-szerű száguldó hadvezér irányította, volna, elvághatták volna a Nagy Hadsereg útját. De Kutuzov ,,aranyhíd”-párti volt, s hogy ez az aranyhíd hogyan festett a valóságban, annak leírásához és megismeréséhez még mindig erős idegek kellenek. Napoleont háromféle veszély is fenyegette. Az első természetesen Kutuzov sorkatonasága volt, ez a felfrissült, megnövekedett erejű, félelmetes tüzérséggel rendelkező orosz fő sereg. A másik veszélyt a partizánok mind nagyobb tömege jelentette, s közéjük számíthatjuk a fő sereghez szorosan nem tartozó kozákokat.
Harmadik veszélyként a felbőszült, egyre bosszúszomjasabb parasztság jelentkezett. Napoleon mint hivatásos katona csak az első veszélyt vette igazán komolyan, s nagy általánosságban igaza is volt, mert Kutuzov nagy seregének puszta léte, az üldöző had fenyegető árnya volt a fő tényező abban, hogy elhagyta Oroszországot. De a partizánok és a parasztok is egyre több szenvedést okoztak boldogtalan katonáinak, s a kölcsönös kegyetlenségek felülmúlták a spanyolországi borzalmakat is. A parasztok most már nem elégedtek meg azzal, hogy még egy korty ivóvizet is megtagadtak az idegen fegyveresektől, hanem könyörtelenül megölték azokat, akik a kezük közé kerültek, sőt, nemegyszer agyafúrt módon lassú kínhalálra ítélték őket.
Franciák (s a Nagy Hadsereg más nemzetiségű tagjai) és oroszok egymást múlták felül kegyetlenségben, az éhség és a bosszúszomj egyaránt megtette hatását, tombolt az esztelen gyűlölet. Még az angol Wilson is, aki pedig nemigen aggódott sem az oroszok, sem a franciák sorsáért, feljegyezte, hogy „a borzalmak meghaladnak minden emberi elképzelést… lehetetlenség ezeket a szörnyűségeket a valósághoz híven leírni …” Felbomlott a fegyelem, s a harci kedv csak akkor lángolt fel a katonákban, amikor egy-egy zsák krumpliért vagy lisztért küzdöttek. Ugyanígy harcoltak az elhullott lovak húsáért, belső szerveiért. A szörnyűségek nagy része elkerülhető lett volna, ha a Moszkvából kivonult Nagy Hadsereg szekerei nem aranyos kösöntyűk, templomi kelyhek és más drága holmik alatt roskadoztak volna, hanem élelmiszert és takarmányt szállítottak volna. Meddig lehetett fokozni ezeket a borzalmakat?
Az emberevésig. Kreutz orosz tábornok szerint – saját szemével látta egy Vjazma és Szmolenszk közötti erdőben – a kiéhezett és minden tartásukat elvesztett napóleoni katonák egyik halott bajtársukat készültek megenni. Jó lenne nem elhinni ezt a szörnyűséget, de sajnos, más források is megerősítették.
Számottevő, egyre növekvő méreteket öltött a partizánmozgalom, s ebben fiatal parasztokból toborzott csoportok is részt vettek. Világhírnévre tettek szert olyan partizánvezérek, mint Kudasev, Figner, Vadbolinszkij, Szeszlavin és elsősorban Gyenisz Davidov alezredes, Napoleon egyik leglelkesebb bámulója, költő és huszár, aki egyidőben Bagration hadsegéde volt, s még Borogyino előtt azzal a javaslattal állt elő, hogy kisebb lovasosztagokkal meg lehetne zavarni a franciák egyre hosszabb utánpótlási vonalát, el lehetne csípni küldönceiket, meg lehetne szerezni fontos postájukat. Bagration továbbította a tervet a főparancsnoknak, de Kutuzov,, mint annyi más hivatásos katona, nem szerette a partizánokat, s csak ahhoz volt hajlandó hozzájárulni, hogy Davidov ötven huszárt és nyolcvan kozákot kapjon. Davidov érthetően felháborodott a táborszernagy alamizsnáján, de kénytelen volt beérni vele. Később persze sok fiatal paraszt csatlakozott hozzá, s ezeket is könnyű volt fölszerelni az elhullajtott francia fegyverekkel. A partizánok nemcsak az ellenséget nyugtalanították, hanem egymás között is sokat veszekedtek, mindegyik a saját csapatának tulajdonította a legnagyobb sikereket. Platov, a sok szempontból ismert atamán például azt állította, hogy a partizánmozgalom egyenlő a kozákság tevékenységével. Szeszlavin pedig nem kevesebbet állított, mint azt, hogy Oroszország felszabadítása és az általános béke az ő tevékenységének az eredménye. Kérkedés dolgában egyik csoport sem vethetett semmit a másik szemére, de az bizonyos, hogy valamennyi csoport hősiesen, néha az őrülettel határos vakmerőséggel harcolt, s különösen hírszerzés terén tettek hasznos szolgálatokat az orosz főseregnek. A kérkedés, a hetvenkedés elválaszthatatlan volt a partizánok tevékenységétől – ezt állapította meg Volkonszkij herceg is, aki egy ideig partizánokat vezényelt, s ügyelt arra, hogy csapata harcainak jelentőségét ne túlozza el, s különféle rémmesékkel ne ássa alá a partizánok hitelét. Remélte, hogy őszinte adatai „bizalmat keltenek, ellentétben más partizánok túlszínezett történeteivel”.
A partizánok kérkedése visszatetszést keltett a fő sereg katonái között, s úgy tekintettek a partizánokra, mint komolytalan szájhősökre, akik hangzatos szavakkal egész háborúkat nyernek meg, holott erre csak a sorkatonaság képes. Nők is részt vettek a partizánmozgalomban, s megörökítették Vaszilissza nevét, aki vasvillával és kaszával ölt meg ellenséges katonákat, de lehetséges, hogy ez is csak mese, mert partizánlegendákban fölöttébb gazdag volt ez a korszak, különösen hogy Kutuzov idegenkedett a színes tettektől. A parasztok harcáról, a népháborúról maradt fenn a legkevesebb adat, de az tény, hogy nemcsak a hadsereget, hanem a szentpétervári udvart is idegesítették a felfegyverzett parasztok, mert Pugacsov árnyéka még mindig kísértett. A már említett Nariskin kapitány, aki a hozzá fordult parasztoknak fegyvert és lőszert osztott szét, szigorú megrovást kapott Pétervárról. Talán még az a gondolat is megfordult a túlrémült agyakban, hogy ha  minden kötél szakad, Napóleon segítségét lehetne kérni a fellázadt parasztság ellen… Különösen Arakcsejev, Balasov, és Rosztopcsin ijesztgette a cárt a parasztfelkelés rémével, s könnyű volt elhitetni Sándorral azt, hogy amire Napoleon nem vállalkozott, esetleg a partizánoknak sikerül. Erről azonban szó sem volt, az orosz parasztok teljes gyűlölete Napóleon és hordája ellen irányult. Ez a gyűlölet csak fokozódott, mert a Nagy Hadsereg is leírhatatlan kegyetlenséggel vágott vissza vagy kezdeményezett. Mozsajszk és Gsacsk között – jelentették a császárnak, hogy a menetelő csapatok ezerszámra ölik meg foglyaikat, s hogy lőszert ne pocsékoljanak, agyonütik őket. Az ok egyszerű, enni nem tudnak nekik adni, szabadon bocsátani veszélyes lenne őket, a leghelyesebb tehát végezni velük, jaffai logika. Ha hinni lehet Caulaincourt-nak, Napoleont megdöbbentették az események, s ,,komoran hallgatott”, amikor Caulaincourt arra figyelmeztette, hogy a megtorlás még szörnyűbb lesz, hiszen ők is kénytelenek elhagyni sebesültjeiket.
Ségur szerint másnap már megszűntek a mészárlások, de ez valószínűleg nem volt igaz, mert a hadsereg már alig engedelmeskedett a parancsoknak. Caulaincourt hosszú vádbeszédét a császár előtt kellő óvatossággal kell kezelnünk, hiszen a felháborodott szavak a diplomata emlékirataiban szerepelnek, s nem valószínű, hogy Napoleon eltűrt volna ilyen hosszú leckéztetést. A foglyok legyilkolása azonban bizonyított tény, s ez még magasabbra lobbantotta a gyűlölet lángját, s ez nem csupán érzésekben nyilvánult meg, hanem olyan rémtettekben, amelyeknek a leírását még a kívülálló, hidegvérű Wilson sem tartotta lehetségesnek, pedig Anglia és az angol gyarmatosítás története sem mindig árasztotta magából az emberiesség napsugaras derűjét.
A borzalmak hadjárata volt ez, mert hadjárat is volt, s hiba lenne, ha csupán megrázó festményekben és (bár igaz)rémtörténetekben; képzelnénk el Napóleon legnehezebb és egyben talán leghihetetlenebb eseményekben gazdag vállalkozását.”

És ez a hadjárat megpecsételte Bonaparte Napóleon sorsát. Hiába menekült haza, hiába volt az egyik első dolga, hogy újjászervezze hadseregét. Ellenfelei megérezték, hogy itt az idő. Addig kell ütni a vasat, amíg meleg. A háborúkba belefásult Franciaország már nem lelkesedett a császárért. Legyőzhetetlenségének nimbusza alaposan megtépázódott.
1814. április 2.-án a szenátus megfosztja Napóleont a trónjától. Két nap múlva maga is lemond.
A rákövetkező évben még egy utolsó fellángolása van a császárnak, de ezt az utolsó száz napját egy Waterloo zárja le.


Filmelőzetesek 1. - Bosszúállók, Menyasszony, Elsők ideje

Az első előzetes posztban három alkotás előzetesét tekinthetjük meg. Ezek mindegyikének közös jellemzője, hogy még Oroszországban sem kerültek bemutatásra.
Kezdésképpen egy más, a magyar híroldalakról is ismerős film, a Védelmezők hivatalos előzetesét tekinthetjük meg. Oroszországban még sosem forgattak szuperhős alakulatról szóló filmet, Sarik Andreaszjan rendező ezt a hagyományt törte most meg. A film története szerint a Szovjetunióban létezett egy titkos szervezet, a Patriot, ennek irányítása alatt a különféle tagköztársaságokból összeválogatott, különleges képességekkel rendelkező emberek dolgoztak. Ők voltak a Védelmezők
(Защитники). A Szovjetunió megszűnésével a csapatot feloszlatták,a csapat tagjainak titkolniuk kellett a különleges képességeiket. Azonban egy napon Oroszország olyan fenyegetéssel került szembe, ami miatt újra hadrendbe kellett állítani a csapatot, mert senki más nem segíthetett.A szuperhős filmeket lehet kedvelni, vagy nem kedvelni, ahogy az összes többit is. Az USA-ban már több részt is megért a Bosszúállók,hogy a Zascsitnyikiből készülnek e további részek, azt majd az idő,és a film fogadtatása  eldönti. Azt sem árt tudnunk az előzetes megtekintésekor, hogy ezt a filmet a töredéke összegből forgatták le, mint amennyiből egy Bosszúállók rész készül. Pedig 2003 óta az állami támogatási rendszernek köszönhetően sokkal jobbak az orosz filmesek pénzügyi lehetőségei, mint bármikor a 90-es években.




Egy kemény horrofilm előzetese következik, pedig a címe alapján nem arra számítunk. A film címe Невеста, vagyis Menyasszony. A történet szerint 19.század közepén az Orosz Birodalomban élt egy igen furcsa, szokás: halott rokonokkal közös fotót készíteni a temetés előtt. Násztya miután összeházasodik Ványával,javasolja neki,hogy menyjenek le Ványa rokonaihoz, akik egy szinte kihalt vidéki kisvárosban élnek. Az érkezés után, minél több időt töltenek együtt a rokonokkal, annál inkább hatalmasodik el a félelem Násztyán. Azután egyszer egy fiókban, olyan fotókat talál, amelyeket még a 19. században készítettek, halott rokonokkal. Ekkor már sejti, hogy ezek a fotók, csak egy szörnyű tradíció apró részei…


A harmadik alkotást úgy gondolom,hogy nyugodt szívvel nevezhetem a bejegyzés legjobbjának. A film címe Время первых (Elsők ideje).
Ez a film az űrkutatás egyik legjelentősebb mérföldkövét mutatja be, a Voszhod-2 űrhajó repülését, amelynek része volt a világ első űrsétája. Az űrhajó személyzatét Pavel Beljajev parancsnok, és Alekszej Leonov fedélzeti mérnök alkotta. Alekszej Leonov hajtotta végre a történelmi űrsétát, amely kis híján tragédiába torkollott. Ugyanis a világ legjobb katapultüléseit jelenleg is tervező és gyártó Zvezda tervezőiroda nem számolt a túlnyomás olyan nagy mértékű megnövekedésével a ruhában, mint ami Leonov űrbe lépése után történt. Ez persze nem csoda, hiszen sem nekik, sem senki másnak a Földön nem voltak ilyen jellegű korábbi tapasztalataik. Leonov űrséta szkafandere olyan mértékben felfújódott, hogy az űrhajós egyszerűen nem fért vissza azon a speciális zsilipen, amin keresztül korábban kilépett az űrhajóból. Egy szigorúan tilos, és életveszélyes eljárással,a ruha nyomásának csökkentésével sikerült visszajutnia az űrhajó belsejébe. A film kendőzetlenül mesél erről, és az igencsak kalandos leszállásukról is. A film készítésében maga Alekszej Leonov is közreműködött ami garantálja,hogy egy szakmailag magas színvonalú filmet láthat majd a közönség. A filmben Alekszej Leonov szerepét Jevgenyij Mironov játssza, Pavel Beljajevet pedig Konsztatnin Habenszkij.A filmet 2017 április 12-én(az űrhajózás világnapján) mutatják be az oroszországi mozik 2D és 3D formátumban:


 

                                                                                                                                                                         GSG

Borisz Godunov


A film eredeti címe: Борис Годунов
A felirat tulajdonságai:
FPS: 25,
a fájl kiterjesztése: srt.















Ismét egy felirat, amely nyelvezete klasszikus, és amihez nem használtam fel a már létező nagyon jó műfordítás(oka)t. Gáspár Endre, Németh László Puskin fordításaival semmi gondom nincs. Talán könnyebb lett volna a soraikat belepasszírozni az srt-be. Nem tettem meg, és hasonló indokkal, mint a Szaltán cár esetében.
El nem tudjátok képzelni mennyi örömet tud okozni a felfedezés. Mennyire letaglózó tud lenni az eredeti szöveggel való találkozás. Mennyivel többet, mást (is) tud nyújtani.
Emlékszem még a Csendesek a hajnalokra. Arra, hogy mennyire megfogott az eredeti szöveg nyelvezete. Akkor és ott értettem meg, hogy az a mű több mint egy háborús (vagy háború ellenes) regény.
Emlékszem a Csendes Donra. Kevesen tudják, hogy a Bondracsuk féle hétrészes televíziós sorozatba is belefogtam. Megfogott az eredeti nyelvezete a műnek. Ám tudomásomra jutott, hogy a sorozat rövidített változatát bemutatta az egyik televíziónk. Így nem láttam értelmét folytatni a munkát.
Pedig nagyon élvezetes volt a solohovi szöveg. Más a hangulata, mint a Makai féle fordításnak. Ami szintén nagyszerű! A műfordító igyekszik visszaadni, számunkra magyarok számára élvezhetővé tenni az alkotást, de az eredeti szöveg... Az az eredeti szöveg. Az eredeti hangulat csak abban található meg.
Itt van a Borisz Godunov című mű. Alekszandr Szergejevics Puskin örökbecsű műve. Ebből készült ez a filmes feldolgozás. A film koncepciója eléggé elcsépelt. Adva van egy "ősi" szöveg (Puskin verses drámája), helyezzük modern környezetbe.
Nagy cucc! Ezt már annyian, annyiszor "eljátszották" már! Van ennek még értelme?
A film kapcsán azt kell, hogy mondjam: igen!
A szöveg szinte süt, miközben a filmet nézzük. Jól összeáll a képi világ, és a hozzá tartozó szöveg. Mindez úgy, hogy nincs a puskini dráma megerőszakolva. Félelmetes tud lenni a film!
No nem olyan értelemben, hogy ijedezne tőle a néző.
Félelmetes, hogy Puskin mennyire modern. Nem csak a szemléletmódja, hanem a nyelvhasználata is.
Gáspár Endre. 1940.
Annak idején Gáspár Endre nagyon jól megfogta a művet, és helyes történelmi kontextusba helyezte.
Ám ez a film kiragadja az eredeti környezetéből a sztorit, és a mába helyezi.
Puskin szövege tökéletesen alkalmas erre a kísérletre. Gáspár nem tudhatta ezt, mikor a fordítást készítette, így meg sem próbálhatta a szöveg alakítása során ezt is figyelembe venni. Bár ha belegondolunk, nem is feladata ez a munkájának. Egy fordítás óhatatlanul is csak az eredeti mű egyfajta értelmezése lesz. Bár előfordul (nem is kevésszer), hogy az elkészült fordítás egy kicsit több, egy kicsit más (talán időnként jobb is) mint az eredeti mű. Eszembe jut egyik általános iskolai tanárom, aki azt mondta nekünk, hogy igazából az eredeti nyelvén bontakozik ki az irodalom szépsége. Ez is egy jó ok arra, hogy nyelveket tanuljon az ember.

A film szerintem túlmutat a gáspári Borisz Godunovon. Hogy ez jó-e, vagy sem, döntse el a néző! Mindenesetre én nem tartott ártalmasnak, hogy egy új szövegvariánssal ismerkedjen meg a film nézője.
Nem gondolom, hogy versenyezhetnék bármilyen szempontból a műfordítók alkotásaival. Nem is volt célom. Bár a dráma (szöveg)szerkezetét meghagytam, az elsődleges szempontom nem az volt, hogy irodalmi értéket hozzak létre, hanem hogy megmutassam a mai napig modern Puskint. Remélve azt, hogy legalább valami kicsi átjön abból, hogy miért élő még ma is Puskin költészete. Hiszen hány olyan költő van (gondoljunk csak például a magyar irodalomra), aki kétszáz év után már avittnak tűnik. A költő, az író igazi nagyságát nem a jelen, hanem a jövő nemzedék ismeri fel! (Még akkor is, ha vannak méltatlanul elfeledett alkotók is.)
Másodsorban azért sem a műfordítást "dolgoztam bele" a felirattáblába, mert bármelyik magyar műfordítást vettem volna alapul, nem csak csonkolnom, hanem kiegészíteni is kellett volna. Nem tartottam volna helyesnek, hogy a már klasszikusnak számító sorok az enyémekkel keveredjenek.

A film képi világa nagyon tetszik. Néha "megdöbbentett" az, hogy látom a szöveg szó szerinti megvalósulását. Ezek a kis nüanszok nagyon ott vannak! Rengeteg apró kis utalást találtam (ez által is), amik napjainkról szól. Ezen utalások jó része napjaink orosz valóságáról szól, és egyúttal bizonyítja, hogy mennyire aktuális, és modern Puskin a mai napig. Magam az orosz közállapotokat csak felületesen, és érintőlegesen ismerem. Éppen hogy csak. Ha nekem, mint felületes és tudatlan szemlélőnek ennyi minden feltűnik, mennyi minden lehet a műben egy, az ottani viszonyokat perfekt módon ismerőnek?
A magyar közállapotokat ismerők, és abban élők számára félreérthető utalást is találtam. Pimen és Grigorij beszélgetése közben elhangzik a "galíciai bojár" kifejezés. Sajnos, hazai antiszemitáink meghonosították nyelvünkben a "galíciai jöttment" nyelvi leleményüket. No most, ebben a kontextusban galíciainak lenni nem azt jelenti, mint amit Hegedüs püspök (? kifejezni szokott ezzel a terminussal. Talán éppen ezért nagy talány számomra, hogy miért püspök még egyáltalán!) elvtársainál. Nem burkolt zsidózásról van szó.
Itt, Puskinnál, ezt a jelzőt szó szerint kell ezt érteni. És lehet beleérezni egy kis lenézést, egy kis részvétet, körülbelül olyat, mint ahogy a szegény rokon iránt éreznek az emberek. Ezzel, ilyen megnyilatkozással magam is találkoztam már. (Mármint a határvidékiekkel kapcsolatban.) Nem bántó, hanem inkább (le)sajnálkozó előítélet (?) ez. Jól le(vagy körül)írni nem tudom, de amikor elhangzik mindez, egyből felismeri (és megérti) az ember. A klasszikus orosz irodalmat olvasva is találkozhatunk ilyen odavetett (vagy erre utaló) megnyilatkozásokkal. Mindezeknek történelmi, és kulturális okai vannak. A történelmi okból következik a kulturális.

Puskin modernségét mi sem példázza jobban, mint az, hogy mind a hivatalos kultúrpolitika, mind az avantgarde megtalálta és megtalálja őt a mai napig.
Lera és Renáta: Puskin, köszönet hogy élsz (2012)
Politikai rendszerek jönnek, és mennek, de Puskin marad. A hatalom felhasználja a költő műveit, időnként életének eseményeit a maga céljára, ám Puskin nagyobb mint a propagandisták. Utat tőr magának az emberek szívéhez. A hatalom birtokosai, és azok szolgái soha nem tudják az életművét kisajátítani. Hiába próbálják. Mi lehet ennek az oka?
Talán a költő időszerűsége, és modernsége. Talán az, hogy önmaga sem simult be a rendszerbe. Ő egyszerre az örök lázadó, és a helyét kereső tehetséges ember. Aki nem lehet beskatulyázni, aki ragaszkodik elveihez, miközben próbál a fennálló keretek között élni, létezni. Műveiben megtaláljuk az embert annyira jellemző szenvedélyeket. Saját érzéseit, vágyait megosztja velünk, így személyes tud lenni. Mindenkor, mindenkinek. Olyan mintha nekünk, rólunk írna. Olyan mintha kortársunk lenne. Ezért nem furcsa, hogy napjainkban is inspiráló. (Nem olyan túl régen, 2012-ben, például két avantgarde eszközökkel élő zenész kiadott egy zenei Puskin montázst. Érdekes alkotás. Szerintem a nyelv, az idézetek mondanivalójának ismerete nélkül is egy élmény hallgatni a művet. Nálam egy időben ez szólt a kocsiban.)

Makszim Szuhanov mint Borisz Godunov
Nem tagadom elég lassan haladtam a felirat elkészítésével. Lassabban, mint terveztem. Sokkal jobban átjött így a mű mondanivalója (mondjuk ez nem véletlen), mintha nem mélyedtem volna bele az eredeti nyelvezetbe. A munka közben egyre jobban érlelődött bennem a gondolat, hogy újra kézbe kellene vennem Shakespeare Hamletjét is. Legalább olyan filozófiai mélységeket taglal ez a mű is, mint az. Nem véletlen, hogy Puskin helye megkérdőjelezhetetlen a világirodalomban.
Godunov monológja a hatalomról, a hatalmasság viszonya a népéhez, önmagához, messze túlmutat a valós történelmi eseményeken. Az ember és hatalom viszonyát úgy tárgyalja, hogy legszívesebben előírná az ember: Mindenki aki hatalmat szeretne magának, olvassa el és értelmezze a monológot. (Tudom, sokat kívánnák politikusainktól, és a lehetséges aspiránsoktól.) Értelmes embernek, abban biztos vagyok, hogy elmenne a kedve az egésztől. Már ha megérti miről is szól a kormányzás.
A dráma ezen üzenete nagyon jól kiegészíti a Hamlet mondanivalóját. A dán királyfi történeténél azonban jóval kevesebbszer feldolgozott ez az orosz dráma. Méltatlanul kevésszer. Mondjuk legalább nem készült (eddig még) belőle kommersz feldolgozás. Legalábbis tudtommal.

Jelenet a filmből
 Az örök érvényű morális gondolatok mellett, "helyi", aktuális üzenetekkel is teletűzdelt a film. A képi világ teljességgel alkalmas arra, hogy elvonatkoztassunk a szabványos, belénk csontosodott beidegződésektől. Teljes sikerrel elvisz bennünket a történelmi realitástól, és kiszélesíti a dráma értelmezési tartományát.
Talán még egy jelenetet megemlítek, ami nagyon megérintett.
A cselekmény szerint épp Dimitrij halálát mesélik el egymásnak a szereplők. Előttünk, nézők előtt megelevenedik a jelenet. Igen ám, de a szereplőkön lévő korhű jelmezek nem középkoriak. A katonai egyenruhán, a gyermek ruháján láthatjuk, hogy a 20.század elején járunk. Egy 20.századi cárevics meggyilkolása elevenedik fel előttünk. Nem fikció ez! 1918. július 17-ről 18.-ára forduló éjjelén, Jekatyerinburgba, kivégezték a cári családot. Az orosz történelem egy fordulópontja ez. Van olyan vélemény, hogy ezzel az eseménnyel vált visszafordíthatatlanná az a tragédia sorozat, ami a GULÁG-ban csúcsosodott ki. Olyan változásokat indukált az orosz társadalomban, melyek kihatottak az egész világra. Ha előbb nem, akkor innentől minden polgári gondolkodású ember tudhatta, hogy nem kollaborálhat az új hatalommal. A cári közigazgatásban szolgálok tízezrei vonultak passzív rezisztenciába. (Természetesen nem mindenki, voltak akiknek a tovább szolgálás nem okozott lelkiismeret furdalást. De nem ők voltak a többség.) Megnyílt az út az első generációs értelmiségiek (akik zömmel nem oroszok voltak, hanem különböző más nemzetiségekhez tartoztak) számára a karrier útján. Ezen ifjak forradalmi lendülete, és tapasztalatlansága, idealizmussal ötvözve rengeteg szenvedést okoztak. Főként az államalkotó nemzeteknek. Ugyanakkor furcsa paradoxon, hogy általánosító (és felületes) világunkban épp az oroszokat teszik felelőssé mindazért a rosszért, ami 1917 és 1990 között történt.
Az 1918. július 17.-én kezdődő események elkövetőire sem mondhatjuk, hogy oroszok voltak. Több nációhoz tartoztak, többek között magyarok is voltak köztük.
Leninék úgy gondolták, hogy ezzel a gyilkossággal biztosítani tudják, hogy ne legyen visszarendeződés. A bolsevikok számára nem maradt más csak a győzelem, vagy a halál. Tehát egyszerre volt a múlt eltörlésének eszköze, és a végső elkötelezettségük megpecsételése a kivégzés.
Ez a 20.század elejei cár(evics) gyilkosság a mai napig foglalkoztatja az ott élőket. Egy korszakot végérvényesen lezárt az orosz társadalom életében. Az új korszakot folyton korrigálni kellett, és kell; ezért is tekinthetnek erre az eseményre, mint valamilyen végpontra.
A Habsburgok visszatérhetnek (az osztrák trónról lemondtak, de a magyarról nem), de a Romanovok soha nem fognak.

Végtelenül megfogott ahogy a film készítői a klasszikus szöveghez viszonyultak. A képi megjelenítés időnként a pimaszság határait súrolja. Ezt maximálisan pozitív értelemben értem. Igyekeznek mindig egy kicsivel többet kihozni a szövegből, mint ami benne van. A belénk rögzült klasszikus értelmezésnek, időről-időre újabb értelmezést ad. Jó példa erre az a jelenet, amikor Grigorij és Marina randit beszélnek meg egymással. "Szökőkútnál várlak holnap." - interpretálja Gáspár Endre a puskini mondatot. Az eredeti mondatban a фонтан szó szerepel, ami nagyon helyesen szökőkútnak lett fordítva. Mert hát a fountain (elsősorban) ezt jelenti. Erre mit tesznek a filmesek?
A randi helyszíne egy úszómedence. Nincs ebben semmi baj! Hiszen a fontan használatos kút, vízmű, medence értelemben is. De! Elsősorban a történelmi környezet miatt, és a beszédhelyzetből sem erre a helyszínre asszociálna az ember. (Hanem a klasszikus szökőkútra.) Így nincs más "dolgunk", mint nyelni egyet, (titokban) a bajszunk alatt egy mosolyt elnyomni, és nézni, hallgatni tovább a filmet.
Se szeri, se száma a filmben ezeknek a megoldásoknak. A puskini szöveget időről-időre átértelmezik, és pimaszul arcunkba nyomják az "újfajta" szituációt. Ez az egyik erőssége a filmnek.


A történelmi háttér

Úgy gondolom, hogy a film (és az eredeti dráma) teljesebb megértéséhez feltétlenül ismerni kell a történelmi hátteret.  Nem kívánom a dolgot bő lére ereszteni, de egy ki minimális áttekintést azért teszek. Mivel az eseményeknek előzménye is van, ami nélkül nehezen értelmezhető a szituáció, hát kezdjük azzal.
A 16. században a Moszkvai Fejedelemség területe hatalmasat növekszik. A 15.század közepétől számítva hetven év alatt a hatszorosára. A két és fél évszázados tatár uralom egyértelmű nyertese lesz a város. A moszkvai nagyfejedelem a tatár iga ellenes harc élére áll.  Szisztematikusan szabadítja fel az oroszok által lakott területeket. Az orosz egyház támogatása nagyon fontos volt e küzdelemben. A vallási vezetők politikai, erkölcsi és ideológiai bázis nyújtott a moszkvaiaknak.  III. Iván, és fia Vaszilij korára szinte valamennyi ősi orosz föld a birtokukba került.  Persze ez azzal járt, hogy az állam katonaivá vált. Gyakorlatilag minden a hadseregnek lett alárendelve, a viszonyítási pont maga a sereg volt. A közigazgatási, gazdasági intézkedéseknek egyetlen célja volt, a hadsereg ellátása, fenntartása. Tulajdonképpen egyfajta katonaállammá alakult.
(Ha nagy vonalakban kitekintünk, azt kell mondanunk, hogy ez napjainkig lényegét tekintve nem változott. Hiszen az ország területi gyarapodása nem áll meg, egészen a 19. század végéig. A 20.század első felében zajló Polgárháború óta, pedig az integritása megőrzéséért is szüksége van az országnak erős, hatékony hadseregre. A  jelentős ásványanyag készletet, vagy annak egy jelentős részét, éhes és tőkeerős [nem helyi] csoportok szeretnék kihasználni, elvenni, saját maguk javára felhasználni. Emiatt a mai napig erős a katonai lobbi politikai ereje az országban. Az ország stratégiai céljai között szerepel a meleg tengeri kikötők birtoklásának vágya is. Évszázados félelme az orosz külpolitikának, hogy ha nincs [meleg tengeri] kikötője, akkor gazdaságilag megfojtják az országot.  Ezért ragaszkodik például napjaink orosz vezetése a szíriai katonai támaszpontjához, vagy ezért nem engedte Ukrajnának a NATO tagságot. Illetve, mivel ennek a klubnak a belső ügyeihez nem tud érdemben hozzászólni, így inkább megfosztotta az országot attól, amire a NATO is vágyott.)
Az orosz állam a 16.század végén

IV. Iván (1530-1584) korán trónra lép (három éves édesapja halálakor), de mivel szellemileg nem érett még az uralkodás feladatára, az ország vezetése ebben az időszakban a bojárokra hárult. 1543-ban azután változás állt be. Főtanácsadóját lefogatta, kivégeztette. Új időszak köszönt be az állam, és az ifjú nagyfejedelem életében. Makarij metropolita kezébe vette az ifjú neveltetésének kérdését. E szép eufémizmus annyit takar, hogy elkezdte tanítani az ifjút. Hiszen a bojárok uralma alatt szó sem lehetett ilyesmiről. Hiszen egy tanult embert azért nehezebb hosszabb időn át megvezetni, mint egy tanulatlant. Ez vezethette az ősi nemesség képviselőit, amikor elhanyagolták a gyermeket. Makarij az, aki sugalmazta az ifjú Ivánnak, hogy vegye fel a cári címet. Ez 1547-ben meg is történik.

Belpolitikailag elég instabil az ország.  Nem akarom húzni az időt, így nem térnék ki mindenre. Az ország irányítása a Zaharjin-Jurjevek, Makarij metropolita, Adasev és Szilveszter pópák kezében összpontosult. Ezen érdekcsoportok az ország hosszútávú érdekeinek megfelelően igyekezték igazgatni Iván birodalmát. Szükség volt a változtatásokra, hiszen a közigazgatási módszerek az elmúlt évszázadok alatt semmit nem változtak. A módszerek nem változtak, de az ország területe hatalmasra nőt. Az egész a cár tulajdonát képezte. Mindenki a cár szolgája, rabszolgája volt. Még a legelőkelőbb bojár is, hiszen bármikor elvehette az uralkodó az összes földjét. Azon fejedelmek, akik önként csatlakoztak a moszkvai Ruszhoz a következő módszerrel vesztették el anyagi függetlenségüket. A csatlakoztatott területét a cár elcserélte vele. Adott egy szebbet, jobbat esetleg nagyobbat. Így a fejedelem lemondott a saját földjeiről. Igen ám, de az új terület már nem az öröksége, hanem a cár ajándéka volt, így bármikor elvehető. Az országban egzisztenciálisan mindenki Ivántól függött. Egyes területek felé kormányzót nevezett ki a cár a bojárok közül. Ezek a hivatalnokok tudták, hogy egy-két évre szól csak a megbízatásuk, ezért igyekeztek anyagilag a maximumot kihozni a hivatali idejükből. Korruptság, és törvénytelenség jellemezte őket. (A gazdasági, és politikai korrupcióval a keleti szlávság a mongol uralom révén ismerkedett meg. Ugye van az keleti szokás, hogy ajándékot kell vinni a bírónak, az uralkodónak, ha az ember elé járul… Ennek akár racionális magyarázata is lehet. Hiszen valamiből neki is meg kell élni, fenn kell tartania az udvarát. Igen ám, de amikor valaki a köz- vagy állami szolgálatáért kap ellátmányt, akkor nincs semmi jogalapja a plusz ajándék elfogadásának, elvárásának. Márpedig ebben az estben már volt hivatalos államtól származó jövedelme az államhatalmat gyakorlónak.)
IV. Iván nevéhez fűződő reformok legfontosabbika a hadseregreform volt. A seregek egységes főparancsnokot kaptak, így háború esetén nőt a hatékonyság. Létrehozta  a sztrelec (lövész) ezredeket. A lovashadsereg alapjainak lerakása is ekkor történik meg.
Megreformálják a jogi kereteket. Szóba kerül az egyház tulajdonában lévő földek állam általi kisajátítása, ám ebből azután nem lesz semmi. (Ekkor és itt merül fel először ez az ötlet.) A közigazgatási keretek újraszabása is megtörténik.

Belpolitikai helyzetét a cár, talán paradoxnak tűnhet, de katonai terjeszkedéssel próbálja megszilárdítani. Kazányi és az Asztrahányi Kánság elfoglalása. (1552 és 1556) Majd megtámadja a német lovagrend által működtetett Livóniát. (1558-1582)
1560-ban felesége Anasztászija halála után leszámol  politikai ellenfeleivel. A terror nem kíméli közvetlen tanácsadóit sem. Az elítélések, kivégzések elérik az alsóbb társadalmi szinten lévőket is.
1565-ben kettéosztja az országot. Megalakul az opricsnyina, és a zemscsina. Az utóbbit a bojár duma vezetésére bízza, az előbbiben pedig személyesen a cár uralkodik továbbra is. A zemscsina sem független a cártól, a legfontosabb kérdésekben továbbra is ő dönt ott is. Az opricsnyinában vizsgálóbizottság ellenőrzi a földesurak megbízhatóságát. Aki nem felelt meg, annak annyi volt. Helyére a cárhoz lojális nemest neveztek ki. Ezekből alakult meg azután a testőrgárda. Opricsnyikoknak nevezték őket. Ruházatuk fekete volt. Lovasként egy seprűt, és egy kutyafejet hordozták. Ezek a jelvények azt jelképezték, hogy az opricsnyik az árulókat, mint hű kutya kiszagolja, megbűnteti, és még a csontjaikat is kiseprűzi az országból. Rendszeresen betörtek a zemscsinában, ahol raboltak, fosztogattak. A reform ideje véget ért, megérkezett a terror időszaka.
Az 1570 évek végén 1580-as évek elején a gazdasági pusztulás hatalmas méreteket öltött az országban. A háborús kudarc (livóniai háború), és a belső terror (bár az opricsnyinát 1572-ben megszüntették) tönkretette Oroszországot. A tartalékokat felélték.  IV. Iván halálakor egy romokban álló országot hagyott el.
Borisz Godunov (1552-1605) 13 évesen kerül Iván udvarába. Húga a cár fiának (Fjodor) felesége lesz, ő maga pedig opricsnyik. Iván cár halála után Fjodor lesz az uralkodó. Nem igazán alkalmas az ország vezetésére, ezért nem is engedik a döntések meghozatalának közelébe. Gyakorlatilag régensek irányítják helyette az országot. Ezek egyike sógora is. A belső hatalmi harcok során, öt év alatt, Borisz Godunov lesz az ország legfontosabb döntéshozója.  Ravasznak, előrelátónak és taktikusnak kellett lennie, hiszen IV. Iván alatt nem számított életbiztosításnak a cár közelsége. Könnyen elhulltak a cár legközelebbi emberei is. Ám Godunov végig Iván bizalmában tudott maradni. Hogy azután annak halála után, egyből megtagadhassa  addigi életmódját.
1591. május 15.-én Uglicsban meghal Dimitrij cárevics. Halálának körülményei máig tisztázatlanok.
Épp játszik a pajtásaival, amikor…
Késsel játszanak. A cárevics kezében a kés, amikor epilepsziás rohama lesz, és halálosan megsérti a késsel magát.
Játszik az udvaron a pajtásaival, amikor az egyik nevelőnőjének a fia leszúrja.
Nagyjából ez a két variáció valamelyike történhetett.  Ami biztos, a cárevics vérben a földön. A cárnő a nevelőnő gyermekét vádolja, majd lincselésbe torkollik az esemény. A később Godunov által kirendelt vizsgálóbizottsági jegyzőkönyvek nem elsősorban a cárevics halálának pontos kivizsgálására való törekvést rögzíti, hanem inkább az eset utáni lincselésre koncentrál.
1598. január 7.-én meghalt Fjodor cár, az utolsó Rurik uralkodó. Februárban Godunov megválasztatja magát cárnak. Bár első intézkedései hatalmának bebetonozása volt, eltávolítatta politikai vetélytársait, mégsem folytatta azt a kíméletlen hatalomgyakorlást, ami Ivánt jellemezte. Külpolitikai sikereket ér el.  A kifosztott, megnyomorított országon megpróbál adminisztratív módon segíteni, ám az 1601-1603 közötti éhínség sokat ártott politikai megítélésének. Annak ellenére, hogy maga tevékenyen részt vett az élelmiszerhiány okozta szenvedések enyhítésében. Megpróbált fellépni az élelmiszer spekuláció ellen. Az országból hiányzott a munkáskéz (háborúk, éhezések hozadéka). A moszkvaiak között rendszeresen osztott szét pénzt, hogy ezzel is enyhítse az ínséget. Erre azonban a vidéki nincstelenek a fővárosba igyekeztek. Godunov látta, hogy nem tudja finanszírozni a jótékonykodást, beszüntette azt. Igen ám, de az azóta Moszkvába csődült tömeg nem tudott (alultápláltság miatt nem volt ereje) visszamenni otthonába, így a fővárosba maradtak. Jelentős részük ott halt éhen. A nagy éhínség kiélezte a társadalmi ellentéteket.
A jobbágyság Szent György napi kiváltságát szüneteltette. Ezen a napon megszűnt a röghözkötöttség, odaköltözött a földműves ahová akart. (Erre utalnak a filmben is.) Olyan volt ez nekik, mint napjaink magyarországi emberének az EU-s munkavállalás.
A kiváltság megszüntetése elégedetlenséget szült a jobbágyság, és a nagybirtokosok között. (A nagybirtokon jobb volt az életkörülmény.  A kisbirtokos jobbágyai oda vágytak. A nagybirtokosok pedig a plusz munkáskéztől estek el a kiváltság felfüggesztése miatt.)

Hét évvel a kis cárevics halála után, felbukkan Lengyelországban (pontosabban a Lengyel-Litván Királyságban, a Rzeczpospolita Polskában) valaki,aki azt állította, hogy ő Dimitrij. A mai napig nem tudni pontosan ki volt, de hogy nem Dimitrij cárevics az biztos.
Andrej Merzlikin, mint ál-Dimitrij. Jelenet a filmből

A Borisz Godunovval szemben politizáló bojárok felkapják a szóbeszédet, hiszen belpolitikai céljuknak tökéletesen megfelel. A választott cár legitimitását megkérdőjelezhetik ezzel az üggyel.
Az ál-Dimitrij először a Pecserszkij-kolostor apátját szerette volna meggyőzni arról, hogy önmaga az élő cárevics. Az apát elzavarja. Ezután a kijevi vajdánál próbálkozik. Hasonló "sikerrel". Nem sokkal ezután (1603) nyomtalanul eltűnik. Amikor újra tudunk róla, akkor már Wisiowiecki családnál él, akik elhiszik (vagy úgy tesznek, hogy elhiszik) cári származását.
Az ál-Dimitrij a kozákok közé megy.
14-17. században a kozákok olyan szabad emberek voltak, akik kiszakadtak eredeti közösségeikből, és vagy alkalmi munkából éltek, vagy katonai szolgálatot teljesítettek a határvidéken. A 15. századtól egyre több szökött jobbágy tűnik fel közöttük. Ők a feudális önkény, és a kötelezettségek elől menekültek a Határvidékre. A kozákság etnikailag vegyes összetételű.

Az állandóan terjeszkedő lengyel-litván nemesség állandó konfliktusba került a kozákokkal, mert nem tudták elfogadni a feudális rendszeren kívüliségüket. Moszkva felhasználta a kozákságot területi nagyságának növeléséhez. Még akkor is, ha a viszonyuk nem mindig volt baráti.
A zaporozsjeiek ebben az időben rossz viszonyban vannak a cárral. Így könnyen kaphatóak egy kis vircsaftra. Történészek szerint, számukra csak ürügy volt a Moszkva elleni harcra az, hogy Dimitrij él, és hogy nagyobb joga van a trónra, mint Borisz cárnak. Valószínűleg, igazából ők sem hittek az álcárnak.
III. Zsigmond lengyel király felkarolja ál-Dimitrij ügyét. Számára kedvező lenne, hogyha a közelgő svéd-lengyel konfliktusban támogatná őt egy baráti Oroszország. Ez Boriszszal elképzelhetetlen. Ám, egy másik uralkodóval, aki ráadásul neki köszönhetné Monomah-sapkáját...
A Romanovok 300 éves Monomah-süvege
A király megtalálta a megfelelő embert, embereket, akik azután igazolták, hogy valóban él a meghalt gyermek. Innentől hivatalosan is lehetett a "problémával" foglalkozni. Egy bökkenő volt még azért. A pápai engedély megszerzéséhez szükség volt a pravoszláv álcárnak katolizálni. Az ál-Dimitrijt könnyű volt meggyőzni, sőt ígéretet tett arra, hogy siker esetén az orosz népet is pápistává teszi. Megkezdődik a zsoldos toborzás is.
A moszkvai hatalom lassan ocsúdik a kábulatból. Kiderítik, hogy a Dimitrijként bemutatkozó litvániai nem más, mint Grigorij Otrepjev, (A történelemtudomány mai állása szerint ez az állítás több mint valószínű, hogy igaz, de 100%-osan bizonyítani nem lehet.) egy kolomnai nemes szerzetesnek állt fia. A leleplezési kisérletet Krakkóban sikeresen blokkolták. Borisz igazán akkor kezdte komolyan venni az eseményeket, amikor híre jött a doni kozákság fegyveres készülődésének.
Közben az orosz állam gabona behozatalra szorul. (Emlékezzünk, éhínség van az országban) Minden egyes Litvániából érkező élelmiszer szállítmány az ál-Dimitrij egy-egy lázító kiáltványát is hozza magával. Hiába Borisz sikeres külpolitikája, a nehéz gazdasági helyzet miatt egyre nő az emberek elégedetlensége.
Az álcár serege 1604 őszén megindul, hogy megszerezze a cári trónt. Kezdetben akadálytalanul haladt a behatolás. Az első kemény falat Novgorod-Szeverszkij volt. Trubeckoj herceg, és Pjotr Baszmanov vezetésével, körülbelül ezer moszkvai sztrelec védte az erődöt.
Az első komoly csata 1604. december 21.-én volt. A cári csapatokat megfutamították, de a trónkövetelő seregei nem tudták kihasználni a helyzetüket.
Az ál-Dimitrijt cserben hagyják lengyel zsoldosai (nem kapták meg a jussukat). Ugyanakkor rengeteg kozák csatlakozik hozzá. Mégis fel kell hagynia az ostrommal, és visszább kell vonulnia.
Dobrinyicsinél újabb ütközetre kerül sor 1605. január 21.-én. A cár seregei győznek, de nem üldözik az ellenséget. A trónkövetelőt már a kozákok is kezdik elhagyni. A cár seregéből is elkezdtek haza szállingózni az emberek. Az ok, utánpótlás hiánya.
Tavasszal az ál-Dimitrijhez újabb 4000 fős kozáksereg csatlakozott. Bár a lengyel katonák elhagyták, ám az elégedetlenkedő orosz földművesek közül is rengetegen csatlakoztak a pártütő sereghez.
Ekkor, 1605. április 13.-án, 53 éves korában váratlanul meghal Borisz Godunov. A halál oka pontosan nem tudható. Beteges volt már, előző évben szélütést is kapott, de olyan híresztelések is szárnyra kaptak, hogy megmérgezték, vagy öngyilkos lett.
Pjotr Baszmanov és Katirjev-Rosztovszkij herceg, a cári seregek főparancsnokai, nem Fjodorra Borisz fiára, hanem Dimitrijre eskették fel katonáikat. Hogy mi is történt, miért volt ez a pálfordulás? Pontosan nem tudni, de valószínűsíthetjük, hogy Baszmanov felmérte, demoralizált seregével értelmetlen tovább háborúznia.
Moszkvában a köznép felhasználásával puccs történik (Borisz családját eltávolítják a palotából).
(És valahol itt ér véget Puskin drámája is...)
Az ál-Dimitrij tíz hónapig uralkodik, mint cár (1605. július 30.-án koronázzák cárrá.). Az új cár elveszi feleségül Marina Mniszcehet. Elterjed a hír, hogy katolikussá akarja tenni a népet (a pravoszláv egyház, és a katolikus egyház újraegyesítésén keresztül), amitől a bojárokat kirázza a hideg.
1606. május 17.-én palotaforradalom megdönti a cár hatalmát. A cárt megölték, feldarabolták, elégették, betöltötték egy ágyúba, és kilőtték Lengyelország irányába.


Néhány megjegyzés a felirathoz

A film legelső jelenete mindjárt egy olyan rész, ami az eredeti verses drámában nem szerepel. Nem is szerepelhet. Egy anya, és gyermeke verset olvasnak éppen. Egy mai, modern költőnő versét. A Zinaida Gippiusz által írt költeményrészlet nem véletlenül került a filmbe.
Zinaida Gippiusz
Gippiusz (1869-1945) az orosz szimbolista költészet egyik magalapítója. Extravagáns viselkedésével ma is nagyon trendi lenne bizonyos, magukat haladó gondolkodóknak tartó körökben. Rendszeresen férfiruhákban járt, szépirodalmi munkáiban, ha önmagát emlegette, akkor mindig hímnemű kifejezéseket használt. Írói álnevei is mind férfinevek voltak.
A kortársai szerint kifejezetten szép volt. Nőies alakját nadrágkosztümbe rejtette, gyakran hordott monoklit. Ugyanakkor, azt mondják, hogy a hangja fiús volt. Kihasználta megjelenése nőiességét, és hangja fiússágát. Az általánosan elfogadott nemi szerepek közötti határt át-átlépte. Szeretett kalandozni ezen a senkiföldjén. Ugyanakkor nem volt homoszexuális. (Több botránya is volt nős férfiakkal.) De egyáltalán nem volt elutasító a férfi homoszexualitással szemben. Sőt, érdekes módon bizonyos fokig vonzották az ilyen férfiak. (Ilyen érdeklődésű férfit választott azután férjnek is.) Irodalomkritikusként is tevékenykedett, ezen munkássága során gyilkos kritikával illette a nők számára írt szentimentális regényeket.
Férjével, Dimitrij Szergejevics Merezskovszkijjal (1866-1941), jól kiegészítették egymást. A férj-feleség kapcsolat mellett, irodalmi alkotóműhelyt is alkottak. Egy idő után filozófiai "kirándulásba" kezdtek. Megalapították a Vallásfilozófiai Társaságot. Úgy gondolták, hogy az ortodox egyház letévedt a krisztusi útról, és ezért az ő reformtörekvéseikre szükség van.
Az 1905-ös események (véres vasárnap) a politika felé taszította a házaspárt. Ezután élesen kritizálták a cári rendszert. Ennek ellenére a '17-es októberi forradalomra (már a kitörése idején is), olyan eseményként tekintettek, mint ami Oroszországot a Végbe, a Pusztulásba sodorja. Néhány év elteltével nyugatra disszidál a házaspár. 1927-ben, Párizsban, létrehozzák a Zöld Lámpa irodalmi társaságot. A Szovjetunió német megtámadása után a férj egy német rádióműsorban üdvözölte a német támadást, és a bolsevizmus elleni harcra buzdított. Legalábbis egy 1944-es fasiszta újságcikk ezt állította. A híresztelés nyomán kollaborációval vádolták meg a költőnő férjét. Gippiusz elszegényedve, nélkülözések között halt meg.
Az ok amiért egy versrészlete belekerülhetett a filmben, az lehet hogy hagyatékában találtak egy forgatókönyvet, amit férjével közösen írt, amely Puskin Borusz Godunovának feldolgozása volt.
Nem tudom, hogy ez a 2011-es feldolgozás merített-e ebből a forgatókönyvből, mindenesetre ezt a néhány másodpercet tekinthetjük egyfajta tisztelgésnek az írónő előtt. ( A filmet rendezte, és a forgatókönyvét Vlagyimir Mirzojev írta.)

Jelenet a filmből
Ebben az alkotásban van még egy jelenet, amelyet a magyar fordítások nem tartalmaznak. Ez az amikor Marina (Agnija Ditkovszkite) és Ruzja (Olga Jakovleva) beszélgetnek. (A történetben látszólag nem a társalgáson van a hangsúly. Hiszen Ruzja mintegy kozmetikusként segít megszépülni [nem mintha olyan nagyon szüksége lenne rá] Marinának. És eközben beszélgetnek.)
Ez a jelenet nem található a hivatalos Puskin műben. A cenzúra hatására végül nem került bele. A félreértések elkerülése végett szeretném megjegyezni, hogy a cári cenzornak nem csak politikai értelemben kellett átnéznie az irodalmi alkotásokat. Egyfajta lektori tevékenységet is elláttak. Tehát nem csak tiltottak (esetlegesen), hanem segítették, támogatták is a szerzőket.
A kritikai kiadásokban (természetesen) szerepel ez a jelenet is.
A film végén található Baszmanov és Borisz közötti párbeszéd egy része sincs benne a magyar fordításban. (Úgy gondolom, így talán érthető, és akceptálható, hogy miért nem használtam fel egyetlen műfordítást sem a felirat elkészítéséhez.)

Néhány kifejezés magyarázata:

Morva fekély - pestis,
holop            - rabszolga, hízelgő. Napjaink szlengjében droid (Nem tudományos-fantasztikus irodalom által használt értelemben!) kifejezés értelmében is használatos.

Kulcsszavak a műben:

Az a néhány kifejezés, amelyet most fel fogok sorolni teljesen szubjektív módon válogattam ki. Az én személyes véleményem szerint ezek a kifejezések fontosak a műben.

Дьячок
Jelentése: felszentelt pap, hivatalnok, írástudó, lelkész, tisztviselő, ügyintéző, zsoltáros, templomszolga, papi tudós, templomi felolvasó.
A fordítás folyamán igyekeztem mindig a leginkább célszerűnek tűnő jelentést figyelembe venni. Ugyanakkor vegyük észre, hogy a szó jelentéstartományában bőven belefér az egyházi tevékenységet végző, és az állami tevékenységet végző személy is. Ennek elsődleges oka az, hogy a Középkor folyamán az főként az egyházi személyek privilégiuma volt az írásbeliség. Így azon állami hivatalokat is betöltötték, betölthették amelyekhez szükséges volt a betűk ismerete, használata.
Ám a film rendszeresen, és látványosan túlmutat a történelmi múlt eseményein így ez a kifejezés, és ennek használata óhatatlanul egy nagyon fontos kelet- és közép-európai kérdést érint. Igen, az Állam és az Egyház szétválasztásának kérdéskörét. Szét kell-e választani, és ha igen akkor mennyire? Ha teljesen, akkor mi a helyes viszonyulása egymáshoz a két intézménynek?
Ezen kérdéskörre a megfelelő választ napjainkban, nem csak a mi régiónkban nem tudják megadni a politikusok, de az utóbbi időkben, mintha egyre nyilvánvalóbbá válna, hogy a nyugat-európai, és az észak-amerikai módi sem feltétlenül megfelelő. Egy nagyon fontos filozófiai kérdésről van szó, melyre mintha eddig sehol nem tudták volna megadni a jó (és tökéletes) választ. A sikeres, az egyén szempontjából (és az egyén melyik szempontjából!) prosperáló gyakorlati megvalósításról már nem is beszélve. Úgyhogy (úgy vélem) kijelenthetem, hogy egy örök (vagy legalábbis addig tartó, amíg meg nem szűnik az idő az Univerzumunkban) belpolitikai konfliktus rejlik ebben a kérdéskörben. Így ebben a kifejezésben is. Számomra érdekes volt, hogy amikor elhangzik ez a kifejezés, akkor a nevezett szereplő(k) épp milyen (egyházi vagy világi) ruházatot hordanak.

Самозванц
Jelentése: csaló, szélhámos, önjelölt trónkövetelő, bitorló.
Az ál-Dimitrijre használja Godunov, és köre. Egy szó, és annyi minden benne van. Annyira jól jellemzi ez a kifejezés az Andrej Merzlikin által megformázott karaktert. Három szótagú szó, de minden benne van.


Az Arhangelszkij Székesegyház

A felirattáblák szerkesztése közben egy kicsit "csalnom" kellett. A karakterszámok miatt az Arhangelszkij Székesegyház nevét lefordítottam. Így lett a szövegben Arkangyal Székesegyház.
Így tudtam "megfelelni" a "szabványos" karakterszámnak.
Ezt az épületet egyébként Szent Mihályról nevezték el.  







Parancs könyv
Разрядные книги

Számadó könyvek, vagy parancskönyvek. A feliratban én ez utóbbi kifejezéssel éltem.
Olyan könyvek voltak ezek, amelyekbe feljegyeztek minden olyan megbízást, amit az orosz állam eszközölt bárkivel kapcsolatban. Minden hivatalos dokumentum másolatát tartalmazta. A katonai, bírósági polgári kinevezéseket is belevezették ezekbe a könyvekbe. Körözéseket (bűnügyi értelemben) is tartalmaztak. 1471-ben kezdték az első könyvet írni, és 1682-ig folyamatosan vezették ezeket a könyveket. Fontos államigazgatási dokumentumgyűjtemény.
Életem folyamán dolgoztam olyan munkahelyen, ahol hasonló funkcióval vezettek ilyen dokumentumot, és a hivatalos neve az volt, hogy Parancskönyv. Mivel, szerintem, a számadó könyv téves asszociációt is okozhat, ezért úgy gondoltam, hogy megfelelő ha a már a magyarban egyébként is használt kifejezéssel fordítom eme dokumentum gyűjtemény nevét.

A filmhez tartozó felirat itt található.