Az Orion hurok


A film eredeti címe: Петля Ориона
A felirat tulajdonságai:
FPS: 25,
kiterjesztés: srt.















                                                             Orion's Loop 1981
Hadd kezdjem némileg rendhagyó módon ezt a cikket.  Nem kedvelem, amikor a szerző túlzottan önmagát és az ízlését helyezi az írása központjába és nem az ismertető tárgya a lényeg. Viszont ha semmi személyes nincs a kritikában, akkor a sterilitás fogja megölni a cikket. Miután meglehetősen perifériális és alig ismert mozi lesz ennek az ismertetőnek a tárgya, talán belefér az elejére némi kibeszélés, akképp mint a "félre" szöveg Moliere darabjaiban. Akik olvasgatják a Filmbookot, talán már észrevették, hogy kedvelem a régi szovjet és "szocialista" sci-fiket. Annyira más a szemléletük, hogy üdítő kivételt kínálnak a manapság népszerű akció központú mozik világában, ahol gyakorta megesik, a nagy pörgés közepette elsikkad maga az EMBER. Ezek a filmek viszont pont őt állítják a központba, vagy éppen az egész emberiséget, miközben egy biztató és élhető jövőképet vázolnak fel. Nem gonosztevők ellen kell küzdeni egy olyan társadalomban, amit a rossz ural, hanem a jövő hozta nagyszerű kihívásokkal kell szembenézni vagy erőfeszítést hozni olyasmikért, amik megérik a legnagyobb áldozatot is. Ráadásul igyekeznek bevonni a nézőt a szereplőkkel együtt történő gondolkodásba, hagyva teret a fantáziának, találgatásnak, nem pusztán készen tálalják a megoldásokat. Ez a hozzáállás természetesen nem kedvez a gyors tempónak, sokat beszélnek a szereplők és agymunkára serkentik a fogyasztót, építenek az ismereteire. Vagyis máris felsoroltam az okait, miért nem igazán tudnak népszerűek lenni. Ahogy tallózgattam a neten, bizony csupán elvétve találni írásokat ezekről a pozitív szemléletű történetekről, pedig egyre több felújított kópia kerül ki a már megszűnt "szovjet blokk" egykori filmterméséből. Erről a moziról magyar nyelvű írást nem bírtam előásni, de angolul sem sokkal jobb a helyzet. Pedig egy már elérhető új kiadásban, s mint ritkaságra, azért mindig akad kereslet. Bízom benne, a magyarországi ismeretsége némileg javulni fog ennek az ismertetőnek a publikálása után és legalább a hasonló érdeklődésűek keresni fogják a filmet. Részemről próbálok kedvet csinálni hozzá, bár nincs szándékomban csak a szépet látni a film kapcsán.
Az Orion csillagkép felől rendkívüli jelenség tart a Föld felé. A hatalmas erejű, hurok formájú, ismeretlen képződmény sugárzása ellen védtelenek az űrhajók, melyek személyzete áldozatul esik, ha a hatókörébe kerülnek. A riadót fújó emberiség a legjobb hajóját, a Phaetont küldi ki, hogy a legénysége próbáljon meg adatokat szerezni a védekezéshez. Az emberekkel együtt kiborg másolatokat is küldenek a biztonság kedvéért. Valamelyik csapat remélhetőleg sikerrel jár, különben úgy tűnik, vége a bolygónak.
Kezdem a jó hírrel: megúsztuk. Bizonyíték rá, hogy 2014-ben olvashatják ezt az írást. Továbbá mindössze 81 perc kellett hozzá, ami valóban Sztahanov utódaihoz méltó teljesítmény. Innentől viszont már köthetem fel a lenge magyart, hogy mivel csalogassam képernyő elé a mai potenciális nézőket.  Az 1950-es, '60-as években a szovjet mozik még állták a versenyt Hollywooddal, sőt, fényképezési trükkökben vagy díszletezésben sokszor a nagy vetélytárs tanulhatott tőlük. Viszont ez a film 1981-ben készült. Ekkor már Luke Skywalker fénykarddal kápráztatta el a nézőt és bosszantotta a fizikához értőket, a Hoth bolygón pedig Manstein marsall tankjainak kései utódai lépegettek a hómezőn a lázadók bázisának lerombolásának céljával, míg Han Solo az arcán a legnagyobb bajban sem múló széles mosollyal lazán fénysebességgel repült a felturbózott Zaporozsec mintát követő MIllenium Falconnal. Szóval, nagyot változott a világ és a filmkészítés. No, nem az Ogyessza Filmstúdióban. Míg 1959-ben a "Szólít az ég" külső helyszínei látványosnak, de legfőképp újnak számítottak, 1981-ben már azzal kellett küszködnie a stábnak, - kevés sikerrel, - hogy olyan beállításokat találjanak, amikkel elrejthetik, hogy ezeket a díszleteket bizony jó pár régebbi űrkaland kapcsán köszönnek vissza, de még a festés sem változott rajtuk. Az akkortájt közismert vicc szintén passzolt a stúdió felvételek látványához. Miszerint: Honnan ismerhető fel a szovjet mikro-technika? Kilométerekről. Sajnos, tényleg ez a helyzet, a Phaeton belseje roppant elnagyolt, nem hogy a kortárs mozik, de még egykori önmagukhoz képest is. Az Aelita Ciolkovszkij tervei alapján 1924-ben szinte kifogástalan és fölöttébb látványos űrhajót tálalt a nagyérdeműnek, de a hidegháborús fegyverkezési versenyben recsegő-ropogó szovjet gazdaság nem tudott pénzt adni a" béketábor" fantasztikus mozijait gyakorta látványossá tevő valóság érzetet adó monumentális makettekhez. Az Orion felé tartó, Földünk megmentésére hivatott jármű alig hitelesebb azoknál, amik Rajnai András kísérleti stúdiójából röppentek elő. Pedig azokat mennyiszer megmosolyogták... vagy kinevették. A sugárpisztoly sem lett jobb, hitelesebb pedig végkép nem. Elég ebből, azt hiszem, a példákból nyilvánvaló, a mozi technikai és trükk része már a bemutatáskor avíttasnak számított.
A brezsnyevi pangás időszakában idején a fantasztikumot éppolyan fanyalgással fogadták a hivatalból gyanakvók, mint egykor a sztálini terror idején. (Hogyne, még a végén becsempésznek valami kritikát a jelenről a mindig, mindenre kapható, alapból dekadens értelmiségiek.) Így aztán a „felépült szocializmus világában” egyre fogyatkoztak a sci-fik. Ha pedig mégis sikerült kiharcolni egynek némi pénzmagot, akkor csak a kevéssé ismert arcok kaptak benne szerepet, alig gyakorlott rendezővel. Az Orion hurokja sem járt másképp. A stáblistán szereplők összesen ha harminc filmben voltak jelen. Gyorsan leszögezem, ez fel sem tűnik a mozin. Teljesen korrekt színészi és rendezői teljesítményt kapunk, megfelelő fényképezéssel és zenével párosítva. Csak a lóláb… izé … a pénzhiány érhető tetten időről időre.
Erich von Däniken ekkortájt meglehetősen népszerű volt a világban a tudomány határán mozgó elméleteivel. A Vasfüggönyön túl csak a „sarlatán” jelző járt neki. Érdekes, de a Szovjetunióban a paranormális kutatás titokban kapott lehetőséget, viszont a nagyközönségnek sokáig szigorúan csak materializmus tanai voltak feltálalva. Azért az olvadás jelensége, ha lassan is, de csak érvényesült. Kuzmiscsev könyve, „A maja papok titkai” magyarul is nagy sikert aratott. Filmbe viszont nem sűrűn kerülhetett bele holmi „áltudományos” okoskodás vagy egyáltalán kérdésfelvetés. Ez a mozi kivétel. Van benne szó idegen, ám emberi civilizációról, földi látogatásukról a történelem előtti időkben., rejtélyes tibeti tekercsekről. Sok időt nem szánnak a téma kibontására, de már a megjelenése üdítő. Azért a bürokrácia nem adta olcsón a bőrét. Rögtön az elején igyekeznek kizökkenteni a nézőt, az által, hogy gyorsan a képébe tolják az amúgy nyilvánvalót: ”Pajtikáim, ez csupán film, semmi más”. Viszont hagyták, hogy tekintélyes tudósok különböző álláspontot fejtsenek ki az értelmes lények gyakoriságáról a Kozmoszban. Szerintem, mint annyiszor, az idő az akadékoskodók ellen fordította az ötletüket. Mostanra az lett érdekes, amit ők lelombozónak szántak. A filmesek védték magukat. Alekszej Leonov, az első űrséta végrehajtója, rendkívül népszerű volt. Személyének megnyerése egyfajta védőernyőt biztosított. (Ezt már az 1976-os Indul az űrhajó csapata is kihasználta.) Bedolgozott a forgatókönyvbe, ami egyúttal garancia arra, hogy baklövések sora nem kerülhetett a történetbe. Továbbá ő festőként szintén tehetséges volt, a moziban sok műve tűnik fel a háttérben. (Lásd a mellékelt képet.) Azt hiszem a szellemisége nagyban hozzájárul ahhoz, hogy a film máig élvezhető maradt.
Ami igazán egyedi ebben a filmben, az a hidegháborús paranoia feltűnése. Lehetséges, hogy valaki majd kijavít, de én nem tudok másik szovjet filmről, amelyben – ha csak egy szereplő szájába adva is, - de kétségét fejezné ki valaki, hogy egy olyan faj, amely képes elszakadni a szülőbolygójától, esetleg ártó szándékkal léphet fel egy másik bolygó lakossága ellen. Túl nagy teret nem adnak ennek a lehetőségnek a történeten belül, ilyen lezárás végképp szóba nem lehet, de a gyanakvás légköre csak befurakodott ide. Egyébként az ideológiai maszlag - egy „kötelező” tiszteletkört leszámítva, - száműzve lett a moziból. Ez sem tipikus jelensége a korszaknak. Annyi van az elején, hogy az ENSZ felkéri a Szovjetuniót az emberiség megmentésére, amely természetesen a legmagasabb technikai felkészültséggel rendelkezik az űrhajózás terén, beleértve a kiborgok gyártását is. (A kommunizmus zászlóhordozója ismét elébe vágott a szakadék szélén álló kapitalizmusnak. Kellett neki sietni…) Az alaphelyzet gyors kibontása után viszont már irány az űr, jöhetnek a megfejtendő rejtélyek. Mint az írtam, jönnek is, bár olyan régimódiasan. Vagyis együtt törhetjük a kobakunkat az űrhajósokkal, nézhetjük a tévedéseiket, bajba kerülésüket és persze a sikeres megoldást. Mert az végképp szóba sem jöhet, hogy az emberiség legjobbjainak összefogása kudarcba fulladjon. A főhősök megerősödve a vészhelyzetből, újabb nagy kihívások várnak rájuk. Irány a legközelebbi galaxis. Mit sem számít, hogy tudva tudjuk, nem lesz sétagalopp és az elindulóknak nincs visszaút. A szovjet film nem hazudtolta meg önmagát a végső korszakában sem. Bízik az emberiségben.
Adja Isten, hogy rászolgáljunk az optimizmusukra. Aki akarja, kezdje azzal, hogy megnézi az elődök művét. Az Orion hurok tisztes középszer kivitelben, a technikai rész gyengesége különösen szembe ötlő. Az okát már leírtam. a mai elvárások szerint lassúnak számít. Erénye a szemlélete, a téma intelligens megközelítése, a rejtett finomságok. Bízom benne, akadnak majd, akik műsorra tűzik odahaza.

Miközben a filmet néztem, eszembe jutott egy tavalyi eszmecserém Oldfan-nel. Ha jól emlékszem, akkor az, mintha a Rögös út vezet a csillagok közé című filmhez írt bejegyzés után zajlott le közöttünk. Nagyon érdekes kérdést, kérdéseket vitattunk meg írásban. Többek között olyan fennkölt dolgoról szólt az eszmecsere, mint az emberiség jövője. Beismerem kettőnk közül én voltam a pesszimistább. Viszont Oldfan idealizmusa magával ragadott. (Nem győzöm hangsúlyozni, hogy szerintem az idealizmus szónak nincs negatív mellékzöngéje. Én tisztelem azokat az embereket, akik pozitív jövőképpel rendelkeznek, akik ellent tudnak állni a bennünket elborító cinizmusnak. Ők a jövő emberei, akiket nem nyom le a ma depressziója.) A filmet nézve többször eszembe jutottak az akkor olvasott levelek.  Igen, ez a film is megpróbálja bemutatni, hogy a pillanat problémája - még ha halálos veszélynek látszik is- megoldható. A bátraké a szerencse!
Számomra egy kicsit furcsa volt a filmben a szereplő űrhajó neve. Rögtön az alkotás elején megtudjuk, hogy ez az űreszköz van a világon legjobban felszerelve, legjobb védelemmel ellátva. Akkor miért nevezték el Phaeton-nak? Hiszen a névadó a görög mitológia egyik titánja volt. Eddig rendben is volna a dolog, hiszen tradíció, hogy különböző járműveket mitológiai alakokról neveznek el. (Lásd: Apollo, Gemini űrhajók, Titanic stb.) Talán azért nevezhették el így ezt az űrjárművet, mert napkutatás volt a cél? Phaeton ugyanis Héliosz fia, akit viszont napistenként imádtak az ókori görögök. Eddig rendben lennénk, de ez a titán, a mítosz szerint, csak bajt és szerencsétlenséget hozott az emberiségre.
Héliosz feladata volt, hogy nap mint nap, tüzes szekerével áthaladjon az égbolton. Az antik Hellászban így személyesítették meg naprendszerünk csillagának mozgását. Zeusz egyik fia kétségbe vonta Phaeton isteni származását. Az ifjú titán úgy gondolta, hogy apja szekerének vezetésével bebizonyíthatja, hogy valóban Héliosz-fi. Csakhogy a napisten hallani sem akart a tervről, így az ifjú elkötötte a szekeret. Ám a lovak megérezték, hogy nem a szokott erős kéz tartja a lószerszámot. Letértek a szokott útjukról és kozmikus zűrzavart okoztak. A kocsis ekkor a Föld felé vette az útját. A Nap perzselte, égette a bolygónkat. Hatalmas pusztulás keletkezett. Az olimposzi istenek kérték Zeuszt, hogy tegyen rendet. A főisten villámokat szórt Phaetonra, akit el is talált. A halott titán holtan zuhant az Eridanusz folyóba.
Magam nem vagyok babonás, de (legalábbis hajóknál) nem szokás ilyen balszerencsés neveket adni a járműnek. Sőt!
A Szovjetunióban nem is adtak ilyen neveket. Legalábbis én nem tudok erről. Azóta sem tudok rájönni, hogy a film forgatókönyvébe miért ez a név került bele. Persze lehet, hogy nem is a mondai hős ihlette meg őket, hanem a titokzatos tizedik bolygó? Ami meg vagy létezett vagy nem…
Mindenesetre, ha nem is egy kapkodó, de intelligens filmet lát az, aki megtekinti ezt az alkotást. Nem feltétlen naprakész, (Hogy is lehetne az?), de elgondolkodtató. Legalábbis engem inspirált.
A filmet Vaszilij Nyikolájevics Levin rendezte. Az 1975-ben készült Némo kapitány szintén az ő nevéhez fűződik, ahol a rendezés mellett a forgatókönyv is hozzá köthető. Ezt a feldolgozást mintha a Magyar Televízió is bemutatta volna. Legalábbis nekem így rémlik.
A forgatókönyvet Alekszej Leonov űrhajós és Valentin Szelivanov (Az Indul az űrhajó rendezője és egyik forgatókönyv írója. „Bedolgozott” Szergej Mihajlovnak.) írták.
Magam nem osztozom Oldfan azon véleményében, hogy a szereposztás során nem keveset foglalkoztatott színészek kapták volna meg a szerepeket.  Vannak, akiknek ez a film szinte az ugródeszka volt, de például Anatolij Azo-nak (Nyikolaj Krecsetet alakítja) ez volt a 32. filmje a 46-ból. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy téves lenne az a megállapítás, hogy 1980-ra (Ekkor készült a film, de a premierje 1981-ben volt.) a szovjet filmgyártás perifériájára szorult a sci-fi műfaj. Az is igaz, hogy a magyar, de még az angol nyelvű filmes források sem öntik ránk bőségesen az információkat a szovjet filmekről. A jelentősekről, vagy annak tartottakról, lehet olvasni, de a rejtett kincsekről nem.
És ez a film a maga módján egy kincs!
A felirat itt található meg. 

Víj


A film eredeti címe: Вий
A felirat tulajdonságai:
FPS: 25,
kiterjesztése: srt.
















Mihail Lermontov
A DÉMONOM

Az eleme: minden gonoszság,
a felhőket büszkén szeli,
erdei rém, zúgó hab, orkán
mind az ő parancsát lesi.
Zörgő avar sápadt esője
borítja büszke trónusát.
villámok villognak körötte,
szeme gúny, szája némaság.
Megveti a tiszta szerelmet,
jajszót, s könyörgést meg nem ért,
kételye az örömre dermed,
és hidegen nézi a vért.
Szenvedélyekkel földre húzza
a mennyei lelkesedést,
s mikor elébe áll, a Múzsa
borzong, ha a szemébe néz.
                                            Szabó Lőrinc fordítása


Ez a bejegyzés, és a felirat is a Gogol Víj című alkotásának 2013-as feldolgozása kapcsán született. A kisregénynek nem ez az első filmfeldogozása. Az 1967-es verzióhoz már készült magyar nyelvű felirat.
1996-ban rajzfilmen is feldolgozták
A mai napig emlékszem arra, hogy milyen körülmények között olvastam először az alapművet. Az Alföldön, városoktól távol, egy kicsiny épületben, egy valamikori folyócska (ma már csak csatorna) partján. Este volt amikor elkezdtem olvasni. Éjsötét éjszaka. Fáradt voltam, a szemem majd lecsukódott, de olvastam rendületlenül... És örültem, hogy kulcsra van zárva az épület ajtaja.
Írtam már máskor, de újra kijelentem: nem vagyok horrorfilm-horrortörténet kedvelő. Nem szeretem a rémisztő történeteket. Kerülöm is őket. A Víj nem is egy rémtörténet. Bár tagadhatatlan, hogy a néphit, sötét oldalról alkotót képe fontos szerepet kap a novella cselekményében. Az eredeti Gogol mű igazából szerintem a gonosz elleni harcról szól. Illetve arról, hogy vannak akik félvállról veszik a spirituális dolgokat. Ki így, ki úgy. Vannak akik élet-halál harcot vívnak, míg mások (esetleg épp a hozzá közelállók) nem értik, nem is akarják megérteni az életéért küzdőt.

Nem igazán szeretem a fantázia filmeket. Akkor miért is készítettem feliratot a filmhez?
Történt velem ez-az az elmúlt évben.
Ajánlott nekem valaki egy könyvet, amely szerintem a 19.század végi, 20.század eleji orosz néphit tanulmányozásához nagyon jó forrásmű. Előítélettel telve vettem kezembe a könyvet, és kellemesen csalódtam. Ez az élményem (is) adta a bátorságot ahhoz, hogy belefogjak ebbe a feliratba. Ez volt az egyik hatás, ami miatt belefogtam ebbe a vállalkozásba.
A másik pedig az, hogy a film készítői nem minél rémisztőbb alkotással akarták a nagyérdemű igényeit kiszolgálni. Inkább popularizálták, emészthetőbbé tették a történetet. Az eredeti mű mellett van egy másik vonala is ennek az alkotásnak. Természetesen a történetek összefonódnak. A plusz szálnak az egyik érdeme, hogy a film sötétségéből elvesz. Emészthetőbbé teszi a történetet. Ez a plusz szál elviszi az eredeti történet hangsúlyait. Nem csak elveszi ezeket, hanem mást ad hozzá. Mássá teszi az eredeti történetet. Szeretnék egy hasonlattal élni. Szeretem a Verne műveket. Ott van például a Nyolcvan nap alatt a Föld körül. A filmes feldolgozások közül számomra etalon a Pierce Brosnan főszereplésével készült háromrészes alkotás. Szerintem jól megfogták az alkotók a könyv hangulatát. És ott van a Jackie Chan féle értelmezése a műnek. Bár a nevezett úriember filmjeit egyáltalán nem kedvelem, valahogy nem szeretem az ugra-bugra filmeket még ha humorosak akkor se, de az ő főszereplésével készült feldolgozás tetszik. Körülbelül úgy tértek el az alkotók az eredeti Verne műtől, ahogy a 2013-as Víj adaptáció készítői Gogol művétől.
Az angol kartográfus feltűnése a történetben, egy új perspektívát nyit meg a sztoriban. Történt valami Homa Bruttal, az eredeti főszereplővel. Történt valami, nem is olyan régen, amit valaki nem tud megemészteni. Ezért a kívülállót, az angol kartográfust felkéri egy kis nyomozásra. Az angolnak egy évvel az események után kellene rekonstruálnia a történteket...
Így nekiállhat egy kicsit detektíveskedni.

A harmadik ok pedig amiért hozzákezdtem a felirathoz az volt, hogy számomra úgy tűnt, hogy az alkotók hangsúlyt tettek arra is, hogy a laikus néző egy kis ízelítőt kapjon a keleti szlávok hitvilágáról. Mindezt úgy, hogy az akiknek nincsenek etnográfiai ismereteik azok is élvezni tudják a történetet. Nem kioktató módon, hanem egy kis iróniában feloldva. És nekem ez szimpatikus.
És van egy negyedik ok is, és ez megtalálható valahol ezen a blogon is...

Itt van például a film legelején megemlített Iván Kupala nap. Szándékosan hagytam meg a keleti szlávoknál használt nevét ennek az ünnepnek.
Szent Iván napjáról van szó. Így is hívják ezt az ünnepet. De semmi köze nincs az ezen a napon végrehajtott rituáléknak Szent Ivánhoz (vagy ahogy mi ismerjük Keresztelő [Szent] Jánoshoz).
Ez a nap a nyári nap-éj egyenlőség idejére esik, és az ősi pogány ünnepet krisztianizálás "jegyében" nevezték át, adták a Bemerítő nevét ennek a napnak. Ez a jelenség a kora középkorban bevett gyakorlat volt. Úgy gondolták, hogy ha egy a kereszténységhez köthető eseményt kezdenek el ünnepeltetni, akkor az emberek elfelejtik a nap eredeti pogány szokásait. De ez egyetlen esetben sem történt meg. Helyette egy új, szinkretista értelmezése lett az ünnepeknek.
Azért hagytam meg a feliratban az eredeti nevet, mert úgy gondolom ez segít a film eredeti hangulatának megőrzésében. Ugyanis a film nyelvezete közel sem steril. Nem a mai irodalmi oroszt használják a színészek. (Most nem mélyednék bele abba, hogy napjaink orosz filmgyártásának egyes darabjai hivatalosan miért számítanak belorusz, ukrán vagy kazah alkotásnak. Miért kazah film egy Moszkvában játszódó, csak orosz színészeket felvonultató, orosz nyelvű ifjúsági film. [Fekete Villám]. Adózási kérdésekkel nem foglalkoznék. Persze a NAV-nak elküldöm a bevallásomat!) A párbeszédekben időről-időre felbukkannak a tájjellegű kifejezések. Hiába, kozákok között játszódik a történet. Ahol indokoltnak tartottam meg is hagyta ezeket a kifejezéseket, természetesen oly módon, hogy ne zavarja a dialógusok érthetőségét.
Tehát a nyelvi sterilitásra azért nem törekedtem, mert szerettem volna, ha csak nyomokban is, de a dialógusok megőriznének valamit a filmben található szláv nyelvi sokszínűségből. Ezért hagytam meg néhány helyen az orosz beszédbe kevert ukrán, kozák kifejezéseket. Természetesen igyekeztem úgy tenni, hogy mindez ne menjen az érthetőség rovására.
Az eredeti mű magyar fordítása is tartalmaz ilyen kifejezéseket. Sőt, maga Gogol is belekeverte írásába a hohol szavakat. Az orosz kiadások végén is ott van a Jegyzet, hogy napjainkban is érthető legyen minden szava a művet eredetiben (oroszul) olvasók előtt. (Azt mondják a hozzáértők, hogy Mark Twain egyik regényében, a Huckleberry Finn kalandjaiban, is egy lingvisztikai utazásban vesz részt, aki az eredeti nyelven olvassa a könyvet. Ahogy utazik a főhős lefelé a Mississippin, úgy változik a dialektus is, amit a mellékszereplők használnak. Pont úgy, ahogy a valóságban is. Szép kihívás lehet azt a regényt is lefordítani!)
Régmúlt idők szellemét idézi a nyári napforduló ősi szláv hagyománya. Egy titokzatos, misztikus hagyomány ez. Köze van a varázsláshoz, a jövendőmondáshoz is. Mégsem csak a mágia sötétsége jellemzi. Van a hagyománynak egy vidám, zajos, fiatalos oldala is. Kupala kezdetben egy volt az ősi szláv politeizmus istene között. Ünnepe egy nyári termékenység kultusz volt. Az esti éneklés, és tűzgyújtás tulajdonképpen neki bemutatott áldozatként funkcionáltak.
Persze Kupala "funkciója" idővel megváltozott. Rusz megkeresztelkedése után keresztény színezetet is kapott a nap. No nem arra kell gondolni, hogy az ortodoxia kanonizálta volna az ősi termékenység kultuszt. Azóta hívják Iván Kupalának (vagy Iván Kupalo-nak). Az ősi bálvány trónfosztott lett. Már nem számított istenségnek "csak" egy vízi szellemnek, aki nem szereti ha zavarják. Az aki királyságába behatol azt kockáztatja, hogy kivívja ennek a szellemi lénynek a haragját, és az megfojtja őt. Iván Kupala/Szent Iván éjjelén úgy tartották, hogy megelevenedik a szellemvilág. A különböző démoni lények mind aktivizálják magukat.
Az ünnep már nappal elkezdődik. Ekkor kell összeszedni a különböző gyógyfüveket. Úgy tartotta a néphit, hogy a gyógynövények ekkor a leghatásosabbak. Ilyenkor koszorút fonnak füvekből és virágokból az emberek, és azt fejdíszként használják. Tüzet raknak amely körül táncolnak. A rakás lényege, hogy a közepén álljon egy rúd, amihez támaszkodok a többi fa. Ez az égő máglya a napot jelképezik. Az elhangzó dalok mind kapcsolódnak Kupalához. Csupa jó dolgokat beszélnek el róla.
Az Iván Kupalakor folyóban való fürdőzésnek az eszmei alapja az, hogy a hiedelem szerint ilyenkor a folyó vize lemossa az emberről a bűnt. (A kupala szó jelentése: fürdött, lubickolt. A kupalká-é: dagonyázás.) A korai, hajnali fürdőzésnek még gyógyító hatást is tulajdonítottak. A pancsikolás, éneklés után, este következett a tűzgyújtás. Úgy tartották, hogy a máglyák átugrása megvédi az embert a rontástól. A tűznek is tulajdonítottak tisztító hatást. Minél nagyobb ugrással tudta valaki átugrani a tüzet, annál boldogabb lesz, vélték. Az anyák beteg gyermekeik ingét, ágyneműjét elégették, így kívánták a gyógyulást elősegíteni. A tűz körül nem csak táncoltak, hanem ügyességi vetélkedőket is tartottak. Fáklyákat gyújtottak.  Este a lányok a gyógyfüvekből, virágokból font koszorújukat ráhelyezték a közeli folyó vizére. És árgus szemekkel figyeltek. Hiszen ez a szertartás egy szerelmi jóslás. Figyelik a koszorú lebegését a vízen, és ha látják amint elsüllyed a fejdíszük, akkor az azt jelenti, hogy szívük választottja nem szereti őket, és nem lesz házasság sem. (Van ennek a hiedelemnek egy olyan alváltozata is, hogy ha egy fiú talál a vízen egy ilyen úszó koszorút, akkor a koszorút készítő lány lesz majd a felesége.) Mivel a babona szerint ezen az estén minden szellemi lény aktivizálódik, ezért senki, aki jót akar magának, nem feküdhetett le aludni. Úgy tartották, hogy éjfélkor a páfrány virága megmutatja, hogy hol van kincs elrejtve. Esetleg ha szerencsés az ember, akkor az éjfélkori misztérium révén minden kívánsága teljesülhet.
Az Iván Kupala (Iván Kupalo) ünnepről a legrégebbi feljegyzés a 12.századól való. Egyértelműen termékenység kultusznak írja le már ez az egyházi irat is az eseményt. Ugyanakkor megemlíti, hogy a termékenység istennek van egy női társa is (Kupaliscsa). Van olyan vélemény, ami szerint az ősi szláv hitvilágban fellelhető termékenység isten és istennő párok ugyanazon szellemi valóság, más-más néven nevezve. Tájegységenként eltérhetnek a nevek, de a kultusz egységesnek tekinthető. Mindenütt volt egy férfi (Kupala), és egy női (Kupaliscsa) istenség. Egyes helyeken (észak-nyugati terület, Lagoda-tó környéke) Lado és Lada, más helyeken Kosztromo és Kosztroma, megint másutt Jarilo és Jarilának hívták ezeket a idolokat.
A Gusztinszkij krónika megemlíti a Fényes Hét nevű ortodox liturgikus ünnephez tartozó népi hagyományokat, és azok pogány eredetét. A krónika egyértelmű összefüggést lát e népszokás és a pogány kultuszok között.
Ez az időszak a húsvét után kezdődő hét. Ilyenkor például az ortodox egyházak papjai a temetéseken fehér ruhában vesznek részt, és a gyászolók nem gyász- hanem húsvéti dalokat énekelnek. Hiszen Jézus Krisztus legyőzte a halált. És ez a keresztény húsvét fő üzenete. Ugyanakkor nemcsak liturgikus, hanem népi hagyományai is vannak ennek az időszaknak. A hét minden napjához más és más népszokások kapcsolódtak. Ezeknek a népi tradícióknak, a magyar húsvéti hagyományokhoz hasonlóan, semmi közük nincs a kereszténységhez. Ez egy tavaszi megújulási, ébredési, újjászületési ünnep.
A keddi naphoz köthető hagyomány: ezen a napon azokat, akik a reggeli ima idején mélyen alszanak, hideg vízzel nyakon öntik. Ennek a napnak a tradiciónális neve Kupaliscsa kedd. Iván Kupala párját összefüggésbe hozzák a szakemberek a Föld Anya kultusszal is.

De kis az a Víj?
Víj a keleti szlávoknál egy alvilági lény neve.
Az alvilág királya, Csernobog Vajdája. Hatalmas szemhéja és szempillái vannak. Akkorák, hogy saját maga nem is tudja felemelni őket. Az orosz és fehérorosz mesék szerint segítői vannak, akik vasvillákkal emelik fel szemhéjait, és szempilláit. Ugyanakkor tekintete veszélyes! Aki nem tud ellenállni a kísértésnek és a szemébe néz, az meghal. De Víj tekintetével falvakat, városokat tud lángba borítani, elemészteni.
Feltételezések szerint a név etimológiája vagy az ukrán вія, війка szavakra, vagy a fehérorosz вейка szóra (szempilla) vezethető vissza. De van olyan vélemény, hogy az orosz виться (kószálás, mászás, csúszkálás, kanyargózás, göndörödés) szó az eredet. Az etnográfusok a szemmel verés hiedelmének megszemélyesítőjét látják Víjben. Az ősi szláv panteonban nem  egy kis istenecske volt. Az egyik orosz népmesében (Iván Bikovics) megemlítődik, hogy a történetben szereplő boszorkány férjenek szemöldökét, és szempilláit vasvillával kell felemelni.

Néhány a filmben elhangzó kifejezés pontosabb meghatározása:
- Szotnik : Pontos fordítást nem tudok rá. Az orosz szótárak többnyire százados, centurio kifejezéseket adnak meg jelentéseként. Ez azonban nem pontos. Az orosz tiszti rangokat nem könnyű (bizonyos esetekben lehetetlen) pontosan visszaadni. A szotnik (vagy szotnyik) kifejezésre Mihail Solohov, akinek a munkássága szorosan kötődik a Don környéki emberekhez (kozákokhoz, oroszokhoz, ukránokhoz), a következő magyarázatot adta híres nagyregényének jegyzeteiben: "A cári hadseregben a következő tiszti rendfokozatok voltak: 1. zászlós (lovasságnál kornet, kozák seregben horunzsij), 2. főhadnagy (kozák seregben szotnyik), 3. törzskapitány. lovasságnál törzs huszárkapitány, kozák seregben podjeszul), 4. kapitány lovasságnál huszárkapitány, kozák seregben jeszaul), 5. alezredes (kozák seregben vojszkovojsztarsina), 6. ezredes. Az első négy fokot főtiszti, az utolsó kettőt törzstiszti rangnak nevezték." (Makai Imre fordítása)."
Akkor most százados vagy főhadnagy?
Jelenet a filmből
A szotnik (szotnyik) kifejezés eredete a 9.századig nyúlik vissza. Eredetileg egy orosz katonai egység (szotni) parancsnokát hívták így. Történetesen az ilyen alakulatok létszáma száz főből állt. (Innen van a szótárakban a százados, centurio "megfejtés".) A 18.század elejéig használták a szót ebben az értelemben.
A kozák csapatoknál 1798 és 1884 között használták hivatalosan ezt a rangot. A hivatalnoki (csinovnyiki) rendszerben a 12.osztályban szerepelt ez a rang, 1884-től már a 10.osztályba szerepel, így a besorolás szerint hadnagynak, segédtisztnek, testületi titkárnak felel meg a szotnik.
Azon a vidéken amit ma Ukrajna néven ismerünk a 16-18.században szotnik nem csak katonai, hanem közigazgatási vezető rang is volt. Napjaink Ukrajnájában a kisegítő rendőrségnél (вспомогательной полиции) használatos ez a rang. Úgy gondolom, hogy jó döntés volt részemről, hogy nem próbáltam behelyettesíteni ezt a szót egy magyar ranggal. Hiszen nálunk sem feltétlenül századosnak (vagy főhadnagynak) hívják azt aki vezeti a századot. (Személyesen tapasztaltam, hogy hadnagy is lehet századparancsnok.) 
- Gorilka : Legegyszerűbb lenne pálinkának fordítani, de a hungarikum hívők felhördülnének. Pedig Gogol műfordítások készítői is előszeretettel fordították pálinkának ezt a szót.   
Pedig valójában nem más mint vodka.
Szeretnék valamit tisztázni. Lakókörnyezetemben annyiszor hallottam már azt a tévhitet, hogy vodkát bármiből lehet készíteni, de pálinkát csak gyümölcsből. Tavaly nyáron, munkám során, megismerkedtem egy fiatalemberrel. A közös munka összehozza az embereket. Na, ő elmondta nekem, hogyan lehet cukorból és vízből pálinkát készíteni. Magam nem vagyok a téma ismerője, szakértője. Ha mindenki annyit inna alkoholos italt mint én, nem lennének szeszgyárak, sörgyárak. Se borospincék.
A vodka és a pálinka között a fő különbség a gyártási technológia.
A minőségi vodka alapanyaga a gabona. A megerjesztett alapanyagot lefőzik. De nem egyszer, mint a pálinkát. És szűrőn keresztül történik a vodka lepárlása. Évszázadokon át folyók homokján keresztül gőzölték át a nedűt. A homok volt a szűrőanyag. Megfogta a szennyező anyagokat. A 19.század második felétől pedig (egy szentpétervári tudós nyomán) aktív szenet kezdtek használni erre a célra. Ezt, a szűrőn keresztüli lepárlást hívják finomításnak. Minél többször finomítanak, annál jobb lesz a vodka. A prémium vodkákat akár nyolcszor, kilencszer is átszűrik. (Tíznél többször nem finomítanak.) A középkategóriát négy-hatszor. Ez így nyert esszenciát vízzel hígítják. Van egy orosz mondás. A vodka hidegen, melegen (vagy télen, és nyáron) mindig 40 fokos. (Nem 37 és fél!) Különböző tájegységeken különböző néven illették ezt az italt a szlávok. A vodka elnevezés a Moszkva környéki vidékről terjedt el az egész világon. A gorilkának pedig a Kijev környéki területeken hívták (újabban a nagy ukrán nacionalizmus szellemében: hívják). Van olyan feltételezés, hogy mivel a vodkát eredetileg gyógyszerként használták, a név maga az élet vize kifejezés lerövidüléséből ered.
- Erdei öreg vagy erdei manó: Ha szólásmondás részeként is, de kétszer is megemlítődik e szellemi lény a filmben. A Horda című film kapcsán készült bejegyzésben is megemlítődött, úgyhogy itt az idő hogy essen róla néhány szó.
Különböző elnevezésekkel (leszij, leszovik, lesak, leszovoj, leszun) illetik ez az ősi szláv hitvilághoz köthető szellemi lényt. Nem más ő mint az erdő szelleme. Minden erdőben van erdei öreg, de ő leginkább a fenyőerdőket kedveli.
Öltözetének jellemzői a piros öv, a földig érő felsőruházat, és a lábbelije. Mert azt fordítva hordja: bal lábra a jobbat, jobbra a balt viseli. És a szeme... A szeme éget, mint a parázs.
Gondosan leplezi tisztátalan voltát. Szemöldöke, szempillája egyes hiedelmek szerint nincs. Pontosabban emberi szem nem láthatja. Ahogy jobb oldalon füle sincs, ezért haját gondosan félrefésüli.
Fatörzzsé vagy dombocskává tud válni, ha érdeke úgy kívánja. Esetleg erdei vaddá (például medve), madárrá, de nem akadály számára, hogy akár valamilyen növény képét felvegye. Amikor az erdőben jár, akkora mint az erdő fái. Az erdő suhogása, az erdei szellők fúvása mind hozzá köthetők. Ő egy úgynevezett területi szellem. Soha nem hagyja el erdejét, de még az erdejében található tisztásokra se megy ki. De az erdőben ő az úr. Övé minden növény, minden állat a tulajdona. Minden erdei lény neki engedelmeskedik. Nem megy be a falvakba, nem veszekszik a fürdős öreggel (bannyik), messziről elkerüli azokat a településeket, ahol fekete kakasok kukorékolnak, vagy ahol "kétszemű" kutyák élnek (az a kutya számít kétszeműnek, amelynek a biológiai szemei felett, lehetőleg kör alakban a szőrzet másmilyen színű, mint a kutya pofáján egyébként), és a háromszínű macskáktól is tart.
Nem egy csendes lény. Szeret nagy hangon énekelni. Dalának szövege nem szavakból áll. Időnként olyan hangos mint a viharos szél. Úgy viselkedik, mint egy őrült. Időnként féktelen nevetésbe tör ki.
A domovojhoz (házi szellem) hasonlóan nem okoz nagy kárt az embereknek, és szereti megtréfálni őket.
A leggyakoribb tréfája az, hogy amikor az ember beér az erdő sűrűjébe, hirtelen ködöt bocsát a vidékre, hogy a sűrűbe eltévedjen a behatoló.
Ilyenkor az "áldozatnak" ajánlatos fordítva felvennie a lábbelijét. Ez kisegíti a bajból.
Nem kell imádkozni, nem kell a keresztet vetnie, hiszen az erdei öreg nem olyan (?) ördögi lény mint a démonok.
De évente egyszer, Jerofeja mártír napján (október 17. a gregorián, október 4. a julián naptár szerint), az erdei szellemek megállíthatatlanul tombolnak. Ilyenkor az emberek nem mentek be egyik erdőbe se.
Ugyanakkor Iván Kupala előestéjén könnyen meg lehet egyezni az erdei öreggel. Azok a pásztorok, akik erdős-fás területen legeltettek, ilyenkor igyekeztek az erdőbe. Hogy a csordájuk egész évben védve legyen a lesijtől. Szent Illés napján engedi szabadjára az erdő szelleme a farkasokat. Agafona-Ogumennika (Szent Agantonik és vértanútársai) napján (augusztus 22 illetve szeptember 4, naptára válogatja) kirohannak az erdőből az erdei szellemek, megállíthatatlanul rohannak a falvak felé, de "csak" a faluk határában összeállított kévéket hányják szerte-szét. Biztos ami biztos alapon ezen a napon a falusiak kifordított báránybőrbe öltözve, fejüket bebugyolálva őrt állnak (egész nap, este is) a csűrök körül.
A Szent Kereszt Felmagasztalásának Ünnepén (szeptember 14, illetve a julián szerint 27), sem mennek az emberek az erdőbe. Ez a nap jelzi, hogy az erdei szellem nemsokára beszünteti a tevékenységét. Hogy azután Jerofeja mártír napján azután végleg eltűnjön. Köddé váljon, hogy azután a következő év tavaszán újra megjelenjen, és ott folytassa tevékenységét ahol abbahagyta...
Az babonás ember tartottak az erdei tréfáitól, ugyanakkor bizonyos fokig a vidámság (mondjuk ha másként nem akkor káröröm formájában) is kapcsolódik hozzá. A Rusz megkeresztelése utáni időkben alakulhattak ki azok a mondások, amelyekben az erdei öreg mintegy a rossz szinonimája.
("Иди к лешему!", "Леший бы тебя задавил!" - Menj az erdeihez!, Az erdei törne össze!)
Az ősi szláv mítosz szerint az erdei szellemek évezredeken óta itt vannak közöttünk. E babonaság úgy tartja, azért vannak ezek a spirituális lények itt a Földön, hogy megbüntessék az akaratlanul vétkezőket. Ilyen bűn például, amikor az ember száján kicsúszik egy káromkodás. Ha egy vajúdó asszony a szüléssel járó fájdalmak közben szidja, átkozza magát vagy születendő gyermekét, akkor az újszülöttet az "erdő gyermeké"-nek tekintették. Az ilyen gyerek nyugtalan és beteges lesz. Ha megéri, akkor megkeresztelik, de mindenki tudja, hogy hét év múlva az erdei elkezdi majd magához csalogatni. És akit a leszij magához akar láncolni, azt magához is fogja. Szegény, megbabonázott gyermek el fog szökni az erdőbe, hogy ott élje le az életét. Ami nem szokott hosszú lenni...
És ha úgy esik, hogy valaki mégis megtalálja őt (élve) az erdőben, az anyai imáknak köszönhetően, akkor azt tapasztalhatja, hogy a gyermek teljesen el van vadulva, nem emlékszik gyermekkorára, nem emlékszik szüleire, nem emlékszik semmire... Teljes közönyt mutat az emberek felé.
Vlagyimir Orlovszkij: Nyári nap Ukrajnában 1892
 - Hutor: A felirat szövegében nem voltam túl következetes, amikor valamelyik szereplő ezt a kifejezést használta. A legtöbb esetben telepnek fordítottam. (Hiszen ez a magyarban már szinte klasszikusnak számít, ebben a vonatkozásban.) Ugyanakkor néhány helyen megtartottam a magyarban is az eredeti kifejezést. De csak abban az esetben amikor tartalmilag indokoltnak találtam.
A hutor (хутор) jelentéstartalmát azonban nem lehet egy magyar szóval visszaadni. A doni és a kubáni kozákok között is létező településformáról van szó. Jelenthet egy család házát, a hozzátartozó gazdasági melléképületekkel (ebben az esetben a legjobban a magyar tanya kifejezéssel fordíthatnánk a szót). De a hutorban lakhat több család is. Természetesen különálló házakban, és különálló melléképületekkel. De ezek a telepek nagyságukat tekintve minden esetben kisebbek mint egy falú. Maga a kozákság életformája is megér, ahogy mondani szokták, egy misét. De most nem mennék ebbe nagyon mélyen. Van amiben hasonlít, és van amiben különbözik az úgynevezett megszokott paraszti életformától. (Véleményem szerint ezek a különbözőségek mintegy predesztinálták, hogy a Polgárháború idején Mahno anarchista tanai [is] és az eszer tanok [is] igen népszerűek voltak ezen a vidéken. A kozákok gazdálkodása egyszerre volt egyéni és közösségi is. Mint ahogy demokratikus értékek is jellemezték mindennapjaikat. Hiszen a szabad kozákok mindig is választották tisztségviselőiket. Ez a joguk az autonómiájuk része volt.) A hutor élén minden esetben állt egy közigazgatási tisztségviselő. A filmben ez egy szotnik.
Jelenet a filmből



Az interneten található vélemények (egy részének) elolvasása után olyan érzés alakult ki bennem, hogy a film megítélése erősen kultúra függő. Vannak akik az eredeti Gogol alkotást keresik benne (szöveg, történethűség), vannak akik (főként az nyugat-ukrajnai kultúrkörhöz tartozók) a nacionalizmusuk egyik eredőjét keresték. Ugyanakkor épp a kuruckodó kozákoskodó műmájereknek mutat fricskát ez az alkotás. Nem bántóan, hanem finoman, ironizálva. És épp ezek, a szemmel láthatóan mély érzésű hazafiak, nem vették a lapot. Az iróniára azt gondolták (egy komplett fórumot találtam ahol ilyen értetlenkedő, német náci egyenruhásokat avatarként használó, felhasználók értetlenkedtek), hogy hiteltelenné teszik a filmet.
Egyik "fájó" pont volt számukra, a végen található, mondhatni szinte legutolsó jelenet. A szituáció annyi, hogy egy postakocsi hagyja el (sebesen) a falut. Az út szélén látható egy útjelző tábla. (A felirat készítése közben, felmerült bennem, hogy "magyarítom" a tábla feliratát. De eltekintettem végül ettől, mert nem voltam biztos abban, hogy magyarban átjött volna a dolog.) Három város neve van a táblára írva: London, Moszkva és Horticja. Az említett netes csevejtéren az egyik hozzászóló azon háborgott, hogy az ukrán város nevét akkoriban nem is úgy írták, ahogy a filmben szerepel. Mert akkoriban az orosz udvar nem engedte, hogy ukrán neve legyen egy településnek. Tehát ez egy hiteltelen film. (Jellemző, hogy nem tűnt fel neki, hogy a másik kettő városnév helytelen helyesírása.) Egyrészt az ukránul felírt városnév előtt van egy jel. A helyi gyártású vodka emblémája. Ez a vodkafajta a város nevét viseli (napjainkban is). Ez a brand-je. A filmet fel is jelentették a reklámokról szóló törvény megsértéséért (tiltott reklám). Ezért szerepel "történelmietlenül" a táblán. Másrészt a tábla "megkoronázhatja" azt a film által sugalmazott általánosítást, hogy a kozákok (is) bikkfafejűek. Hiszen az ország egyik legnagyobb városának a nevét sem tudják helyesen leírni (Москъвь-Moszkv). Persze az asszociáció is beindulhat: Москъвь-моська (mopsz kutya)-москаль (moszkál)-Москва (Moszkva). De a helyesírási hibákat értelmezhetjük a reklám álcázásaként is.
Félreértések elkerülése végett, szeretném leszögezni, hogy filmben nem a kozákságot gúnyolják ki, hanem a róluk alkotott propagandisztikus, romantikus, valóságidegen sztereotípiákat. És ezzel a görbe tükör épp az előítéletek nevetségességét villantja fel. (Az más kérdés, hogy a magyar kultúrkörben élők számára, számunkra ez mennyire tud átjönni. Tényleg, mennyire jött át? Megírjátok hozzászólásban?)
Jelenet a filmből

A film nemzetközi koprodukcióban jött létre. Orosz, ukrán, német, és brit vállalkozást tekinthet meg az érdeklődő. A mozin látszik, hogy nem sajnálták rá a pénzt (26 millió dollárt költöttek rá). 2005 decemberében kezdték el a készítését, és 2014. január 30.-án volt a premier vetítés. Oroszországban eddig 4,4 millióan látták, Ukrajnában közel 850 ezren. A kartográfust Jason Flemyng angol színész alakítja.(Többek között az X-men: Az elsők-ből lehet ismerős, hiszen ő alakította Azazelt; de látható a Blöff-ben; A titánok harcában; A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső-ben is.) Jonathan Green, a kartográfus, karakterének megformálására Vincent Cassel-t, Keanu Reeves-t, és Sean Bean-t is kipróbálták. A moziban szereplők többsége orosz származású, de meg kell még említenem a vilniuszi születésű Angija Ditkovskyté-t (Ismerhetjük a Na Igre [Játékban] Lénájaként, vagy a Forróság [Zsara] Násztyájaként, a Boldog új évet, anyu! Vikájaként is.), aki ebben a filmben Nasztuszját, Petrusz (Alekszej Csadov alakítja) szerelmét alakítja. A litván származású színésznő 2006 és 2009 között Alekszej Csadov felesége volt. A viszony kettőjük között a Forróság forgatása után alakult ki. A pánlányt Olga Vlagyimirovna Zajceva alakítja. Bár 2002 óta filmezik, mégis tudomásom szerint egyetlen filmjéhez sem készült még sem felirat, sem szinkron. Legalábbis eddig... A mozi egyes jeleneteit Csehországban forgatták. Végül is, ez már így szinte egy közös európai projekt. Ugye?

Végezetül néhány mondatot szeretnék a film ihletőjének szentelni. Nyikoláj Gogol életének főbb pillanatait tekintsük hát át! De formabontó módon nem a saját szavaimat használnám erre a célra. A Víj (talán első, vagy talán egyik első) magyar nyelvű kiadása a Franklin Társulat gondozásában jelent meg. Magam ezzel a fordítással találkoztam először. A könyv bevezetését Bonkáló Sándor írta. Ebből idéznék néhány mondatot:
Nyikoláj Vasziljevics Gogol
>>... Nikoláj Vasziljevics Gogoly élete nagyon érdekes és nagyon szomorú, mint minden gondolkodó és érző kortársáé. 1809. március 19-én született Vásziljevkában (vagy talán Jánovcsinában), a poltavai  kormányzóság  mirgorodi járásában, melynek szomorú nyárspolgári életét a Mirgorod című elbeszélő kötetében tárja elénk. Egy kozák eredetű kurtanemesnek és aszketizmusig vallásos nemesasszonynak a fia. Származása nagy hatással volt fejlődésére és egész életére. Gyermekkora ellentétes benyomások közt telt el. Édesapja ukránul beszélt  s ukrán nyelvű színdarabokat írt műkedvelők számára, de költőnk csak orosz iskolákba járhatott, mert a kormány mindenünnen száműzte az ukrán  nyelvet. Nagyapja a lengyelverő záporogi kozákok íródeákja, a szabadságharcért és a právoszláv hitért verekedő kozákokról mesélt neki s a lázadás szellemét, a kalandoskodást s minden csodaszerű dolog szeretetét igyekezett belecsepegtetni kis unokájába. Édesanyja a régimódi orosz nagyasszonyok típusa. Az aszketizmusig vallásos, eleped az Isten után való sóvárgásban. Míg nagyapja ifjúkori emlékein merengve, lelkesedéssel meséli, hogy a kozák mindig harcban állt mindenkivel s csak a kard törvényét ismerte, édesanyja a keresztényi alázatosságot és engedelmességet hirdeti s az utolsó ítélettel rémítgeti fiát, ami mélyen a gyerek szívébe vésődött. „ Valamikor arra kértelek, hogy  az utolsó ítéletről beszélj, s te nekem zsenge kiskoromban  olyan világosan s olyan meggyőzően beszéltél arról a boldogságról, amely az erényes élet jutalma, s olyan rettenetes és sötét színekkel ecsetelted a kárhozottak örök szenvedéseit, hogy egész  bensőmet feldúltad, minden érzésemet fölkorbácsoltad, s ennek köszönhetem, hogy később fenséges és magasztos gondolatok születtek agyamban.” Ezt írta édesanyjának a 40-es évek elején, amikor erőt vett rajta a miszticizmus. [...]1828-ban Pétervárra megy. Azt hiszi, hogy csupa olyan rajongó lelkeket talál, amilyen jómaga, s hogy mindenütt tárt karokkal fogadják, ha azt mondja, hogy a hazáját akarja szolgálni. Keservesen csalódik. Az ajtók bezárulnak előtte. Még biztató szót vagy vigaszt se kap. Vérig sérti érzékeny lelkét a fővárosi emberek s főleg a hivatalnokok hidegsége és önzése. Sebzetten, magányosan bolyong az embersűrűs, ködös utcákon, búsan, összetörten szövögeti valósulatlan álmait. Amikor minden hivatalos ajtó végleg bezárul előtte, homályos művészi szenvedélytől vezetve, színésznek akar  felcsapni, de gyenge hangja miatt nem veszik fel. Végső elkeseredésében az a gondolata támad, hogy tollával keresi meg kenyerét. Álov álnéven kiadja a líceum padjaira írt idilljét, Hans Küchelgartent. A kritika kedvezőtlenül fogadja, mire az összes el nem adott  példányokat visszaveszi a boltokból, megsemmisíti s mint valamikor az önérzetükben megbántott ukrán szegénylegények, a záporogi kozáktáborban, ő is ellenállhatatlan ösztöntől hajtva külföldre menekül. Csak amikor Lübeckbe ér, eszmél rá, hogy mit cselekedett s anyjához írt levelében azzal mentegetőzik, hogy újjászületésre, további tanulásra van szüksége, hogy alaposan felkészüljön a reáváró nagy feladat elvégzésére. Ám ugyanabban a levélben Isten ellen is zúgolódik, hogy „ha már olyan páratlan vagy legalább is ritka szép lélekkel áldotta őt meg, hogy forró szeretettel lángol minden magasztos és nemes eszméért, miért öltöztette ezt a lelket csúnya külsőbe”. Sikertelenségét csúnya külsejének s főleg mozdulatai ügyetlenségének tulajdonította.
Egy  hónap múltán ifjúsága nagy reményeivel a szívében visszatért Pétervárra s hosszas utánjárás után írnoki állást kap a császári illetményhivatalban, ahol kedves hőse Akakij Akakievics munkáját végezte. Bizony a mintaszerű akták és számadások szolgai másolása nem az a nagy és magas költői eszmény, mely a lelkében forrt s amelyről mindig ábrándozott. De mert a fizetése is oly csekély volt, hogy a legszükségesebbre se telt belőle, egy év multán otthagyta állását s nevelősködött, meg tárcákat írt Delvig lapjába. Ekkor az a szerencsés gondolata támadt, hogy a pétervári közönségnek bemutatja Ukrániát. Észrevette, hogy a különböző népek élete nagyon érdekli az olvasókat. Mohón olvassák Marlinszkij, Puskin és Lermontov kaukázusi tárgyú munkáit. A vidám és poetikus ukrán népről és földjéről csak annyit tudnak az oroszok, amennyit Puskinnak Poltava cimű költeményéből merítetek. Így  keletkeztek ukrán tárgyú romantikus elbeszélései, melyeket előbb szétszórtan, egyes lapokban közölt, majd összegyűjtve 1832-ben Esték a majorban Dikanka mellett cimű kötetben adott ki. A kötet az ukrán élet legendája, melyben gyermekkori emlékeit eleveníti fel. Pajkos örömmel menekül abba a kis zugba, ahol nagyapja meséit hallgatta és sorra bemutatja Déloroszország tájképeit, népét falusi erkölcseit és szokásait, hol vidám, hol meg fantasztikus módon.Az Estékkel egyszerre pénzt és dicsőséget szerzett, megnyíltak előtte az irodalmi szalonok. Puskin, Zsukovszkij, Pletnev s kora többi írói tárt karokkal fogadták. Puskin, a kezdő tehetségek vezetője és bátorítója pártfogásába vette s Gogoly kezdetben rendkívül tanulékony tanítványnak bizonyult. Szmirnova udvarhölgy emlékirataiból tudjuk, hogy szinte vallásos áhítattal leste mestere minden szavát és sok mondását jegyzetei közé iktatta. Puskin megértette, hogy mihez van tehetsége tanítványának s igazi útjára vezette. Kereken megmondta neki, hogy az orosz élet árnyoldalait rajzolja, mert csak ezt tudja jól megfigyelni és megérteni. Ám Gogoly még mindig álomképet kergetett, még mindig a magas költői eszmény és missziójáról való képzete foglalkoztatta. ”Bárcsak teljesen feledésbe mennének az Esték, amíg valami nagyot, fontosat, művészit nem alkotok. Tisztábban és jobban látok sok mindent, mint embertársaim. A bölcsőtől a sírig tanulmányoztam az embert s mégsem tettem boldogabbá. Fáj a szívem, ha sz emberek tévelygését látom. Erényről,  Istenről szavalnak, de egyre vétkeznek. Segíteni szeretnék rajtuk, csakhogy édeskevés embernek van világos, természetes esze, hogy megértse szavaim igazságát.[...] A Mirgorod megjelenése után Puskin hatása alatt szakít a romanticizmussal. A való életet másolja, s diadalra viszi a realizmust a Revizor (1836.) c. vígjátékában.[...] Akarata ellenére történt, hogy a realista író legyőzte a moralistát, remekmű került ki a tolla alól. Bánattal és szégyennel telt meg a szíve. Kétségbeesetten magyarázta, hogy nem vádolni, de tanítani akart s ebben igaza is volt. Híve volt a cári uralomnak. Az ortodoxia, az autokrácia és a faji uralom hármas jelszavát vallotta. Nem támadni, de védeni szerette volna a fennálló kormányrendszert, amely szerinte a lehető legjobb volt. „ A törvények szentek, csak a végrehajtói közt akadnak egyes gyenge emberek”, hangoztatták a cári önkényuralom hívei s köztük Gogoly is. Fájdalomtól dúlva örökre lemondott a drámaírásról s igazi kozák ivadékhoz méltón elmenekült vélt kudarca színhelyéről Pétervárról, noha óriási volt a sikere és a közönség tombolt lelkesedésében. Külföldre ment és ott maradt 1848-ig. Céltalanul bolyongott Európa országaiban s csak Itália kék ege alatt enyhült némileg fájdalma.1837-ben újabb csapás érte. Elvesztette legjobb barátját Puskint, s elvesztette önmagát is. Puskin Gogolyt a nagy művészt is magával vitte a sírba, csak a beteg sebzett szívű erkölcsbíró és vallási rajongó maradt meg Gogolyból, aki egyre jobban és jobban távolodott a földi élettől és belső világába temetkezve a halálra készülődött, hogy tiszta lélekkel járuljon majd Teremtője színe elé.[...] Önkéntes száműzetése első évében befejezte A köpeny című híres elbeszélését, melyet Arany János fordításából ismer a magyar olvasó. Egy szegény írnok tragédiáját ecseteli, akin eleinte nevetünk, de akin azután őszintén megesik a szívünk. Költőnk tudatosan, mint az Evángélium hirdetője lép fel. A szenvedő felebarát iránt való részvét, a lealázottak és megszomorítottak iránti szeretet Gogoly korában már hagyomány volt az orosz irodalomban s az orosz népköltészetnek is századok óta egyik legkedvesebb és legtöbbször visszatérő motívuma. A köpeny tárgya tehát nem új, de teljesen új a tökéletes realisztikus ábrázolás s mintája a későbbi írásoknak. Teljesen igaza volt Dosztojevszkijnek, amikor azt mondta az orosz íróknak, hogy „ mi valamennyien a Gogoly köpenyéből jöttünk elő”.
Olaszországban élt, de hazájára szegezte tekintetét. Az orosz falvakba kísérte Csicsikovot, a Holt lelkek hősét. Mint Lermontov a Démon, Geothét a Faust, Gogolyt 1835-től kezdve haláláig fogva tartotta a Holt lelkek gondolata. Egy megtörtént eset kapcsán figyelmeztette rá Puskin, hogy milyen nagyszerűen lehetne egy ilyen kalandort Oroszországon végigkísérni és megrajzolni az ország képét. Gogoly azonnal munkához látott s 1835-ben néhány fejezetet fel is olvasott belőle a barátjának, de ennek halála után olyan lassan és nehezen írt, hogy csak 1841-re készült el az első kötettel.
Gogoly 1838-1840 és 1842 telén rövid időre hazament, hogy anyagi ügyeit rendezze és művei kiadásáról gondoskodjék. A Holt lelkek miatt valóságos kálváriát járt a cenzura-hivatalokban, míg végre engedélyezték a kiadását. De a helyett, hogy örömet talált volna örökértékű művében, fájdalmas csalódást érzett. Úgy járt, mint a Revizorral. Azt hitte, hogy magaköltötte  mulatságos kalandokat ír le, pedig minden szava valóság. Nemzete tudatlanságát, elfásultságát, életközönyét és földhözragadtságát gúnyolta ki. Nagyon szomorú, de hű képet rajzolt hazájáról. Amikor ráeszmélt, hogy akarata ellenére világgá kürtölte nemzete hibáit, megint külföldre menekült s elhatározta, hogy nemzete hibáinak rajza után erényeit köti csokorba, de ez a terve nem sikerült. Nem tudott költeni. Olyan volt, mint a jó fényképezőgép. Ha látja a tárgyat megrögzíti képét, de kigondolni, teremteni nem tud. Az első kötetben az életet másolta, a másodikhoz nem  talált másolni valót. Különféle erkölcsi mesékből gyűjtötte az anyagot s ezt is elégette halála előtt, úgy hogy csak néhány fejezet maradt fel másolatban.[...] Vallásos rajongásától hajtva 1848-ban a Szentföldre zarándokolt, azután visszatért Oroszországba és lassú testi és lelki haldoklásban töltötte élete hátralévő éveit. Mint az úgynevezett istenes embereknek, neki se volt állandó lakása, hanem ismerőseinél szállt meg s tartózkodott hosszabb-rövidebb ideig. Imától  s böjtöléstől teljesen legyengülve, 1852. február 21-én visszaadta lelkét Teremtőjének.[...] Szomorú, nagyon szomorú az élete. Írói lángelméjének az áldozata. A művészet papjának született, de hajlama az aszkéta göröngyös útjára vezette s ez az ellentét idő előtt égette ki vérző, beteg szívét.<<
Jelenet a filmből.

A DVD verziókhoz (és rip-ekhez) tartozó felirat itt található meg.
A Blue Ray-hez (és rip-jeikhez, beleértve a 3D-s verziót is) pedig itt.

Indul az űrhajó


A film eredeti címe: Большое космическое путешествие
A felirat tulajdonságai:
FPS: 25,
kiterjesztése: srt.


















Az egykori Szovjetunió propagandájában jelentős helyet kapott az űrkorszakra való készülődés, nem mellesleg kihangsúlyozva annak jelentőségét, hogy mennyivel a Nyugat előtt járnak. (Ami egy darabig igaz is volt, később meg már nem feszegették annyira témát....) A filmgyártáson belül létezett egy "ifjúsági film"-nek nevezett kategória, ami az elnevezéséből adódóan a fiatal korosztálynak szánt mozikat fedte le. Néha vaskalapos elvekkel hadakoztak ugyan az alkotók, de összességében jól teljesítették a feladatukat. Számos olyan mozi készült a Gorkij Filmstúdió műhelyeiben, amelyekre szívesen emlékszik vissza az egykori célközönség. Ahogy elnézem a mostanság készült fiataloknak szánt történeteket, talán nem ártana újra elővenni azoknak az elvárásoknak, előírásoknak egy részét. Emelné a nívót. Az űrhajózás és a fiataloknak szánt mozik egyik sikeres találkozása lett a "Bolsoje kozmicseszkoje putyesztvije", vagyis hát a nálunk "Indul az űrhajó" címmel vetített gyermekfilm.
Három, sok ezer társuk közül a legjobbnak bizonyuló, okos és életvidám tizenéves gyermek jut ahhoz a lehetőséghez, hogy hosszabb időt töltsenek el a kozmoszban. Cél: hogy a tudósok megismerjék a világűr a fiatal szervezetre gyakorolt hatását. Ám pár nap után a felnőtt parancsnok beteg lesz, szigorú karanténba kerül. A fiatalok magukra maradnak és saját tudásukra kell számítsanak, mert a rádiókapcsolat a Földdel csupán mérsékelt segítséget tud nyújtani. Pedig máris közelít egy meteorfelhő...
A mozi nem akar nagyon tudományos lenni, az akkori tizenévesek problémaira, érdeklődésükre számot tartó érdekességekre koncentrál. Az űrjeleneteken túl van gokart verseny jelenet, családi egyenetlenség, bimbózó, félénk fiú-lány kapcsolat, szigorúan az illendőség határain belül. A főhősök okosak, talpra esettek, de azért igazi gyermekek. A humor végig kíséri az összes kalandjukat. A film a 'visszapillantó" technikát alkalmazza, rövid jelenetekben ismerkedhetünk meg a kis kozmonauták hátterével. Az űrutazás képei elég ügyesek és látványosak voltak akkor egy szűk költségvetésű mozihoz képest, bár a pénzhiány szülte kényszermegoldások a mai nézőnek már szembetűnőek. Nem nyújtják el a problémák felbukkanását és a megoldásukat, és ez nagyon alkalmas a tartós figyelemmel hadilábon álló célközönség érdeklődésének ébren tartására. Fokozza az élvezhetőséget Alekszej Ribnikov varázslatos zenéje, amely éveken át sláger volt a rádióban. El kell ismerni, igen jól sikerült, az andalító, érzelmes dallamok máig működő képesek, mit sem vesztettek az erejükből. Mindez nem mondható el már a kozmosz képi megjelenítéséről, amin erősen rajta hagyta a nyomát a kérlelhetetlen technikai haladás. Ami akkor szokatlan és unikum volt, mára ott van, - jobb kivitelben - szinte minden háztartásban. A történet kellően ifjúsági ahhoz, hogy máig működjön, a gyermek szereplők meglepően jók, különösen a később komolyzenei karriert befutó Mila Berlinszkaja. Nagyon eredeti jelenség. A film hangulata sem lett avíttas, aki a technikai részétől el tud vonatkoztatni, élvezheti a fordulatokat. Aranyos film, mely tud úgy szórakoztatni, humorral és némi feszültséggel, hogy semmi erőszakot nem tálal a nézők elé. (Tehát, lehet így is, kedves jelenkori művészek...)
Nem gondolom poéngyilkosságnak, ha leírom, hogy az első űrsétát végrehajtó Alexej Leonov rövid feltűnése a lezárásnál akkor nagy dolognak számított. Az egy óránál alig hosszabb mozit közösen és nyugodtan nézhetik meg a nagyszülők és az unokák, nem kell semmi kellemetlen magyarázatot igénylő jelenettől félni. Ha kellően ifjú a csemete, a kritikai érzéke még csak bimbózó, hajlamos lesz belefelejtkezni a történetbe. A "vén-tinédzserek" nosztalgia faktorára pedig bízvást lehet építeni. Már néhányan jelezték, akik egykor látták, hogy élvezetes volt az újranézése. Különösebb rizikó faktor nélkül lehet hát kísérletezni.




Kár lenne tagadnom, hogy csak ismerkedem a szovjet tudományos fantasztikus játékfilmekkel. Aktualizálva az esetemre, azt is írhatnám, hogy ez az én nagy űrutazásom. Ismerkedem a gyerekkoromban kihagyott lehetőségekkel. Hiszen én is ahhoz a korosztályhoz tartozom, akikről Oldfan mint „vén-tinédzser”-ekről írt. Gyermekkoromban nem láttam ezt az alkotást, mégis amikor először láttam ismerős volt az a hangulat, amit magából árasztott a film. Ismerős volt a gyerekfőhősök talpraesettsége (Az „Utánam srácok” Andrisa jutott az eszembe.) a jelmezek szabása, (Lehet, hogy furcsa, de a „Csillagok küldöttje” című csehszlovák filmsorozat Majkájára asszociáltam a gyerekek ruhája alapján.) és a film zenéje… A dalokat magukat még eddig soha nem hallottam, de a belőlük áradó életigenlés nagyon ismerős volt. Igen, ez (is) olyan film, amit az ember szívesen megnéz gyermekeivel. (És közben titokban figyeli utódjának, utódjainak reakcióit.) Persze az is eszembe jutott, hogy a mai ifjak többsége, nem feltétlenül vallaná be, hogy tetszett neki a film. Időnként lehetőségem van bele-belelátni nem rokon gyerekek életébe is. Elkeserítő, hogy arányaiban milyen sokan, milyen korán kezdenek hentelős és más horrorfilmeket bámulni. Természetesen többnyire a szülők tudta nélkül. Pedig nyolc-tíz évesen nem ezeket kellene nézniük. Értem én, hogy azt gondoljuk, hogy sokat változott a világ, de ennyit azért nem. Ahogy régebben, úgy napjainkban is szüksége van az embernek a szépségre, a jóra, a pozitív érzelmekre. Szükségünk van ilyen filmekre! Még most is, „vén-tinédzser”-ként is!
Nem állítom, hogy így, felnőttként, tövig rágtam volna a körmömet az izgalomtól a mozifilm megtekintése közben. De mégis magával ragadott egyfajta nosztalgiaérzés. Úgy éreztem, a hangulata a gyermekkorom filmjeit jellemezte. Furcsa volt egy kicsit… mert most láttam először.

Az alkotás cselekményéről én nem írnék semmit, de befejezésül szeretnék megosztani egy érdekességet a filmmel kapcsolatban. A forgatókönyvet az a Szergej Mihalkov (1913-2009) írta, aki a Szovjetunió himnuszának szövegét is szerezte. (1944. március 15.-éig az Internacionálé volt a himnusz, ezt váltotta a Mihalkov-Alekszandrov szerzőpáros dala.)
1977-ben felsőbb kérésre egy kicsit át kellett dolgozni a szöveget. 1991-ben megszűnik a dal himnuszként funkcionálni. 2000-ben átírt szöveggel „felébred” tetszhalott állapotából és azóta is ez az Orosz Föderáció himnusza. Nem akarnék belebonyolódni az életrajzába, de annyit azért megjegyeznék, hogy ő egyben Nyikita Mihalkov, a híres filmrendező édesapja is.



Az érdeklődők a feliratot megtalálhatják itt.
Jó szórakozást!

Büntető

A film eredeti címe: Штрафной удар
A felirat tulajdonságai:
FPS: 25,
a fájl kiterjesztése: srt.
















A Büntető című 1963-ban készült filmmel folytatnám azt a sorozatot, melyben megpróbálok Vlagyimir Viszockij filmjei közül minél többet bemutatni e blog oldalain. Főleg olyan alkotásokat, amelyek nem voltak láthatóak Magyarországon illetve ha bemutatták is, de már elfeledték azokat. A Büntető Viszockij ötödik filmje – kutatásaim szerint – sohasem volt elérhető a magyar közönség számára. A cím szigorú tartalmat sejtet, de ezt a büntetőt jégkorong-nyelven kell érteni. Igazi komédia, de lehetne termelési filmként, vagy propaganda-sportfilmként is besorolni. A szocialista tábor sajátos műfajai voltak ezek, amikbe beleillik a Büntető is, hasonlóan jó humorral, mint akár a magyar filmgyártásból vett példa, a Civil a pályán. A humor és vaskos (ön)irónia mellett természetesen a nevelési célzat is átjön a filmen, persze nem marad el a morális tanulság levonása sem. De összességében a film értékéből semmit sem vonnak le ezek a mindenki által ismert sajátosságok, amelyek nemcsak a korabeli szovjet, de a béketábor többi országának filmművészetét is jellemezték. A film szokás szerint pontos korrajz, a korabeli gépjárművek, autóbuszok, hotelszobák a retro rajongóinak is csemegék, továbbá a 60-as évek téli sportágaiból, többek között a sisak nélkül játszott jégkorongból is kaphatunk ízelítőt.

A főszereplők
A történetben az egykori állattenyésztőből járási sportvezetővé kinevezett Kukuskin (Mihail Pugovkin) elhatározza, hogy a soron következő téli szpartakiádot megnyeri a Petrovszki járás csapatával. Mindezt abból a célból, hogy további vezetői karrierjét megalapozza. Biztosra akar menni, ezért egy távoli, 1000 kilométerre lévő nagyvárosból, a járás pénzén „szerződteti”  Koroljovot, a „profi” jégkorongozót (Vlagyimir Trescsalov). Koroljov pedig elhozza klubtársait, többek közt a tornász Nyikulint (Vlagyimir Viszockij), egy könnyűatlétát (Igor Puskarjev) egy gyorskorcsolyázót és egy bokszolót. A problémát ezután két dolog okozza: az egyik, hogy a nőcsábász Koroljov balszerencséjére megismerkedik egy agilis újságírónővel, Milovanovával (Lilija Alesnyikova), aki persze gyanút fog. A másik pedig, hogy ha tornásznak kell lovagolnia, atlétának kell síugrania és bokszolónak kell műkorcsolyáznia, abból sok jó nem sülhet ki...

A fenti bekezdésben a „profi” idézőjelbe tétele természetesen azt jelenti, hogy akkoriban hivatalosan nem létezett profi sport. A filmben szereplő sportolók is főiskolai szünetben, illetve munkahelyükről fizetés nélküli szabadságot kivéve tudnak résztvenni a sporteseményen. Továbbá az amatőr sportban az ilyen jellegű eseti vagy meghatározott célra való „szerződtetés” is ismeretlen fogalom, főleg ha ez sikkasztott pénzből történik. A főszereplő bűnlajstromában ezek mellett csak enyhébb tétel az, hogy a szigorúan amatőr alapon működő szpartakiádon, sportszerűtlenül, a vetélytársaknál jóval nagyobb tudású versenyzőt szerepeltet a biztos nyerés reményében.

A film alapeseménye a szpartakiád, a keleti blokk sajátos propaganda és sport rendezvénye volt. Érdekesség, hogy a nevét Spartacusról, az ókori rómában raboskodó gladiátorról és rabszolgáról kapta. Hasonló rendezvényeket már a háború előtti Németországban is tartottak. A Szovjetunióban a 20-as években terjedt el, többek között azért, mert a NOB sokáig nem vette fel a Szovjetuniót tagjai közé, ezért egyfajta olimpia-helyettesítő rendezvényként is szolgált. Külön szpartakiádot tartottak a fegyveres erők, a SZU köztársaságai, sőt még a szakszervezetek is. Rendeztek külön nyári és téli szpartakiádot is. Magyaroszágon is rendeztek, sőt, ma is rendeznek szpartakiád névvel sportversenyeket, természetesen már politikai háttér nélkül.

Vlagyimir Trescsalov
De térjünk vissza a Büntető című filmre. 1963-ban forgatta a Gorkij filmstúdió. Rendezője a később jónevű filmessé vált Venjamin Dorman. Egyes kritikák úgy fogalmaznak, hogy ha nem Viszockij lenne az egyik szereplő, akkor ez a film ma már nem is kerülne említésre. Ez persze túlzás, hiszen a férfi főszerepet Mihail Pugovkin nagyszerűen játssza. Róla e blog oldalain már volt szó egy-egy film kapcsán, TroA pedig e bejegyzés után bővebb információval szolgál az ismert szovjet színészről. A film többi szereplője nagyon fiatal. Vlagyimir Trescsalov - aki ezekben a korai időkben Viszockij barátja is volt - Oroszországon kívül kevéssé ismert művész, annak ellenére, hogy számos filmben szerepelt, egészen 1998-ban bekövetkezett haláláig. Érdekes tény vele kapcsolatban, hogy 21 évesen, 1958-ban, késelésbe keveredett, ami miatt két év börtönbüntetésre ítélték. Befolyásos ismerősei révén egy év múlva szabadult, de a művészi tevékenységtől egy időre eltiltották. Ezalatt trolivezetőként dolgozott. Lilija Alesnyikovának ez szintén az első filmjei közül való. Később ő is hazája ismert színésznőjévé vált. Egyértelműen a forgatókönyvet jegyző Jakob Kosztyukovszkij támogatásának tulajdonítják a filmben szereplő számos fiatal színész szereplését.


Vlagyimir Viszockij
Viszockij ebben a filmben még a második vonalban szerepel és ahogy egy kritika írja, „ne legyünk túl szigorúak vele”, legfőképpen az életkora miatt. A forgatás során a jövőbeli Taganka-i Hamlet mindössze 25 éves. A 60-as évek elején Viszockij élete nagyon nehéz volt mind erkölcsileg, mind anyagilag. Ekkoriban romlott meg a Puskin színházban az amúgy is nehéz kapcsolata a főrendezővel, aminek következménye volt elbocsátása 1962 augusztusában. Jól jött neki tehát, hogy beválogatták a Büntető szereplőgárdájába. Kosztyukovszkij elmondta, hogy szinte azonnal szoros és jó kapcsolatba került Viszockijjal, hamar kiderült, hogy ideális a szerepre. Rendkívül jól alakította a férfit, aki életében először ül lóra. Ugyanakkor az emlékezők megjegyzik, hogy Viszockij egy másik szerepről cserélt, mert eredetileg a könnyűatléta-síugró szerepét kapta volna meg, helyette ő alakította a tornász Nyikulint. „Specialitásom a ló és a nyújtó”. Ez a filmbeli szállóige ismertté tette, sőt még egy koncertjén is mintegy poénból, így konferált fel egy számot évekkel később. A filmben elhangzó szándékos félreértések közül az egyik alap az, hogy a főszereplő Kukuskin, korábbi állattenyésztési szakkifejezéseit összekeveri a sportkifejezésekkel, sőt sok esetben teljesen nyilvánvalóvá válik, hogy a sporthoz egyáltalán nem ért. A „síugrás” kifejezésre erősen rácsodálkozik, de ugyanígy a „ló” számára a négylábú állatot, nem pedig a tornaszert jelenti. Ezért gondolja természetesnek, hogy a lólengésben specialista tornászt lóversenyen is lehet indítani. Ennek a félreértésnek az eredménye a sokak által emlegetett és orosz tévéműsorokban Viszockijt emlegetve sokszor bejátszott lóverseny jelenet. Számára első alkalom volt, hogy lóra kellett ülnie egy filmben. Kénytelen volt tehát a forgatás előtt gyakorolni, 1962 novemberében és decemberében leckéket vett lovassportból. Az edző véleménye szerint „Vlagyimir sportos srác volt, aki ahhoz képest, hogy kezdő volt, jól ülte meg a lovat.” A lovasverseny felvételei a moszkvai lóversenypályán voltak. Viszockij így emlékezik: „Ez volt az első alkalom, hogy meglehetősen bonyolult trükköket kellett filmen csinálnom, nevezetesen, amikor a ló az akadály előtt volt, csináltam egy hátraszaltót és egy másik ló nyergébe érkeztem. De ezt, persze, nem lehetett megcsinálni - ez csak egy rémálom és csak a filmekben lehetséges…”

A forgatás 1963. januárjában indult, a távoli Alma-Atában és a városhoz közel található sípályákon. Az emlékek szerint Viszockij a hosszú forgatásokat itt is a gitárjával és némi vodkával tette elviselhetővé nemcsak maga, de színészkollégái és a stáb többi tagja számára is.
Akkoriban Abramova volt a felesége. Egy neki szóló levelében ezt írta: „ Itt rettenetesen unatkozom. A tegnapi forgatási nap reggel nyolctól este hatig tartott és hideg volt. Ha láttad volna hogy néztem ki! Olyanra csináltak, mintha leestem volna egy lóról. A kezem gipszben, a fejem bekötözve és zúzódásaim vannak. Szinte mindenki azt hitte, hogy engem megvertek (jó a sminkes).” Sajnos ez volt az egyetlen Kazahsztánban  felvett Viszockij-jelenet, amely bekerült a filmbe. Egy másik levélben írja, hogy van még egy jelenet,  le kell a hegyekből síelni, amit ő nem akar,  mert eléggé ijesztő, de a rendező ragaszkodik hozzá. Végül a filmbe ez a jelenet nem került bele. Így a forgatás alatt Viszockijnak volt bőven szabad ideje és ezalatt az idő alatt „nem mindig az »Egészségügy« folyóirat ajánlásaival összhangban töltötte idejét.” Ezt az igen finom és humoros kifejezést a későbbi emlékiratokból idézik. A fiatal színészgárda (főleg Viszockij, Trescsalov és Puskarjev) a hosszú forgatási napok közötti estéket részegeskedéssel töltötte, amely a rendező Dorman véleménye szerint már-már a munka rovására ment. Viszockij volt az egyik központi figurája a mulatozásoknak. A síbázison nem lehetett vodkát kapni, de Vlagyimir ezt is megoldotta, mert a városban elég hamar ismeretségekre – és vodkára - tett szert. És hát a gitár. Mindig játszott és énekelt. Fent tudott lenni egész éjjel, mesélt és énekelt. A gitár mindig nála volt. Érdekelte a folklór. Alma-Atában a piacokat járta, érdekelték a kazah hétköznapi emberek és a dalaik.

Volt olyan eset, hogy forgatási nap maradt el a fiatal szereplőgárda fegyelmezetlenségei miatt.
Sőt, az is előfordult, hogy egy jelenetben, egy kávézóban, kefirt kellett inniuk és pogácsát enniük. Ezt sem Viszockij sem és Puskarjev nem állhatta és elküldtek néhány embert, hogy szerezzenek vodkát. A forgatáson ezután vodkát ittak, Dormannak pedig azt mondták, hogy hígított kefír… Ültek, itták a „kefírt” , ment a felvétel. A végén a rendező észrevette, hogy kissé kapatosak a színészek, a nyelvük nehezen forog. Viszockij és Puskarjev a smink ellenére is ki van vörösödve és úgy néz ki rosszul vannak. Dorman ekkor nagyon  összeveszett velük.  Puskarjev emlékezett arra, hogy Dorman minden alkalommal azt mondta: „ez a két ember sírba visz engem.” Az idézett eseteknek persze meglett a következménye,. Amint visszaértek Moszkvába, Viszockijt azonnal kitiltották a Gorkij stúdióból. Ez a tilalom a hatvanas évek végéig érvényben volt. Nehéz megmondani, ez kit érintett érzékenyebben, a színészt vagy a stúdiót, de gyaníthatóan inkább a stúdiót. Viszockij vesszőfutása ekkoriban ért ugyanis véget. A Taganka Színházban igazi otthonra talált és karrierje komolyan elkezdett felfelé ívelni.

A fordítás során találkoztam néhány érdekességgel, illetve néhány olyan névvel, amit érdemes külön megemlíteni:
- A Szovjet Sport Mestere. 1935-ben alapított díj, amit minden évben kiosztottak az év         legkiemelkedőbb sportolóinak. Ez nem hasonlítható össze a magyar „Év sportolója” címmel, mivel a szovjet díj tömegesen odaítélt díj volt, 1992-es megszűnéséig több mint 250.000 sportoló kapta meg. Különböző fajtái, fokozatai voltak, például a sakkozók teljesen külön díjban részesültek. A díj 1992 után átalakult, ma az Orosz Sport Mestere kitüntetést adományozzák az arra érdemeseknek.
- Radzs Kapur (1924-1988), indiai filmszínész, rendező, producer. Az indiai filmgyártás egyik legnagyobb alakja.
- Narinjanyi, Szemjon Davidovics (1908-1974), szovjet újságíró, dramaturg. A Pravda egyik főmunkatársa volt.
- A filmben az újságírói műfajok különbségére próbálnak rámutatni az elnevezések. Ezeket nem         emeltem át a fordításba. A cselekmény szempontjából nem éreztem lényeges különbségnek,               hogy a „tárca”, mint újságírói műfaj vagy a „cikk” szerepeljen egy adott mondatban. Természetesen vannak különbségek, de jelen esetben nem okoz problémát az egyszerűbb elnevezés. Az újságírónő egy mondatában ezt mondja: „Ez lesz életem első tárcája”. Ezzel utal arra, hogy első, nagyjelentőségű, kiemelt tárcáját írja az újságban. Én ezt úgy fordítottam, hogy: „Ez lesz életem első vezércikke.” Remélem ez esetben elegendő a cikk-vezércikk különbségtétel. Talán kissé köznapibb ez az elnevezés.

Hogy mennyire vegyük komolyan ezt a filmet? Szerintem csak annyira, amennyire a korabeli nézők és persze az alkotók komolyan vették. A bejegyzés elején párhuzamokat kerestem a magyar filmgyártás hasonló darabjaival. Anélkül, hogy a film poénját lelőném, annyit megjegyeznék, hogy a filmben az elkövetett nyilvánvaló kisebb-nagyobb kihágásoknak nincsenek olyan jogi következményei, mint például az Állami áruházban, a forgatókönyv  itt megelégszik a negatív hősök feletti társadalmi ítélettel, a megvetéssel, a kigúnyolással. Talán ebből is látszik, hogy nem egy komoly népnevelő alkotást, hanem egy valódi komédiát láthatunk.

Átadom a szót a blog gazdájának, aki e film kapcsán bemutatja Pugovkin életét és munkásságát.
                                                                                                      
                                                                                                                        Amundsen

Mihail Pugovkin
Mihail Ivanovics Pugovkin 1923. július 13-án született Rameski nevű kis faluban. Érdekességként megemlítem, hogy egyesek szerint eredetileg a családneve nem Pugovkin, hanem Pugonykin volt. Maga az érintett ezt több interjújában is cáfolta. Gyermekkorában sokat nélkülözött, mert a család szegénységben élt. Persze ebben az időszakban ez egyáltalán nem volt egyedülálló jelenség. A világháború és az azt követő Polgárháború, majd az ezután következő nemzetközi elszigeteltség, párosulva az ideológiai alapon hozott rossz gazdasági döntésekkel azt eredményezte, hogy a Szovjetunió lakosainak jelentős része nehéz anyagi helyzetben élt. Az ifjú Pugovkin hamar kimarad az iskolából, csak három osztályt végez el. Már gyermekkorában megismerkedik a paraszti munka nehézségeivel. Ugyanakkor színjátszó tehetsége már ekkor nyilvánosságra kerül. Nem kell rosszra gondolni! A falusi mulatságok, lakodalmak alkalmával szórakoztatta a nagyérdeműt. A család 1936-ban Moszkvába költözik, ahol a leendő színész villanyszerelő szakma kitanulásába kezd. Munka után Kaljajev drámai és színjátszó körében tölti az idejét. F. N. Kaverin az elismert rendező itt, ennek a szakkörnek az egyik előadásán ismeri fel benne a tehetséget. A 16 éves fiút leszerződteti a Sztretenka Drámai Színházhoz. 1939 és 1941 között kisegítő színészi feladatokat lát el.  1940-ben (vagy 1941-ben forrástól függően) meghívást kap egy forgatásra. Az elismert filmes rendező Grigorij Ljovovics Rosal az egyik filmjének (Дело Артамоновых) epizódszerepét kapja meg. A forgatás befejező napja 1941. június 22.-e  volt. E nap mégsem e miatt az esemény miatt lett nevezetes…
A "Burattino kalandjai" szereplői, és múltjuk...
A náci Németország fegyveres erői ezen a napon megtámadják a Szovjetuniót. Két nappal később Pugovkin önkéntesnek jelentkezik. E tettével követi apját, és fivéreit. Remélem a kedves olvasók nem haragudnak meg egy kis kitérő miatt. Szóval, néhány héttel ezelőtt olvastam egy számomra érdekes írást. Az Alekszej Tolsztoj műve alapján készült „Burattino kalandjai” című kétrészes mesefilm szereplőiről szólt. Leírta, hogy mi lett a filmben szereplő gyermekszínészekkel. Illetve a felnőtt színészek „előéletének” nem annyira ismert tényeiről olvashattam. No nem valami zaftos történetekre kell gondolni! Számomra akkor és ott tudatosult, hogy ezek az emberek, akik olykor önfeledten „bohóckodnak”, olykor drámai pillanatokat szereznek nekünk, gyakorlatilag mindannyian (férfiak és a női színészek egy része is) háborús veteránok. Sőt nem kevesen közülük frontkatonai szolgálatuk során kitüntetéseket szereztek. Számukra nem csak arról szólt a háború, hogy elmentek a front mögé, és a frissen összeácsolt színpadok kuplékat énekelgettek a harcosoknak. Nem, ők fegyverrel a kézben szembe néztek a halállal. Akár nap mint nap. És a keserves évek után, képesek voltak váltani. Nem gyűrte le őket a veteránok betegségei, hanem szinte ott folytatták az életüket, ahol a háború előtt abbahagyták. Az átélt borzalmak ellenére, vagy épp azért, képesek voltak újra nevettetni, újra szórakoztatni.
Pugovkin a 1147-es felderítő lövészezrednél szolgált. 1942 októberében Vorosilovgrádnál (ma Luganszk) súlyosan megsebesül. A kórházi kezelés közben a lába elkezd üszkösödni. Szerencséje van, hosszas küzdelem után az orvosok (és természetesen az ápolók) áldozatos munkájának köszönhetően nem kell amputálni a végtagját. A gyógyulása sokáig tartott. (Van egy történet ami szerint Pugovkin mikor megtudta, hogy tervbe van véve lába csonkolása azt mondta az orvosnak: „Doktor! Én nem lehetek félábú. Én színművész vagyok!”) A kórházi kezelés időtartalma alatt tartalékos állományba kerül. Miután elbocsájtják az egészségügyi intézményből Moszkvába megy. 1943-ban a moszkvai Drámai Színház deszkáin szolgál. Első jelentős színházi sikerei ekkora datálhatóak. Ebben az évben kezdi el a színművészeti tanulmányait is. Ezeket a tanulmányokat meg kell szakítania mert 1944-ben újra aktív állományba kerül. Vitalitása miatt frontszolgálatra alkalmatlan, ezért frontkatonáknak szóló kultúrműsorokban lép fel.
A háború után Murmanszkba, majd Vilniuszba szerződik. Ezután a film felé fordul. Számtalan alkotásban szerepel. Néhány filmjéhez ehhez a blogon is találhatunk feliratot (Lehetetlen!, Robertnek hívták), vagy a magyar televízióban is láthattuk (Halló itt Iván cár!). Számtalan filmszerepe közül számára azok voltak a legkedvesebbek, amelyeket Gajdaj-jal közösen készített. Mind a hat.
1947-ben megnősül. Ebben a házasságban születik egy lánya. 1959-ben elválik. 1961-ben újra házasodik. Harminckét év boldog házasságban él második feleségével. Az ő esetükben igaz a szólás: csak a halál választotta szét őket. (1991.04.01.)
Pugovkin 1991 júliusában Jaltába (Krím-félsziget) költözik. Itt egy kulturális központot szervezett. Természetesen a színjátszással a központban. 1999-ben költözik vissza Moszkvába. Élete folyamán több mint száz (101) mozifilmben szerepelt. Legtöbbje vígjáték volt.
Cukorbetegsége súlyosbodása után 2008. július 25.-én eltávozik az élők sorából. (A halál közvetlen okaként van olyan forrás, ami a stroke-ot jelöli meg.) Négy nappal később eltemetik a Vaganykovszkij-i temetőbe. Utolsó kívánsága szerint barátja Alekszandr Abdulov közelébe.

Az érdeklődők a filmhez tartozó magyar nyelvű feliratot itt találhatják meg.
Köszönjük Amundsen a fáradozásaidat!