Eltűnt nyolc űrhajó

Azt éppen nem lehetne állítani, hogy viharos gyorsasággal készültek a fantasztikus filmek a szocialista tábor keblén belül. Némileg magyarázat rá, hogy a műfaj az átlagnál nagyobb költségvetést igényelt, és pénz dolgában mondhatni sosem álltak jól a stúdiók. Nem véletlen, hogy szinte minden fantasztikus film több baráti ország segítségével készült. A másik ok pedig az, hogy Sztálin fölöttébb gyanakodva tekintett erre a zsánerre, és hosszú időre jegelte a témakör mozijait. (Naná, még valaki másnak is lesz jövőképe rajta kívül.) A régi reflexek pedig sokáig éltek. Így aztán szinte viharos gyorsaságúnak mondható, hogy az 1970-es Meteorvadászok után potom két évvel leforgatták az Eltűnt nyolc űrhajó mozit. De jól tették…. mert a "vörös blokk" egyik legjobb sci-fi története került vászonra.

A világűrben játszódó történeteknek a 2001 Űrodüsszeia népszerűsége feladta a leckét, bizonyítván, hogy a gondolati tartalmat előtérbe helyező mozik éppoly sikeresek lehetnek, mint a látványra és izgalomra alapozó társaik. A már említett Meteorvadászok ugyancsak az intellektusos irányt követte. Tarkovszkij 1972-ben mutatta be a Solarist, és az Eolomea, - a film eredeti címe, - sem akart lemaradni tőle. Lássuk, sikerült-e megfelelni a korszellemnek.

Maria Scholl professzornő, az Egyesült Nemzetek Tanácsában az űrrepülések ideiglenes leállítást szorgalmazza, amikor sorozatosan tűnnek el űrhajók. Az okok boncolgatása közben szembe kerül Tal professzorral az egykori tanítójával. Mindeközben egy eldugott űrállomáson Dan Lagny, a kiváló pilóta, pokolian unja magát, és ki akar szállni a mások által oly regényesnek képzelt űrhajós életből. Ám az élet időnként furcsa dolgokat produkál. Találkozások, beszélgetések közepette valami nagyszabású titokzatos terv bontakozik ki. Olyasmi, ami igazi kihívás a merész vállalkozóknak.

A film rögtön a közepébe vág a dolgoknak és később sem követi a megszokott lineáris történet mesélés szabályait. Ide-oda ugrál időben és térben, ellátva a nézőt információ morzsákkal. A rendező Herrmann Zschoche volt, aki a TV-nél híradó operatőrként indult és alaposan kitanulta a központozás és rövid megfogalmazás fontosságát. A vágás technikája mondhatni rendkívüli. A kamera mozgatása sem szokványos, rengeteg félközelit alkalmaz, kevés a nagy látószögű felvétel. Így a néző úgy érzi, szinte testközelben ül a szereplőkkel, hallgatja őket, együtt lelkesedik, mérgelődik, vidul vagy szomorkodik velük. Kiváló megoldás, leköti a figyelmet. A zene remekül lett válogatva. Günther Fischer felelt érte, aki jazz megoldásoktól a fülbemászó pop zenés dallamokig mindent bevetett. A díszletvilág igazi szocialista megoldásokkal van teli, de ezúttal a legjobb értelemben mondva. Semmi csiricsáré, öncélú megoldás, minden funkcionalista, de nem rideg. Az űrképekből nincs túl sok, de a kor színvonalát megütik, igazából máig sincs bennük komoly kivetnivaló. A „kötelező” robot sem marad ki, amely ezúttal a film üdítő pillanatait gyarapítja.

A lényeg viszont az eljövendő új világ, ha már sci-firől beszélünk.  Nos, az milyen? Isten bizony, nem rossz. A legvonzóbb benne, hogy élhető, megkedvelhető, valós ízű. Nem akarnak holmi ideális falansztert eladni a mozi látogatóknak. A gondok egy része eltűnt, másik része megmaradt. A bürokrácia köszöni szépen, remekül tartja magát. (Elég merész fricska volt ez a maga idején a hírhedten vaskalapos német kommunista pártvezetőkre gondolva.) Van minden, de nem biztos, hogy a megfelelő helyen található. (Ezért kénytelen egy űrhajós zoknit ragasztani.)  Az emberek képzettek, jól élnek, de nem hibátlanok. Családi gondjaik vannak, szerelmesek lesznek, időnként túlóráznak, netán csalják a munkát, titokban piáznak a munkahelyükön, és néha, egyénileg, beleszürkülnek a nagy fejlődésbe. Vagy éppen módjuk nyílik valami valóban jelentőset végrehajtani. Soha rosszabb jövő ne jöjjön. Hadd említsem meg, hogy az alaptörténetet egy bolgár író regénye szolgáltatta, akit nemzetközileg Angel Wagenstein néven találunk meg. A főszereplő a honfitársa. Ivan Andonov akkortájt fölöttébb népszerű színész volt. Itt kiderül, miért. Szinte eszköztelen egyszerűséggel formálja meg az unatkozó bajkeverőből nagy áldozatra képes „hétköznapi hős” alakját. Cox Habbema fiatal professzornőként marad emlékezetes. Ő eredetileg holland származású volt, akit a szerelem csábított a "Berlini fal"-on túlra. Rolf Hoppe a maliciózus, de nagyon okos és nehezen kiismerhető Tal akadémikust alakítja, hibátlanul. Nem sorolom tovább, tulajdonképpen mindenki hozza amit kell. Egyedül az Űrtanács volt sematikus számomra. De ahogy elnéztem, oda az NDK-ban tanuló diákokból válogattak és az amatőrség még háttérszereplőként is átszűrődik a képeken.
Részemről a legjobb kelet-német fantasztikus mozinak tartom. Témájában, kivitelezésében máig állja a sarat, noha kétségtelenül elvár némi ráhangolódást az szereplők érzelmi hullámhosszára. Viszont ha az összejön, egy kivételesen aranyos, humoros és intelligens mozit kap az érdeklődő. Akció megszállottak kerüljék, mindenki más jól szórakozhat a megtekintésekor. Egyáltalán nem csodálom, hogy éppoly sikeres maradt, mint a premierje idején.
Megjegyzés: A film színes, mint az a képekből látható, de csak fekete-fehér előzetes találtam.

                                                                 Oldfan


A filmhez tartozó felirat megtalálható itt.

http://www.feliratok.info/?search=elt%C3%BCnt+%C5%B1rhaj%C3%B3&soriSorszam=&nyelv=&sorozatnev=&sid=&complexsearch=true&knyelv=0&evad=&epizod1=&cimke=0&minoseg=0&rlsr=0&tab=all

Pikk Dáma. A fekete rítus

Alekszadr Sz. Puskin:  A démon

Egykor, midőn még új volt minden
Élmény az életem során -
Hogy lány néz rám, tölgy lombja zizzen
S éjente szól a csalogány -
Midőn magasztos érzemények,
Szabadság, hírnév, szerelem
S a drága, ihletett művészet
Tüzelte vérem hevesen -
Váratlanul a vágyak, kéjek
Fölé árnyék emelkedett:
Akkor kezdett egy sanda lélek
Meglátogatni engemet.
Szenvedtem e találkozástól:
Mosolygott, szeme furcsa volt,
Mindent kicsúfoló szavából
Belém jeges méreg hatolt.
Kifogyhatatlan rágalommal
Kisértette a mennyeket;
Mindent, mi szép, ábrándnak mondva,
Mindent, mi lelkes, megvetett.
Szabadságban, hűségben nem hitt;
Csak gúnyt érzett a lét iránt -
S a gazdag természetben semmit
Áldón említni nem kivánt.

                                                 Radó György fordítása

A film, amelyhez feliratot készítettem, és amelyhez ez a bejegyzés megíródott a Пиковая дама. Черный обряд címet viseli. Egy olyan világba visz el, melyet magam nagyon nem kultiválok. Hogy mégis készítettem magyar feliratot hozzá annak személyes oka van, amit most nem részleteznék. Itt van (a Feliratok fül mögött), mert elkészült. Jobb híján kapta tőlem ez a film a fantázia címkét. Sokkal pontosabb lett volna a thriller, vagy horror. (Amennyiben nem csak a hentelős filmeket hívhatjuk így. Márpedig néhány hete biztosan tudom, hogy nem csak azokat.) A bejegyzések végén található címke által sugallt meghatározás, nem mindig pontos. Ennek az oka az, hogy nem szeretnék túl sok fajta címkét használni ebben a blogban. Így időnként egy kicsit tágabban tanácsos értelmezni ezeket a kifejezéseket. Volt már ilyen máskor is. Egy animációs mesefilmet pedig lerajzfilmeztem. Meg is kaptam a (jogos) kiigazítást. Nincs is ezzel semmi baj, sőt!
Szóval itt van ez a film, amelyhez fogható nem igazán volt még az oldalon. Az ilyen filmeket nem feltétlenül a mondanivaló miatt szokták megnézni az emberek.
Adva van egy kislány, aki a társaival olyan dologban bonyolódnak bele, amibe nem kellett volna. A következmények lelkileg megviselik, ezért az édesanyja a volt férje (aki a leányzó apukája) segítségét kéri. Anton Szergejevics autószerelő, és mint ilyen roppant gyakorlatias ember. Viszont megtapasztal olyan dolgokat, amik miatt elkezd ő is nyugtalankodni.

A felirathoz csak egyetlen dolgot szeretnék hozzáfűzni. A filmben néhány helyen elhangzik egy kifejezés: refren. Ennek a szónak elég széles jelentéstartománya van. Eleinte lefordítottam, de a dialógusokban mindig egy kicsit más, és értelmezési többlettel bukkant fel. Nem tudom, hogy ez egy "szakkifejezés"-e, vagy sem. Végül úgy döntöttem, hogy a talizmán szóval helyettesítem a magyar szövegben. A filmben elhangzó definíció szerint azonos a jelentéstartalma a két kifejezésnek. Maga a film témaköre egyáltalán nem tartozik a kedvenc témáim közé. Ez egy szubjektív dolog. Annyira nem a kedvencem a dolog, hogy egy kicsit megterhelő is volt a felirat elkészítése. Nem nyelvi okokból. Viszont, viszonylag hamar megvoltam vele.
Az orosz kultúrával (is) össze van fonódva az a szellemiség, ami a filmből árad. Ez tagadhatatlan. (Bár ha igazán pontosan szeretnék fogalmazni, akkor azt kellene mondanom, hogy a Földön található összes kultúrában megtalálható.)

Már az ősi időkben minden emberi közösségnek meg volt a maga hiedelemvilága. Legalábbis történelmi ismereteink szerint. Az ókor folyamán ez úgy manifesztálódott, hogy minden népnek saját istenei voltak. (Persze a nép kifejezés nem egészen azt jelenti ókori viszonylatban, mint napjainkban.) Pontosabban, nem a népeknek voltak istenei, hanem területeknek. A területen élők, származásuktól függetlenül, ugyanazon idoloknak hódoltak. Az Amazonas vidékén történő etnografikus kutatások során kiderült, hogy az őshonos indiánok nem szívesen (vagy egyáltalán nem) mennek a saját vadászterületükön túlra, mivel nem ismerik az ott "lakó" isteneket.
Már az ókorban elindult egy folyamat, amely során letisztulóban van a vallási elképzelések tárháza. A Biblia ószövetségi részében jó néhány helyen világos kinyilatkoztatás van arról, hogy a Biblia Istene, a Teremtő Isten más mint a többi szellemi lény, akit az emberek istenként tisztelnek, vagy imádnak. Világos, és egyértelmű utasítást kap a kiválasztott nép (akik a Biblia szerint elsősorban arra hívattak el, hogy Isten Igéjét megőrizzék) soha ne imádjon területi szellemeket. Sőt! Ha talál olyan helyet, ahol más istent imádnak, azt az épületet rombolják le, illetve a területi szellem részére szentelt (elválasztott) ligetek fáit vágják ki. Pusztítsák el a bálványokat. (5Mózes 12,2-3)
Érdekes módon a területi istenségek nem csak a dél-amerikai bennszülöttek között ismert, hanem a zsidó-keresztény kinyilatkoztatás is megemlíti. Ahogy a nemzeti istenek létéről is ír (mint helytelen gyakorlatot, amit a nemzetekbelieket jellemzi): Bírák 3,7; 2 Királyok 17,29; 2 Királyok17,10-11; 2 Királyok17,30-31 stb. Ugyanakkor a Kinyilatkoztatás szerint a Teremtő Istent (és annak tiszteletét) nem szabad, és nem is lehet földrajzi határok közé szorítani.
Az Örökkévaló világosan kijelentette, hogy vannak dolgok amik károsak az emberek számára. És ahogy a kultusza egyre jobban elterjed a Földön, úgy szorultak háttérbe a panteista istenségek az emberek tudatában. Amíg az emberek önkéntesen választották a Mindenhatót, addig minden rendben is ment. Ám a politikusok (az európai történelem folyamán először talán épp I.Constantinus [Nagy Konstanin, kb.272-337]) is "ráéreztek"a dologra. Az államhatalom amikor spirituális dolgokba keveredik mindig vallási türelmetlenség lesz  a gyümölcse. (Az ókorban ennek az elszenvedői voltak a zsidók, és a keresztények is. A konstantini fordulat azt is jelentette, hogy a vallási intoleranciának már nem a keresztények voltak a célpontjai.) A politikus mindent és most akar. Ezért I. István magyar király, és Vlagyimir rusz fejedelem is megelégedett ha követői csak színleg lettek kereszténnyé. Így a középkori társadalmakban keveredett az ősi hitvilág (lásd még népi hit) és a kereszténység tanításai.
Így hát nem kell csodálkoznunk azon, hogy az európai nemzetek vallási elképzelései nem homogén, sajátosságokkal, különlegességgel tarkítottak. A népi kultúrák, a bibliai látásmód szerint, eredendően nem a kinyilatkoztatott igazságot hordozzák, hanem az elrejtett (okkult - latin szó [occultus], jelentése elrejtett) ismeretanyagot.
"A titkok az Úréi, a mi Istenünkéi; a kinyilatkoztatott dolgok pedig a miénk és a mi fiainké mind örökké, hogy e törvénynek minden ígéjét beteljesítsük." (5Mózes 29,29)
Tehát, minden ami a Biblián túl van, az tiltott ismeretanyag. Ez határozza meg a kereszténységnek a természetfelettihez való hozzáállásának alapjait.
Mivel azonban az Evangélium terjedésére rátapadtak a politikusok, így a társadalmakban kevert elképzelések élnek a természetfelettiről mind a mai napig. És tetszik vagy sem, ennek a jelenségnek az egyik lecsapódási formája a horrorfilmek is.

A kultúra szavunk eredete is a latinban található meg. A latin szó töve ugyanaz, mint a kultusz szónak. Igen, a kultúrának köze van a kultuszhoz. A művészetnek a hitvilághoz. Így van ez már évezredek óta. Miért lenne a 21.században máshogy?
A 18.század végén nyíltan felszínre törhetett, a mélyben régóta kavargó és elnyomott ősi hiedelmek. A felvilágosodás élharcosai nyíltan lázadtak a katolicizmus ellen, a kereszténység ellen, majd maga Isten ellen is. A felvilágosult francia forradalmárok nem gondolták anakronisztikusnak azt, hogy felléptek a keresztény hit és (azt jól vagy rosszul) képviselőik ellen, miközben maguk meg az Ész Istennőjének áldoztak. Nem átvitt értelemben. (1793. november 10.)
A felvilágosodás filozófusainak kereszténységellenes írásai, kijelentései, szállóigéi (Tipord el a gyalázatost!) meghozták véres gyümölcsüket. Az utókor megszépítve emlékezik meg róluk, és az általuk (is) gerjesztett eseményekről. Gondolataik, cselekedeteik helyett vannak a közhelyek, amelyek megkérdőjele nem ildomos. Ezek az agyoncsépelt dogmatikus kijelentéseket szokták szajkózni az ünnepi beszédekben. Ennyire futotta.
Amióta leöntötték cukorkamázzal a Nagy Francia Forradalmat, azóta minden magát haladónak gondoló ember igyekszik hasonulni ennek a Forradalom jelszavaival. Legyen az politikus vagy művészember. Miközben a Szabadság, Egyenlőség, Testvériség hármas jelszava tömeggyilkosságokat, mészárlásokat, hosszú évekig tartó háborúságokat fedez el.

Európa történelme folyamán soha nem tudott mit kezdeni a meggyőződéses keresztényekkel. Amikor csak tehette igyekezett megszabadulni tőlük. Eleinte az arénáikban gyilkoltatták le őket (lásd a Római Birodalomban), esetleg a Szent Hivatal (lásd inkvizíció története) szorongatta (szó szerint és képletesen is) őket. De volt, hogy csak hajóra (pl. Mayflower) rakta és kitelepítette őket Észak-Amerikába. A 13 angol gyarmaton az újonnan létrejövő településeken a számüzöttek, úgy gondolom nem véletlenül, először mindig templomot építettek.
A 18. század végén a metodista ébredést sikeresen exportálja George Whitefield (1714-1770) az amerikai kontinens északi részére. Ez a határvidék úgynevezett második nagy ébredése. Vándor evangélisták szabadtéren tartott istentiszteletei jellemezték a korszakot. Az első a kentuckyi Lexington közelébe található Cane Ridge-nél volt (1801), és Barton Stone (1772-1844) nevéhez kötődik. Nem hétköznapi istentisztelet volt. Vallási reneszánsz kezdődött az országban. Ami olykor már a kereszténységen is túlmutatott.
1847-ben John D. Fox két lánya azt állította, hogy kapcsolatba lépett egy kopogtató szellemmel. El kellett mondaniuk egy formulát (ahhoz hasonlóan, ahogy a Pikk dáma. A fekete rítusban is), és a kapcsolat "létrejött". 150 évvel korábban boszorkányság vádjával bíróság elé állították volna őket, ám most csak egy cirkuszigazgató és New York Tribune szerkesztője kereste meg őket. De megszületett a spiritiszta mozgalom. 1870-re 11 millió követője van ennek a mozgalomnak. Ezzel párhuzamosan "megérkezik" az USÁ-ba a mesmerizmus, a homeopátia, és a Swedenborg kultusz. Egyfajta okkult ébredés söpör végig az Egyesült Államokon.
A keresztény mozgalmak térhódítása jó hatással volt a társadalom fejlődésére. A máig legjelentősebb felsőfokú iskolái egy jó része ekkoriban alapítódnak lelkes keresztények által. Ennek ellenére (vagy éppen ezért) az amerikai oktatási intézmények a kezdetektől mentesek voltak mindenféle vallási csoport befolyása alól, de ez nem jelentette azt, hogy vallástalan lett volna. Horace Mann, Benjamin Franklin a többi Alapító Atyával együtt úgy gondolták, hogy az általánosan vett vallásosság és a közoktatás elválaszthatatlanok egymástól. Mann szerint az középiskolákban intenzív vallásoktatásra van szükség, úgy hogy közben nem sérülhet a tanulók lelkiismereti szabadsága. Az úgy kívánta elérni, hogy egy közös vallási minimumot oktattak. Ez a Biblián, és néhány úgynevezett hasznos olvasmányra (pl. Bunyan A zarándok útja) alapult. A keresztény morál, jellemformálás alapjait az iskola adta, ha a szülők akarták, akkor saját maguk átadhatták a felekezeti értékeiket a gyermekeiknek. A 20.század közepén (1955-ben) a New York állam oktatási hivatala (Board of Regents - New York State Education Department) kiadott egy nem kötelező érvényű ajánlást a köziskolák részére. Ez arról szólt, hogy az iskolák tanulói közösen egy rövid imát mondjanak el. A javaslattevők úgy vélték, ezzel a fiatalkori bűnözést és a kommunizmus terjedését megakadályozhatják. Az ima így szólt:
"Mindenható Isten! Elismerjük, hogy tőled függünk.Könyörgünk áldd meg a szüleinket, tanárainkat, és hazánkat!" Hét évvel később egy szülő felháborodott azon, hogy gyermeke részt vett egy közös iskolai imaalkalmon. 1962-ben az USA Legfelsőbb Bírósága 8:1 arányban úgy döntött, hogy az állam által fenntartott köziskolákban alkotmányellenes a kötelező ima. Ez alapján 1963-ban az Abington körzeti iskola vs. Schempp ügyben a bíróság jogellenesnek mondja ki a köziskolában történő közösségi bibliaolvasást, és  az Úr Imájának (amit a katolikusok Miatyánk-ként ismernek) közös elmondását is. (Az Úr Imája a keresztény felekezetek közötti egyetértés minimuma világszerte.) A bírósági döntések erősen vitatottak. Többször kezdeményezték megváltoztatásukat. Mindkét irányban. A hívők rendszerint azzal érvelnek, hogy ezen bírósági döntések (és az ezekből eredeztetett továbbiak) sértik az állam értéksemlegességét, hiszen negatív módon befolyásolja a keresztény hívő vallásgyakorlását. Az USÁban bekövetkező társadalmi változások negatív iránya, amelyek "gyümölcsei" a '90-es évekre beértek, alátámasztani látszik érveiket, mely szerint az újonnan felnövő generációkban erősen meglévő immoralitás eredője a '62-es döntésre vezethető vissza.

A jogi vita érvei elég érdekes állításokat, véleményeket, következtetéseket tartalmaz. Mindkét oldal álláspontjában van, véleményem szerint, akceptálható állítás. Ám, a bírói döntések, nem az arany középút megtalálására vezetnek, hanem mindig lejtenek valamelyik álláspont irányában. Mindez azért (is) lehetséges, mert a szembennálló felek láthatólag meg vannak győződve arról, hogy a bölcsesség köve náluk van , és a bírósági eljárások folyamán az álláspontjuk maximális elfogadásáért küzdenek. Ez nem törvénytelen, de kizárja azt, hogy konszenzusos megegyezés jöjjön létre a kérdésben. És mivel ez(ek) az ügy(ek) túlmutat(nak) egy szimpla bírósági eljárásnál, ezért a végeredmény társadalmi szempontból káros. Végletesen megosztja az ország egységét. Arról nem beszélve, hogy a bíró a jogszabályok alapján dönt, és nem kell figyelembe venni a döntésének társadalmi következményeit. Márpedig ez a vita az amerikai társadalom fundamentumairól szól. Az alapok megváltoztatása nem egyszerű folyamat, és nem tudni hová vezetnek. Vannak,lehetnek ideák, de az események irányíthatatlanok. A történelem eddigi folyamata legalábbis erre figyelmeztet.


Lyman Beecher lelkész (1775-1863) talán az első volt, aki megfogalmazta, hogy az amerikai nemzet megszületéséhez nélkülözhetetlen a megújuló vallásos szellemiség. Ez a gondolt köszön vissza napjainkban az Amerikának Istenre van szüksége gondolatkörből is. E szerint az iskolai közös imádkozások megtiltása (illetve a közintézményekből a vallásinak gondolt jelképek eltávolítása) olyan eseménysort indított el, amely szerintük az USA társadalmának gyengüléséhez vezetett.
A régi ideák helyére újakat kellett találni, ami a '80-as évek elejétől a PC lett (egyes ami gondolkodók szerint Európából származik az ötlet), és a kulturális relativizmus. A főiskolák megszűnnek elitképzők lenni, az oktatás üzletté válik, így romlik a színvonala is. (Hollywood élen jár ennek felismerésében is. Bár ott már 1933-ban kimondatott, hogy a forgatókönyveket úgy kell megírni, hogy félig írástudatlanok is megértsék az elkészült filmeket.)  A tananyagokat a PC elvárások miatt kiherélik. (És ez nem csak a történelemtudományra igaz. Igaz ez a biológiára; az angol nyelvre, irodalomra; és a művészeti tárgyakra is.)
Legalább az 1960-as évek óta az értelmiség a demokrácia és a szabadság ellenségeinek (és butának) festik le a keresztényeket. Ezt a WASP-ok elleni harc részének tekintik. Ugyanakkor a protestantizmus ezen vonulata bár hanyatlásnak indult, ám közel harminc éve megjelent egy újabb (egyáltalán nem homogén) (neo)protestáns szavazóréteg. Ők voltak a fő támogatói a Moral Majoritynek is, és a Tea Partynak is. (Maga a mozgalom névválasztása is sokatmondó, hiszen a Tea Party a bostoni teadélutánra utal. [1773.12.16.]) Az elnökválasztáskor mérleg nyelve tudnak lenne. (Nekik köszönheti az elnökségét Trump, W. Bush . És közvetve Obama is, hiszen sikeresen megosztották ezt a réteget amikor először megválasztották elnöknek. Többek között ezért játszott rá a kampánystábja a bőrszínére.) Ők azok, akik az újra naggyá tenni Amerikát alatt azt értik, hogy az USA visszatér a gyökereihez. Az Alapító Atyák szellemiségéhez. Ami naggyá tette Amerikát.


Jogos a kérdés, mi köze mindennek egy orosz (és időnként szovjet) filmekkel foglalkozó bloghoz?
Csak egy kis kitekintést szerettem volna, mielőtt rátérnék az film orosz kulturális vonatkozásaira.

Rusz megkeresztelkedése (988) után a bizánci rítusú kereszténység elterjed a keleti szlávok között. Ugyanakkor az ősi hitvilág szokásai (ahogy ez Európában megszokott volt) tovább életek a folklórban. Valamikor a 17. század vége, 18.század elején elkezdenek beszivárogni azok az eszmék, amiket ma már a felvilágosodás ideáiként szoktunk emlegetni. A 18.században, és a 19. század elején bizonyos körökben (főként a szabadkőművesek között) népszerűek Emanuel Swedenborg (1688-1722) művei.
Az évszázad végére, a nemzetközi trendnek megfelelően, Szentpéterváron már teljes kakofónia van spirituális értelemben. (Vázlatosan már írtam az egyesült államokbeli állapotokról, de Európában egy kicsit más volt a helyzet. Az okkultizmus iránti erőteljes érdeklődés jellemezte Párizst, Berlint, London, Budapestet [1873 után vagyunk]. Ugyanakkor a keresztény vallás reneszánsza nem volt jellemző a vén kontinensre. A protestáns felekezetek teológiai megújulásának híre, illetve az új keresztény teológiai értelmezések együtt (köztük, esetleg, keresztény színezetű, ám valójában eretnek tanításokkal) már kezdenek vissza- vagy beszivárogni az Óhazába. De hatásuk nem jelentős az európai közgondolkodásra.)
Oroszországot a káosz, illetve a káosz közeli helyzet jellemzi. A régi (pravoszláv-keresztény) értékek válságban vannak. Ez több okra visszavezethető:
1.: A krími háború (1853-1856) kudarca, majd az azt követő diplomáciai elszigetelődés aláássa a hatalom lévők tekintélyét. Ez belpolitikai bizonytalanságot hoz létre. A pravoszláv egyház feje (I. Péter óta) a cár, így ez a tekintélyvesztés áttételes módon, de az orosz ortodox egyházat is érinti. (Úgy tűnik napjainkban Vlagyimir Putyin sikeresebben abszolválta a krími kérdést, mint ahogy a 19.században sikerült. Hiszen ő "megszerezte", vagy "visszaszerezte" Oroszország számára a [többségében oroszok lakta] félszigetet. 23 évvel azután, hogy egy népszavazáson autonómiát kértek maguknak a krímiek Kijevtől [és amit nem kaptak meg soha], a Krím hazatért. Erre a Nyugat gazdasági háborúval, és diplomácia elszigeteléssel válaszolt [hasonló okok miatt mint a 19.században], de a putyini rendszer legitimációja nem csökkent [szemben a cárival], hanem nőtt. A Nyugat gyakorlatilag bebetonozta Putyin hatalmát. Vlagyimir Vlagyimirovicsnak  már nagyon szüksége volt erre.)
2. A jobbágyság eltörlése (1861) nem váltotta be teljesen a hozzáfűzött reményeket. A főúri réteg jelentős jövedelemtől elesik, ezért nem szimpatizál a cári udvar döntésével (és ezért a cári adminisztrációval se). A paraszti rétegek életében nem történik jelentős változás. Az életkörülményeik nem javulnak. Gazdasági megerősödésükhöz anyagi segítség (támogatás, hitel) kellene, de a tőkehiány miatt, erről szó sem lehet. Az életszínvonal stagnálása miatt vidéken is nő az elégedetlenség.
3. Megjelenik az országban a politikai terrorizmus. Az egyik legnagyobb visszhangot kiváltó akció a cár (II.Sándor) meggyilkolása (1881) volt. A társadalom többsége elítélte a politikai erőszakosságot, de azok is szép számmal vannak, akik támogatják. Ez is egy jelentős törésvonal a társadalomban.
4. Az orosz-japán háború (1904-1905) kudarca. Már a háború egyik célja is az volt, hogy a megrendült uralkodó osztály tekintélyét helyreállítsa. Mivel Oroszország elvesztette a küzdelmet, így pont az ellenkező hatást érték el.
5. Az 1905-ös forradalom. Egyszerre ok és okozat. A társadalmi válság egyik nyílt kitörése, amelyet  véresen levernek, ez is erodálja a rendszert. Ezt ellensúlyozandó liberális reformokba kezd a hatalom. Ennek egyik folyamodványaként a New Age-es filozófiák szabadon, korlátozásmentesen terjeszthetők az országban. (Ez egészen a NEP-ig így is marad. 1921)
6. 1911-ben meggyilkolják Sztolipin miniszterelnököt, aki jelentős reformokat kívánt végrehajtani. Újításai kivezethették volna az országot a gazdasági gödörből, és így beindulhatott volna egyfajta társadalmi stabilizáció. (Talán egyszer kitérek majd erre is. Természetesen, film kapcsán.)
7. Az I.Világháború. Az ország nincs felkészülve rá, mégis az uralkodóréteg (hasonló megfontolás miatt, mint a japán-oroszt is) erőlteti a részvételt.
Mindezen okok lassan, de biztosan elvezettek 1917-hez.
Ám, a politikai okokon kívül más is segített szétzilálni az orosz társadalmat.
A politikai elittel szembeni elégedetlenkedés a hagyományos szlávos kultúrától való elfordulás divatját hozza el. Nyugatias módik, a nyugati tanrendszerek (például a spiritizmus, teozófia, antropozófia stb) saját (szláv-orosz) vallási és kulturális tanokkal ötvöződik.
A pravoszláv teológusok a racionalizmusra, mint a latin Nyugat eszméjére tekintettek. (A latin jelző esetükben mindig gyanakvásra okot adó értelemben használatos. Ez a Német Lovagrend öröksége. Ugyanis soha el nem felejthető történelmi tény számukra, hogy a teuton lovagok erőszakkal akarták az ortodox vallású szlávokat katolizálni.) Az 1840-es években az úgynevezett szlavofilek azt állították, hogy a nyugati eszmék és intézmények használhatatlanok Oroszországban. (A dologban egy kicsit paradox, hogy eközben tagadhatatlan, hogy a szlavofilekre hatott a német romantika. Másrészt a szlavofilek ezen állítását napjaikban is szokták citálni, tényként kinyilatkoztatni.) Tehát, az a vélemény, mely szerint van egy sajátos orosz út, amely különbözik az európai megoldásoktól, igen mélyen benne van az orosz társadalmi tudatban.
Miután a szlavofilek az orosz identitás meghatározásán ügyködtek, a népi kultúra (amely része a hiedelemvilág is) felértékelődött a társadalomban. (Például Rilejev Ukrán népballadája így lesz "forradalmi" mű.) Ez azt jelenti, hogy az ősi hiedelmek ismét a közbeszéd, és gondolkodás részévé váltak. E folyamat közrejátszott abban, hogy az ország nyugati peremvidékén a falusi, népi kultúrkörből kiindulva elkezd kialakulni az ukrán nemzettudat.
A keresztény tanításokon alapuló gondolkodás visszább szorult. Kialakul egyfajta kettős hit (dvojeverije), ami a keresztény tanok és a szláv mítoszok keveréke. Ezen hitvilág nem a jó és a rossz ellentétpárjában gondolkodott (mint a kereszténység), hanem a tiszta és tisztátlanéban. (Miközben a keresztény teológia is használja az utóbbi két fogalmat, de a jó és a rossz szinonimáiként. Ugyanakkor a dvojeverijében a tiszta fogalma nem azonosul feltétlenül a jóéval, és a tisztátalan se a rosszal.)
A pravoszláv egyház mint szervezet, maga is válságban van a 19.század végén. Az okok prózaiak. Simonia (egyházi beosztásokkal való üzérkedés), hivatali visszaélések, a hierarchián belüli önkényeskedés, jelentős életszínvonalbeli különbség a vidéki papság és a klérus vezetői között.
A társadalom tagjai mindezt látták, megtapasztalták ezért szellemi útkeresésük során egyre többen kikerülték a (tekintélyét vesztett) politikai hatalommal szövetkezett (megtépázott tekintélyű) egyházi hatalmat. A nyugaton népszerű okkult eszmeiség behatol az országba. 1909 után keleti vallási kultúra (India, Kína, Tibet) is "betör".

A 19. század végi orosz művészeket Goethe és Nietzsche inspirálja. Lermontov Démonja, Puskin okkult jelenségektől sem mentes elbeszélései mind-mind előképei az ezüst korszak (kb.: 1890-1914) művészeinek okkult érdeklődésének.
Azok akik legmesszebbre eljutottak:
Merezskovszkij (Zinaida Gippius férje [lásd a  Borisz Godunov bejegyzést] érdeklődik a teozófia iránt, és élete végére (az emigrációban) eljut a fekete mágiáig. (Hogy mennyire mélyre jutott, azt egyértelműen nem derült ki számomra.) Feleségének is vannak "ördögös" versei, amelyeket sokan csak szimbólumokként értelmeznek. Miközben magánlevelezésében található állításai alapján megkérdőjelezhető, hogy tényleg csak szimbólumként értelmezhetőek ezek az allegóriák.
Valerij Brjuszov (1873-1924) író, és Mihail Vrubel (1856-1910) festőművész, a legjelentősebb, legerőteljesebb szimbolista művészek. Vrubelnek nincs politikai kötödése. Brjuszov szívesen hasonlította magát Mefisztóhoz. Erősen vallásellenes volt, számára fontos volt a politikai kötödés. Rendszeresen tartott spiritiszta szeánszokat. Életvezetése olyan volt mint művészete. Kortársai mágusnak, sátánistának tartották. A házastársi hűséget nem tartotta fontosnak, Nyina Petrov-szkajával hét évig tartó kapcsolata a szellemi leépülés és a morfiumfüggés időszakát hozta el az életében. Rendszeresen foglalkoztatták az öngyilkossági tervek. Petrovszkaja, aki társa a házasságtörésben, öngyilkos is lesz. 1911-ben Brjuszov sugallatára öngyilkosságot követ el a 21 éves Viktor Gofman. 1913-ban Nagyézsda Lvova öli meg magát, indítéka az íróval kapcsolatos szerelmi csalódása.
Ahogy Brjuszovnak nagy kedvence Lermontov Démonja, úgy Vrubelnek is. A képzőművész felfogása szerint a vers az emberi lélek lázadó természetével folytatott harcról szól. A festőművészen a századfordulón elhatalmasodik a szifilisz, az alkohol, és a kábítószer okozta elmebaj.
Mi köze ennek mindenhez? - kérdezheti az olvasó.
Nagyon sok. Brjuszov rengeteg önéletrajzi elemet használ fel regényeiben. Így reklámozza önmagát, világlátását, okkult praktikáit. Mintegy "szaktanáccsal" látja el olvasóit. Mérgezett kúttá vált. Pont olyanná mint angol kortársa Aleister Crowley (1875-1947). De nem csak ebben hasonlít kettejük élete. A végében is.

"A szimbolisták felszabadító, megújulásra késztető hatása nem leplezheti el elölünk érzékenységük eredendő nihilizmusát."  Constantin Ponomareff

A szimbolistákat az eszmék és az érzetek foglalkoztatták. Rámutattak a tömegek szenvedéseire, de ezektől megóvta őket saját polgári és arisztokrata világuk. Ami ellen meg különben lázadtak. (Nem ismerős ez valahonnan?) A köznép közé csak "forrásanyag" beszerzése céljából mentek el. Gyakorlatilag kívülről szemlélték a dolgokat.
Ám, nem (csak) a szimbolisták "uralták" az orosz irodalom terét. Nem felejtkezhetünk el Fjodor Mihájlovics Dosztojevszkijről, akinek a regényeiben letagadhatatlanul ott van az evangéliumi értékrendszer, mint abszolút követendő példa.
A 19.század végi, 20.század eleji orosz intellektuális pezsgésben sok minden a felszínre került. A keresztények által okkultnak nevezett ideológiák, vallások erőteljes halálkultuszt közvetítettek a társadalom felé. A művészetek átitatódtak a pokoli témakörrel. Látszólag csak(?) a fennálló társadalmi rend elleni lázadás egyik megnyilvánulási formája volt, ám következményei sokkal messzebbre mutatnak. A képzőművészeti alkotások mellett az irodalmi kiadványok kedvelt témakörévé vált az alvilági témakör. 1913-ban megjelenik a Szatanyizm gyűjteményes kiadvány, amely a szimbolista sátánizmus utolsó periódusának hírnöke. Benne a kor orosz eszmetársai mellett Baudelaire, Barbey d'Aurevilly, Anatole France műveivel. A kiadvány a 19. század végi népszerű európai sátánizmussal kapcsolatba került európai művészek, és a hatásuk alá került orosz alkotók legjavának válogatott munkáit tartalmazta. Ezen irodalmi antológia hatása túlmutat az egyszerű irodalomtörténeti érdekességen. Hiszen az írói eszmeiségét eljuttatta, még a szellemi útkeresés fázisában lévő, a művészetekre érzékeny, ám filozófiailag védtelen és tapasztalatlan ifjúsághoz is. Megmérgezve lelkük kútját. Egy olyan világ felé irányította érdeklődésüket, amely rossz hatással lehetett világlátásukra, érzéseikre, jövőképükre.
Mintegy igazolásként (arra, hogy a métely eljutott az ifjúsághoz) jöjjön egy rövid idézet A. Rahmanova (vagy ahogy régies átírással írják: Rachmanova, 1898-1991) önéletrajzi ihletésű művéből (Szerelem, Cseka, halál) egy igen rövid részlet:
"1916. DECEMBER 7.
A FAKULTÁSUNKON irodalmi kör alakult, egész sereg referátumot jelentettek be. Akardi témája: "Az öngyilkosság". Valja Rogozsnikováé: "A végső határ", Tonja Voszkreszenkájáé: "A halál", Misa Tugaganové: "A síron túli élet". Én azt választottam: "Az irracionális elem Turgenyev női tipusaiban". Az elnök Akardi, alelnök én vagyok. Amikor a kör vezetőjének, az irodalom tanárának elvittük a témákat, megkérdezte, hogy diákegyesület vagyunk-e, vagy temetkezési intézet."
(Benedek Marcell fordítása.)
Ha túlságosan messzemenő következtetéseket nem is kell levonni eme idézetből, azért annyit láthatunk, néhány évtized alatt megfertőződött az ifjúság (a leendő értelmiség is) a halálvárással, a halálkultusszal, a halálimádattal, a világundorral. Így megszűnhetett az társadalom széles rétegeiben az egészséges ellenállás a pusztítás apostolaival szemben. Az okkult tanok előretörésével látszólag először csak a tradicionális keresztény eszme kerül háttérbe, de valójában az élethez való pozitív gondolkodás is. Majd egyre elfogadottabbá válnak, hogy a politikusuk erőteljes, és durva megfogalmazásai, amik iránya a politikai ellenlábasok, célpontok, bűnbakok fizikai megsemmisítésére irányulnak. (Ezt nem csak oroszországi jelenség volt, hanem például a németeknél is pontosan ilyen folyamatok zajlottak. A '20-as évek Berlinje Európa egyik okkultista központja volt közvetlenül a nácik politikai szerepvállalása előtt. Sőt, a különböző okkultista tanok ismerői, és gyakorlói voltak a náci párt legfelsőbb vezetői is.) A forradalmárok nyíltan hirdették, hogy eszméik megvalósításához tömegméretekben kell kiirtani a régi rend követőit. Ezen kijelentésük mégsem okozott tömegméretű felháborodás, mert a társadalom közélettel foglakozó része átitatódott már az új eszmék által létrejött közömbösséggel. Közömbösek voltak embertársaik iránt, így az Eszme fontosabb volt számukra, mint az Ember. Elidegenedtek az élettől.
Természetesen, nem arra kell feltétlenül a legrosszabbra gondolni. Egyszerűen hozzászoktak az emberek a másik ember halálának tényéhez. Az elmúlás megszokottá vált, érzelmileg elfásultak. Kiégtek. Vannak olyan foglalkozások, amik ugyanezt előidézik az emberben. A borzalmak, a fájdalom megszokottá válik, és semmilyen reakciót nem hoz ki az emberből. A psziché érzéketlenné válik. Nagyon sokan pótszerekhez nyúlnak ilyen esetekben. De mert a lélek beteg, ezért a tudatmódosítók, a kényszeres cselekedetek nem segítenek. Lelki megújulásra van szüksége az egyénnek. Ha ez a jelenség a közösségben tömegessé válik, akkor vannak igazán nagy bajok. A cári Oroszországban a pravoszláviától eltávolodottak lelkét az újnak tűnő művészeti irányzatok művelői által létrehozott alkotások egy jelentős része sikeresen mérgezte. Az emberek egy része nyitott lett a verbális, vizuális erőszakra. Igazából fel sem fogták, amikor lelkes világmegváltóktól arról hallottak, hogy néhány millió felesleges ember elpusztítása árán szép, új világot lehet felépíteni. A halál igézete úr volt a lelkük felett, így nem háborodtak fel a felforgatásra, pusztításra uszító szavakon... És nem háborodtak fel, amikor elkezdték elvinni a rendszer ellenségeit... és barátait... A kultúra, eredeti funkciójának megfelelően, nemzedékeket kábított el.

A társadalom okkult iránti nyitottsága több okból ered. A racionális okok egy részét már megemlítettem ebben az írásomban. Nézzük most néhány irracionálisat!
Sokak szórakozás, unaloműzés okán kezdtek foglalkozni a hagyományosan nem keresztény eszmeiségen alapuló hiedelemvilággal, praktikákkal. A borzongás keresés, az izgalom, az ismeretlennel való találkozás keresés motiválta őket. (Miért is szoktak horrorfilmeket nézni az emberek? Csak őszintén!) Voltak akkor is (ahogy vannak ma is) olyanok, akik a természettudomány vívmányát látták egyes jelenségekben (pl. parapszichológia).
Az Isten halott ideológia hívei, miután megtapasztalták, hogy Isten nélkül egy űr van az emberben, megpróbálták az új eszmékkel betölteni a hiányt. (Napjaink nyugati társadalmában az emberek ezért menekülnek a hedonizmusba, aberrációkba, az anyagi javak birtoklásába, a különböző hobbikba (geekségekbe), mert megpróbálják kitölteni a lelkükben azt az űrt, ahonnan száműztek Valakit.) Mindez a különböző "új" eszmék társadalmi terjedést elősegítették. Erősen megosztva az orosz társadalmat. A társadalmi kohézió megszűnése pedig elvezetett oda, hogy az országnak olyan vezetői lettek, akik a perifériáról érkeztek a csúcsra, és harcos életük során sokszor ördögi fedőnevekkel illették saját magukat. A progresszívnek tartott gondolatok, eszmék szerzői gyakran a Sötétséggel kacérkodtak.
E korszak jellemzője volt a szexuális szabadosság is. Az avantgárd negyedi dimenziója sokakat inspirált. Többek között Gippiuszt is, aki (férjével közösen) egy új (keresztény kifejezésekkel operáló) teológiát talált(ak) ki, illetve vallási csoportosulást is létrehoztak. Az androgína (kétneműség) nagyban hozzájárult a hagyományos nemi szerepek és a szexualitás újraértékelésében. Érdekes módon (vagy nem is olyan érdekes módon) a promiszkuitás nem csak a bölcsészek között terjedt, hanem a földalatti forradalmi mozgalom tagjai között is. (Ezzel is, mintegy lázadtak a keresztény erkölcs ellen.) Persze ez napjaink közgondolkodásában teljesen mindennapos, ám a 19.század végi, 20. század eleji orosz társadalomban botránynak számított. Generációs ellentét, így egy újabb törést hozott létre a társadalom gránittömbjében. Nem mintha erkölcsösebbek lettek volna azok az emberek (ezt így innen megítélni nagyon nehéz, ám valószínűleg az akkori többség morálja más volt mint napjainkban), ám a közbeszédben, a közgondolkodásban biztos nem számított normalitásnak a hűtlenség, a szexuális partnerek váltogatása. A generációs szokások megváltozása a társadalom változásának egyik jele. Napjainkban valamiért a változás kifejezésnek pozitív töltetű jelentéstartalmat is próbálnak sugallni, ám az egyáltalán nem evidencia. Nem igaz, hogy nincs az a helyzet, ami után csak jobb jöhetne. A 20. század története azt (is) megmutatja nekünk, hogy mindig van lejjebb, és lejjebb...

Miután a 19.század végi orosz kultúra új hullámát áthatja a démoni iránti érdeklődés, talán nem véletlen, hogy a 20. század annyira véres lesz az orosz nép számára. De erről kicsit bővebben, majd valamikor máskor. Talán...

  

Végezetül engedjetek meg néhány gondolatot a filmről.
A címe első olvasatra megtévesztő lehet. Hiszen a Pikk Dáma elsősorban egy Puskin elbeszélés címe. Azt gondolhatná az ember, hogy ennek a novellának valamiféle adaptációjával van dolgunk.
Hát nem. Akkor mire fel ez a címválasztás?
Úgy vélem, található (ha nem is közvetlen, egyből nyilvánvaló) azonosság a két alkotás között, miközben semmi (a címen kívül) utalás, semmi közös nem található a két mű között. Pláne nem a sztorit illetően. De ha valaki elolvassa a puskini művet, és magában levon valami következtetést, akkor a(hogy az ilyen filmeknél szokott lenni) film végkövetkeztetése még sejtelmesebb, még baljósabb.
Puskin ezen írásában nyíltan ott van az okkult vonulat, ezzel mintegy a kora polgári, közhivatali, és főúri környezetének hiedelemvilágába is betekintést enged. Mutatja, hogy milyen érdeklődés jellemezte eszme, és kortársait. A korszak társadalmi berendezkedése miatt írása főként a szalonok főúri, és polgári világához jutott el, és ezeket az embereket ilyen történetek is foglalkoztatták.
Hiába, ekkor már a francia felvilágosodási mozgalom Oroszországban is éreztette hatását. És ehhez a gondolatkörhöz, tetszik-nem tetszik, már hozzátartozott a kereszténység bizonyos értékeinek elutasítása. A spiritualista történetekhez való vonzódás pedig, nem csak a borzongás, a félelem érzés kívánásáról szólt, hanem dacos antitézisről is.
A Trócsányi Zoltán által készített fordítás ezzel az idézettel, mottóval kezdődik:
"A pikk dáma titkos irigységet jelent.
                                           (Százesztendős jövendőmondó)"
Az író születésének 150. évében (1949) készült magyar nyelvű emlékkiadásban a novellához a következő megjegyzést fűzte a kiadó:
Ez a novella nagy feltűnést keltett."Az én Pikkdámám - mondta Puskin - nagyon divatba jött. A játékosok mindig az elbeszélés kártyáit (hármas, hetes, ász) teszik meg."

Rendhagyó bejegyzés - Háború és béke

Nagy feladatra vállalkozom, mikor belekezdek ennek a bejegyzésnek a megírásába. Nagyon sok mindent lehetne közölni Lev Nyikolájevics Tolsztoj eme alkotásával, és az ebből készült feldolgozással, feldolgozásokkal kapcsolatban. Eme óriási fába nem vágnám bele a fejszémet. Kicsi is, életlen is. Ráadásul gyengécske is vagyok hozzá. Ugyanakkor kikívánkozik belőlem néhány dolog. Környezetemben nem sok embernek van ideje (és ambíciója) foglalkozni az ember számára igazán lényeges kérdésekkel. Tudom, nem egyedül vagyok így. Hát, ez van! Korunk nem bővelkedik Pjotr Bezuhovokkal, Andrej Bolkonszkijokkal. Annál több Kuragin, Dolohov mozog közöttünk. Eme írásomat kedvcsinálónak szánom. Egy sok órás utazásra hívom a kedves olvasót. Lev Nyikolájevicsra mindig megéri időt szánni. Még akkor is, ha a korszellem nem ezt diktálja.

Tizenhét évesen olvastam először Tolsztojt. Az Iván Iljics halála elég ambivalens érzésekkel töltött el. A címszereplőt a negyedik oldal környékén baleset éri. És igen, meghal. Több mint negyven oldallal később. Mire átküzdtem magamat a közel ötvenoldalas íráson, nagyon megszenvedtem. Mégis, amikor befejeztem úgy éreztem érdemes volt elolvasni. Nagyszerű írásnak tartottam, de roppant nehéznek. Nem. Nem voltak olvasási, szövegértési problémáim akkoriban. Csak tizenhét voltam. Nem biztos, hogy megfelelő időben olvastam el azt az iskolai kötelező olvasmányt. Talán még harminc se voltam amikor először elolvastam a Háború és békét. Megértettem, értékeltem. Azóta sok víz lefolyt a folyóinkon, és nagyon nagy valószínűséggel életem lemezének már (elég jó ideje) a B oldala recseg. A könyv második elolvasása egész más élmény volt, mint az első. Közben eltelt cirka egy évtized. Változtam. Legalább egy évtizednyit. A könyv világosan rávilágított erre. Hiszen egy új (és részben ismeretlen) világot fedezhettem fel a már olvasott regényben. Az írás nem lett avítt, én öregedtem hozzá.
Lehet-e, szabad-e egy ilyen alkotáshoz hozzányúlni? Érdemes-e ilyen könyveket megfilmesíteni?
A válaszom erre elég egyértelmű. Igen.
Még akkor is igen, ha sokkal jobban szeretem a könyveket, mint a filmeket. Hiába kulisabb egy könyv elolvasása, mint egy film megnézése, akkor is mindig a könyv mellett szavazok. Hiába, no! Egy elavult emberke vagyok.
Mindezek ellenére azt mondom, így elöljáróban, hogy jó, hogy filmes szakemberek hozzányúltak Tolsztoj eme regényéhez. Voltak akiknek sikerült értéket előhozni belőle!

A 2016-os BBC feldolgozás szereplői
 Nyugodtan lélegezzetek fel! Nem áll szándékomban az összes filmes feldolgozás ismertetése. Lev Nyikolájevics Tolsztoj 1869-ben jelentette meg először a alapművet. Az első mozgóképes adaptációt  1915. február 13.-án mutatták be először. Ez egy orosz némafilm.
Vlagyimir Gardin és Jakov Protazanov írták meg a forgatókönyvet, és rendezték ezt a mozgóképet. Úgy érzem, ha bár most erről az alkotásról nem kívánok írni, de érdemes megemlíteni. Megilleti a megemlékezés tisztelete az első próbálkozókat.

Régóta terveztem, hogy megnézem a BBC által készített feldolgozását. Megtettem, és nem bántam meg. Természetesen nem ragaszkodtak minden esetben a regény cselekményéhez szó szerint  az alkotók. Ez bőven belefér a művészi szabadságba. Volt ami tetszett, és volt ami nem az új feldolgozásban. De összességében pozitív a benyomásom a hat részes mini sorozatról. Mi az ami nem tetszett? Például, Pierre Bezuhovról mindig egy kövér Harry Potter jutott az eszembe. Mindez úgy, hogy egy Potter filmet sem láttam, egy róla szóló könyvet sem olvastam. Talán a nagy szemüveg, és az öltözete miatt. De ez csak külsőség. Nem tetszett, hogy igazából az ifjú Bezuhov gróf jellemfejlődéséből, vívódásaiból nem igazán jött át sok minden. Túl korán talál rá a szabadkőművességre, és túl hamar lesz jeles képviselője. Végig az az ember benyomása, hogy ez az az eszmerendszer amiben kiteljesedhet. És ez teljesen ellentétes a regény állításával. Hiszen ezen titkos társasághoz való tartozása ugyanolyan tévútnak bizonyul, Lev Tolsztoj szerint, mint a humanizmusa. Ugyanakkor elismerem, hogy ezek a lelki dolgok azok, amiket egy filmes alkotásban nehéz megjeleníteni. (Ezért soha nem fogja egy film, vagy egy filmsorozat pótolni a Gutenberg galaxis termékeit.) Barátjáról, Bolkonszkij hercegről ugyanaz elmondható. Zárkózott, magának való férjből, néhány év múlva, egy el és magával ragadó jó pasi lesz. Nem feltétlen derül ki annak, aki nem olvasta a regényt, hogy mi történt igazából a herceggel. Akit érzelmi kiteljesedéshez éppen a halál közelisége segíti hozzá. Igen, igaza van az írónak. A halálközeli élmények nagyon meg tudják változtatni az ember értékrendjét, az embertársaihoz való viszonyát.
Jelenet a 2016-os feldolgozásból
Viszont a Natasa Rosztovával kialakuló románca nagyon szépen lett megjelenítve. Kettejük báli jelenete (minden feldolgozás egyik csúcspontja) nagyon szép képi megoldásokkal lett megoldva. Az ember úgy érezheti, hogy ott van, és tényleg hiteles ahogy a fiatalok között elkezd forrni a levegő. (A magam részéről nagyon nem szeretem a működik közöttük a kémia kifejezést.  Olyan földhözragadt, mondhatni közönséges. És ebben a jelenetben inkább az érzelmek szárnyalása kifejezés volt az ami felvetődött bennem. Számomra a szerelem nem egy földközeli dolog. A kémia, az igen. Hiába mondjátok, hogy az a szárnyaló érzés azért van, mert az agyban elkezdenek termelődni a következő vegyi anyagok… Én abban hiszek, hogy az érzelmek miatt termelődnek, és nem miattuk érzem azt, hogy… Higgyétek el, van különbség a két hozzáállás között. Ráadásul tudományosan egyik kizárólagos helyessége se bizonyítható. Olyasmi ez, mint a tyúk és a tojás esete.)
Szóval, a báli jelenet nagyon ott van a szeren. A közeli képek az arcokról, a kezekről, a zene… Szuper!
Jelenet a Bondarcsuk féle feldologozásból
Egész más, mint az 1965-ös Bondarcsuk féle Háború és béke jelenete. Hatalmas bálterem, az egyik végében ott áll Natasa, a másikból elindul határozottan a herceg. Keresztül megy a nagy termen, és megáll a három hölgy előtt. Felkéri táncolni a lányt. Pont úgy, mint a 14+-ban Aljosa. De hát a fiú a diszkóba menet előtt kapott „kiképzést”. Irodalomórán épp a klasszikus Vojna i mirt nézte az osztály. Láthattuk mennyire unták a filmet. És épp ez a jelenet ment videóról. Így hát, mikor eljött az idő Ljosa ugyanolyan határozottan ment keresztül a táncparketten, mint Bolkonszkij herceg. Ugyanolyan magabiztosan, ugyanolyan határozottan. Mondja valaki, hogy a magas kultúra nem az életre nevel!
Felkérés táncra a 14+-ban
Az egész BBC-s alkotásra elmondható, hogy a történetet megpróbálják hűen interpretálni anélkül, hogy a másolás hibájába beleesnének. Az embernek olyan érzése van, mintha Bondarcsuk filmje részletesebb, teljesebb feldolgozás lenne, ám ez csak érzékcsalódás. A narrátor alkalmazása ez irányba hat, ezt az érzést indukálhatja. Hiszen a tolsztoji idézetek elősegítik egyes jelenetek részletgazdagságának kialakítását. Ott van például a tölgyfa és Andrej esete. Egyáltalán nem fontos része a könyvnek, mégis filmbéli szerepeltetése az elmélyült ábrázolás érzését erősíti. Az angol rendező (Tom Harper) és forgatókönyvíró (Andrew  Davis) is alapos munkát végzett. Az eredeti műben Tolsztoj mint pletyka említ meg olyan dolgokat, amely (sejtelmes, de félre nem érthető) képi megjelenítése egyfajta szexuális töltést is ad bizonyos jeleneteknek. Amikor először láttam arra gondoltam: Te jó ég! Jól látok? „Megijedtem”, meglepődtem  egy kicsit, de hamarosan meg is nyugodtam. Hiszen BBC-s a feldolgozás, nem HBO-s!
Na ez például teljesen hiányzik a Vojna i mirből. A ’65-ös feldolgozás prűd a 2016-os képest. Pedig az író a könyvében sejteti a dolgokat. Mégsem hiányzik az 52 évvel ezelőtti alkotásból, és jó (a)hogy benne van a 2016-osban.
Ilja Rosztov gróf (Adrian Edmondson) és Vaszilij Kuragin herceg (Stephan Rea) karakterei fantasztikusan jól kidolgozottak, nagyszerűen eljátszottak az angol verzióban. Persze Anatolij Kuragin (Callum Turner) is nagyon jól van megformálva. A sármos Vjacseszláv Tyihonov (1928-2009) kicsit öregesnek tűnhet mint Andrej  Bolkonszkij herceg. A sminkes nem végzett rossz munkát, de a szeme körül túl sűrűk voltak a ráncok. Pedig csak közel egy évtizeddel volt idősebb, mint a szerepe szerinti karakter. A BBC-s Andrej (James Norton) lelkivilága kicsit egyszerűbben lett ábrázolva (nem a színészen múlott!), így érzelmesebbnek tűnik, mint a Tyihonov féle. De a Tolsztoj által megrajzolt herceg nem a 2016-os Bolkonszkijhez áll közelebb.
A Norton féle sokkal szerethetőbb, a Bondarcsuk filmben szereplő pedig konzekvensebb. A felesége halála után önmagába zárkózó, önmagát élve eltemető herceg életében Natasa a napfényt hozza el. Ám a tinédzserlány, korának és naivitásának megfelelően, könnyen megszédíthető, és ez a hercegből a legrosszabbat, a depresszív oldalát hozza elő. Az orosz filmben. Az angolban annyira azért nem rossz a helyzet. Összességében azt mondhatom, hogy szerintem a két alkotás jól kiegészíti egymást, miközben időről-időre mást és mást mutat be a regény eseményei közül. Mást  tartanak fontosnak az alkotók, máshová teszik a hangsúlyt. Miközben a regény cselekményén igyekeznek csak minimálisan változtatni.
A két Natasa Rosztova
Natasa Rosztova… Az ’65-os feldolgozásban Natasa „öregszik”. Az 1805-ben játszódó jelenetekben egy szertelen kislányt láthatunk. Ide-oda rohangál, tele van energiával. Nyughatatlan, mint egy gyermek. A film előre haladtával láthatjuk, ahogy kezd megkomolyodni, felnőtté válni. Igaz, hogy Ludmilla Szaveljeva (a ’65-ös Natasa Rosztova) négy évvel fiatalabb volt a karakter megformálásakor, mint Lily James. De nem ezen múlott. Ugyanakkor az mégis pozitívum, hogy meg sem próbálta az angol színésznő leutánozni orosz kolléganőjét.

Nem, nem az mondom, hogy a BBC adaptációban nem hiteles Rosztova karaktere. Csak annyit állítok, hogy a Ludmilla Szaveljeva féle Natasáról elhiszem, hogy bakfis. Lily James féle Rosztova meg (legalábbis a kezdetekben) inkább koravénnek tetszik, mint szertelen bakfisnak.
Nagy hiányossága a sorozatnak, hogy egyes  szereplőkön nem látszik az idő múlása. A Háború és béke (az Epilógus nélkül), gondoltad volna, hogy több mint nyolc év történetét dolgozza fel? Natasa csitri, mikor először felbukkan a sztoriban, és a végére már kész hölgy. Ennek képi megjelenítése nem igazán tapasztalható a 2016-os feldolgozásban. Nyikoláj Rosztov, a bátya, esetében igen, hiszen mikor először hazajön a háborúból, akkor már bajszos fiatalember. De a film hölgy szereplőin nem látszik meg a hét év. Ami szerintem nem jó. Hiszen épp Natasa felnőtté válását (is) figyelhetjük, láthatjuk a filmben.
Talán bennem van a hiba, hogy ennyit emlegetem a karakterek életkorát. Van olyan, hogy vagy két évtizeddel fiatalabb karaktert is hitelesen alakít a színész. Mégis úgy gondolom, hogy ebben  az esetben fontos az, hogy  a nézőben tudatosuljon, hogy tizen-huszonéves szereplőkkel van tele a történet. Igazából akkor érthetünk meg sok mindent. Nem a történetből, hanem a mozgatórugókból. A pszichékből. És Tolsztoj ebben nagy. Ennek ábrázolásában.

Egyik megkapósága miatt kedvenc jelenetében  a 2016-os filmnek klavikord kísérete mellett oroszul énekelnek a Rosztov gyerekek. Első pillanatra kicsit furcsa volt az angol akcentusos ének, de mire végére ért az orosz nyelvű dal már bájosnak találtam. Adott egyfajta érdekes hangulatot a kicsit  angolosan hangzó orosz szöveg. Ezt így egyáltalán nem a film negatívumai közé sorolnám. Sőt! Bármennyire furcsának tűnhet ez.
A szabadkőművességből többet ki lehetett volna hozni. Mintha nem akarták volna az alkotók azt az irányt követni, mint amit Lev Tolsztoj kijelölt. Önmagával nincs ebben semmi baj, de akkor meg fölösleges a dolog olyan túlhangsúlyozása, mint Helene (Jelena) Bezuhova nagyméretű maszon jelkép brossa az egyik ruháján. Ugyanakkor Marja Bolkonszkaja vallásossága elnagyolt. A regényben állhatatossága, krisztusi jellemre törekvése révén megnyeri Natasa szimpátiáját. Andrej halála után a fiatal Rosztova kisasszony megérti, elfogadja a hercegnő keresztény hitét.  Maga Tolsztoj legalább annyit, de inkább többet foglalkozik a regényben kereszténységgel, mint a szabadkőművességgel. Sőt, valójában a Pjotr Bezuhov maszonita tanok iránti érdeklődése, mint szellemi zsákutca jelenik meg az 1859-es irodalmi alkotásban.  Pierre történetén keresztül, egy ifjú mágnás boldogságkereséséről (is) szól a mű. A humanizmus, a szabadkőművesség zsákutca az életében. A boldogságot akkor találja meg, mikor ráébred és megtalálja azt az Istent, akinek gondja van a teremtményeinek még a hajszálaira is. Ő az emberi boldogság forrása. E felismerése után találkozik ismét Marjával és Natasával... De erre majd még  a bejegyzés vége felé visszatérek!

Pierre nagyszabású, emberközpontú reformjainak időt szentel a filmsorozat, ám talán időhiány miatt is ezen újítások kudarcos voltára nem. A könyvben világosan megjelenik, hogy Pjotr (Pierre) Bezuhov felülről kívánja átalakítani a gazdálkodási rendszerét. Ám a tiszttartóin megbukik a dolog. Látszat szerint nem, ám jobbágyainak sorsa nem jobbá válik, hanem rosszabbá. Mindez úgy, hogy Pierre nem vesz észre ebből semmit. Ezzel szemben Bolkonszkij  herceg alulról kezdi a reformot a birtokán (pontosabban a hercegi birtok egyik kisebb részén), sokkal messzebb jut mint Bezuhov (még a jobbágyfelszabadításig is, ezzel több mint 50 évvel megelőzi a korát). Tetteivel kivívja az arisztokrácia egy részének ellenszenvét, míg a reformista Szperanszkij (1772-1839), a cár legfőbb tanácsadója és külügyminiszter, mintegy maga mellé veszi segítőnek. Persze ilyen mélységben nehéz lenne megfilmesíteni a regényt, de mindez rámutat arra, hogy az egész mű valahol a 19. század Oroszország útkereséséről, reformjairól is szól. A Romanovok és segítőik legalább 100 éven át próbálkoztak az ország gazdasági, társadalmi szerkezetének megváltoztatásával. Minden ilyen folyamat időigényes, és csak egyes magyar politikusok képzelik azt, hogy egy-két év alatt befejezhető egy ilyen társadalmi rendszer átalakítás.  Inkább azt kell látnunk, hogy nehezen beindítható (már ha tartós változást akar elérni), és nem tudni hogy fog végződni. Az orosz történelem egyik tanúsága, hogy a nyögve-nyelős reformok nem gazdasági fellendülésbe, hanem vérengzésbe torkoltak. Olyan eseménysor indult be, ami elsodorta az ország irányítóit, urait.  De nem csak elsodorta, hanem ki is irtotta.

Jelenet a BBC-s feldolgozásból
A történet folyamán hol békés időszakban él Oroszország, hol éppen az aktuális európai háborúban vesz részt. Ez természetesen befolyásolja lakói (így a történet szereplőinek) életét. Az irodalmi alkotásban viszonylag részletesen le vannak írva a hadjáratok eseményei. Tolsztoj elmagyarázza azt a történelmi-politikai helyzetet, amelyben hőseinek helyt kell állniuk. De nem csak a háború menetét írja le, hanem két jelentős csata (Austerlitz, Borogyino) pontos leírása is megtalálható a könyvben.
Így hát a BBC-s alkotók sem kerülhették meg a harci cselekmények bemutatását. Valószínűleg nem akarták elnyújtani a sorozatot, így a hadjáratokról elég kevés jelenik meg művükben. Ez igaz a nagy csatákra is. Ez nem feltétlen hátránya a sorozatnak. Épp elég amit kapunk. A megvalósítása a küzdelmek bemutatásának korszerű. Ez alatt azt értem, hogy igyekeztek realisztikusak lenne, kerülni a dagályos közhelyek megjelenítését. Az 1965-1967 között készült verzióban mind a hadjáratok, mind a csaták részletesebben kidolgozottak. Nagy monumentális, látványos jelenetekben bővelkedik. Ezzel is fokozva azt az érzetet, hogy szinte teljesen feldolgozták az eredeti regényt. Pedig dehogy! Például a Rosztov család anyagi csődjét meg sem említik. A 2016-os verzióban ez, az egyébként fontos, momentum szerepel, de csak egyoldalúan van bemutatva. Mintha csak Nyikoláj kártyaadóssága juttatta volna őket ebbe a helyzetben. Valójában eldzsentrisedtek. A szó mikszáthi értelmében. A Bondarcsuk által rendezett filmeposzban viszont megtalálható a farkasvadászos jelenet. Ha a kártyaadósság és a vadászat együtt beindíthat a nézőben olyan gondolatsort, amely végén kialakulhat Rosztovék anyagi helyzetéről egy ahhoz hasonló kép, mint amit a regény egyértelműen hangsúlyoz. (Ami viszont épp  a családtagok jellemének megítélésében segíthet. Viszont akkor Nyikoláj 1813-as gazdasági "szerepvállalását" is illet volna ábrázolni.) A két alkotás így (is) kiegészíti egymást. 

Szóval, Bezuhov miután megtalálja lelki békéjét, találkozik Marjával, és Natasával… És az immár közös értékrend (a kereszténység elfogadása) az ami a köztük lévő kapcsolat elmélyülését  előmozdítja. Pierre-ről Tolsztoj művéből megtudhatjuk, hogy a Biblia Istene mélyreható változást idézet elő a gondolkodásában. Határozottabb lett, pénzügyeit immár önmaga intézi. Felelősségteljesen. A számadóknak a körmére nézz, és költekezésit célirányosabban a köz javára (is) kamatoztatja. Na, mindez kimaradt mind a kettő feldolgozásból. Ideológiai okból. Az első esetben gondolom nem kell külön megmagyaráznom, hogy miért. A BBC-s feldolgozásból talán azért maradt ki, mert a nyugati korszellem zászlóvivő ideológiája nem tűri a kereszténységgel kapcsolatos pozitív megjelenítést. Toleránsak vagyunk bármely vallással, kivéve a kereszténységgel szemben. Mindenki vallási érzékenysége nagyon fontos, kivéve a keresztényeké. Pedig az európai kultúra egyik forrásáról van szó. A judeo-keresztény kinyilatkoztatás a hellén-római kultúrával karöltve képezi az európai kultúrák alapját. A '65-67 között készült feldolgozásnál száműzve van minden spirituális utalás, ami a főhősöket érinti. Pierre lelki boldogságának megtalálása Moszkva újjáépítésével van összekapcsolva. A narrátor révén megtudjuk, hogy a gróf megtalálta lelki békéjét, közben láthatjuk, ahogy végig kocsikázik az újjáépülő városon. A probléma sikeresen abszolválva. 
A BBC-s sorozat is ugyanott fejezi be a sztorit, mint Bondarcsukék. Ám az nekem kicsit hollywoodosnak tűnik. Egy kicsit olyan idealisztikusan hippisnek. (Nem. Nincsenek virágos ruhák, se kábítószerek. Nem erre gondolok!) Mindenki együtt (már aki túlélte a közel nyolc évet), egy asztalnál… Sőt! Együtt, egy helyen élve. A záró képsorokat nézve nekem a kommuna szó is beugrott...
Peace and love!
                          ...miközben a regény ennél jóval árnyaltabb képet közvetik az olvasó felé.

Összességében azt mondhatom, hogy érdemes megnézni mind a két alkotást. Mind a 2016-ost, mind a Bondarcsuk által rendezettet. Bevallom, miután megnéztem a BBC-st, előkerestem az orosz sorozatot is, és megnéztem. A kettő egymás után nagyon inspiratív is volt. Teljesebb (de közel sem teljes) képet adott Lev Nyikolájevics híres regényéről.
2007 őszén bemutattak egy 26 millió euróból készített olasz-francia-német-orosz-lengyel koprodukcióban készült nyolc részes minisorozatot, amely még az 1965-1966-ban készültnél is hosszabb mintegy 25 perccel. Időhiány miatt egyenlőre nem mélyedtem el ebben az alkotásban, de nem kizárt, hogy ami késik, nem múlik... Erről a munkáról ezért semmit nem mondanék most. Talán majd egyszer.

Javaslom, aki még nem látta, tekintse meg a 2016-ban készült Háború és békét. Hogy az idő próbáját ki fogja-e állni, azt nem tudom biztosan (szerintem igen). Viszont a Szergej Bondarcsuk által rendezett biztos, hogy kiállta, kiállja. Bátran nézzétek meg azt is, nem fogtok unatkozni. Ugyanúgy le tudja kötni az embert mint ahogy több mint félévszázada lekötötte. Ma sincsen benne üresjárat. Bár nincs benne CGI, de korszerű alkotás maradt! Még akkor is, ha egyfajta pátosz is sugárzik az előző generációknak készült filmből. (Vagy mini sorozatnak kellene azt is hívnom?)
Megéri rájuk szánni az időt.



Kiszámító



A film eredeti címe: Вычислитель.
A felirat tulajdonságai:
FPS:25,
kiterjesztése: srt.















A film  magyar címe az orosz eredetiből származtattam. Ezt azért szögezem le itt a bejegyzés elején, mert a WEB-DL verziókon még ez szerepelt, ám a BR kiadásokon már francia nyelvű a stáblista és a film az alkotás címét "átváltoztatták" Titaniumra. Teljesen feleslegesen, véleményem szerint. Bár a film színvilága miatt, akár indokolt is lehetne ez a változtatás. Viszont a látványnál sokkal fontosabb a belső tartalom. A cím olyan valamire, vagy valakire utal, aki kiszámol, kiszámít valamit. A szó használható a számítógép szinonimájaként is. Vagy akár lehet maga a programozó is. Erre utal, és ezért jó a film angol címe (The Calculator). A német cím a francia irányvonalat követi: Titanium - Strafplanet XT-59. A Kino-Teatr.ru szerint az alkotás orosz-izlandi kooperációban készült. A Kinopoisk csak orosz gyártású filmnek tartja. (Mint ahogy a többi netes forrás is. Nem mintha az interneten a mennyiség átcsapna minőségbe.)
Mire utal a film eredeti címe?
Ervin Kahn (Jevgenyij Mironov), a film egyik főszereplője olyan személy, akinek az életében nem sok spontaneitás van. Mindent előre kiszámol, kiszámít.

Talán, a film megtekintése után, egyet fogunk érteni abban, hogy a magyar cím is kicsit többet jelent, mint ahogy első olvasatra tűnik. (Tudom, hogy ez a kifejezés félrevezető is lehet. Hiszen nem egy társasjátékról szól az alkotás. Ennek ellenére, remélem, szerencsés lett a címválasztásom.)

Jelenet a filmből.
A látványos filmre a készítők nem nagyon törekedtek. Egyszerű környezet, szolid kosztümök, egy kevés számítógépes effekttel megspékelve. Annyira nem "lepusztult" a környezet, mint a Halott ember leveleinél. Talán inkább a hideg technokrata látványvilág a legmegfelelőbb kifejezés. Mert hát ugye  a film mégis a jövőben játszódik...
A film legelső megtekintésekor, mindjárt az elején két alkotás ugrott be. A Pulykavadászat (Turkey Shoot), és az Ahová lépek, szörny terem (Tremors) . Bár, meg kell mondanom, hogy ez az alkotás azért sokkal komolyabb, mint a másik kettő. A komolyságot nem a látványvilágra, hanem a mondanivalóra kell érteni. Egy intelligens sci-fit láthat az, aki megnézi a filmet. Úgy gondolom, hogy ez a mozgókép méltó folytatója annak a szovjet filmes hagyománynak, melynek jó néhány darabja "megjelent" már itt, ezen a blogon. (Ezúton is szeretném megköszönni Oldfan-nek, hogy feliratai, és írásai megjelenhettek ezen a felületen is. Hiszen a fentebb nevezett, általam intelligensnek nevezett sci-fikhez ő készített magyar feliratot.)
Személyes érintettségem is van, ami a filmhez köthető. Abban az időszakban, mikor elkezdtem ismerkedni ezzel az alkotással, többször előfordult, hogy egyik kedves barátom kritikai észrevételt tett rám. Koromnál fogva sok újdonságot nem gondolom, hogy tudnak nekem mondani. Mármint magamról. Mégis revelációként hatottak rám szavai. Nem mondott újdonságot. Csak másként fogalmazta meg, amit már tudtam magamról. Két éve átestem egy komoly műtéten, és a lábadozás ideje alatt volt időm elgondolkodni ezen-azon. Gyakorlatilag átértékeltem, módosítottam életem prioritásait. A számomra újszerű megfogalmazása mégis elgondolkodtatott. Ehhez jött még ez a film is. Amiben, többek között, olyan mondatok is elhangoznak, amiket a barátom is mondhatott volna nekem. Ráadásul, ahogy  nem csak egy beszélgetésben tértünk ki a "témára", úgy a filmet sem egyszerre néztem végig. Így két oldalról kaptam az érzést. (Viszonylag) Folyamatosan. Talán, ezért is fogott meg ez a film.
Akció dús jeleneteket ne várjatok, ahogy hosszan tartó, és unalmas okoskodásokat se. (Titokban kíváncsian várom, hátha valaki megerősíti, vagy megcáfolja azon állításomat, hogy bizonyos értelemben ez az alkotás valóban az intelligens sci-fi kategóriája-e.) Nem túl hosszú a film, de velős. Kár lett volna nyújtani, és jó az ami benne van. Hiába tűnt úgy annak az elején, hogy már jól bejáratott amerikai filmek utánzását látjuk. Hamar túllépett a mű írója az inspiráló kereteken.
Egy teljesen önálló (és minden filmes előzménytől független) alkotás kerekedik ki a szemünk előtt.
Hogy a filmes alkotók mennyire komolyan gondolták a munkájukat, jól mutatja, hogy a Alekszej Ajgit (angolos átírással Alexei Aigui) kérték fel a mozi zenéjének megkomponálására. Az orosz zenész neve Magyarországon nem cseng olyan jól, mint például Hans Zimmeré, de munkássága nem lehet ismeretlen olyanok számára, akik kedvelik az orosz történelmi filmeket, és esetleg látták a Hordát. Hiszen annak a filmnek a zenéjéért is ő "felelt". Úgy vélem, hogy maga Ajgi személye is garancia a minőségre.
A film forgatókönyvét Alekszandr Nyikolajevics Gromov (1959-) azonos című (és 2000-ben megjelent) novellájának felhasználásával készítették el. A szkenárió létrehozása Andrej Kutuza, Alekszandr Gromov és (a film rendezője) Dimitrij Gracsjov közös munkájának gyümölcse.

Végezetül néhány szót a film tartalmáról is ejtenék.
A történet valamikor a távoli jövőben játszódik a XT-59-es bolygón. Ez a planéta annyira humánus hely, hogy még halálbüntetés sincs. Hivatalosan. A jog nem ismeri a kivégzést, ám vannak akiket száműzetésre ítélnek. Ezek az elítéltek egy úgynevezett mocsárban űzetnek el. (Nem egészen úgy néz ki a mocsár, mint itt a Földön.)
"Élni hagynak, de nem adnak enni.
A élehetőséged neked sem több, csak ennyi."
                                                  Lukács László: Keleti csőd (részlet)
Vagy idézhetném egykori "mentoromat", aki szerint, nem az a szabadság, hogy lehetőséged van bármelyik országba elutazni (lásd úgynevezett világútlevél), hanem azt is, hogy pénzed is van bárhová elutazni.
Hiába nincs hivatalosan halálbüntetés, ha ugyanakkor azzal ekvivalens módon elintéznek. Akkor az egész humanizmus csak képmutatás. És az XT-59-en ilyen képmutató rendszer van.

Természetes, hogy többször láttam már ezt a filmet. Természetes, mert a feliratkészítés folyamata ezt megkívánja. Szóval, nem ismeretlen számomra ez az alkotás. Mégis elmondhatom, hogy minden egyes esetben, amikor néztem, élveztem ezt a mozit. Nem feltétlen a látvány miatt, nem feltétlen a cselekmény miatt. Hiszen mindkettőre elmondhatjuk, hogy nem feltétlen túl eredeti. (De mi az amit még nem filmeztek le?) Mégis, szerintem ez egy nagyon jó film. Bizonyos tekintetben egy utópia. Egy reális utópia. A jövő nem "földi" mennyország, hanem realitás. Egy kevéske sci-fis ellemmel megspékelve. A végső konklúzió végtelenül szimpatikus nekem. Mert nem hiteget.
Azt gondolom, hogy két üzenete is van a filmnek. Egy általános, ami nekünk is átjöhet, és egy speciális. Az orosz nézőközönség bizonyos fokú (az általánossága miatt nem túl releváns) helyi társadalomkritikát is kaphat ettől a mozitól. És ez a vonulat annyira jellemző volt a szovjet időszak egyes sci-fi szerzőire is. Ebben az értelemben a Sztrugackijék nevével is fémjelzett vonulat továbbélését is vizionálhatjuk. A film általános üzenete mindenkit kijózaníthat(na). Mert bár egyáltalán nem szívderítő, ám igaz. A romlott emberi természet erre, és csak erre képes...


Aelita



Alekszej Nyikolajevics Tolsztoj sci-fije, az Aelita 1923-ban jelent meg először nyomtatásban. A kisregény egy szerelmi történet ürügyén valójában a kommunizmus kozmikus győzelmét hirdeti, így igazán alkalmasnak tűnt arra, hogy egy külföldön is forgalmazható, szovjetbarát film készüljön belőle. Az előkészületi munkálatok már 1923-ban megkezdődtek. A magas művészi színvonal érdekében hazahívták Nyugatról Jakov Protazanovot, a nemzetközi tekintélynek örvendő rendezőt. Protazanov meglehetősen szabadon kezelte Tolsztoj könyvét, melynek alapján egy olyan többrétegű, fantáziadús filmet alkotott, amely a megrendelői igénynek megfelelően kiállt ugyan a bolsevik rendszer mellett, de nem feledkezett meg a közönség szórakoztatásáról sem. Ennek érdekében a direktor bátran élt a humor eszközével is, munkatársai segítségével pedig különleges, egyedi látványvilágot teremtett. Említsük meg azt is, hogy több neves szovjet színművész az Aelitában kezdte filmszínészi pályafutását. A nézők körében kiugró sikert aratott a film, a kultúrpolitikusoknak és a vaskalapos kritikusoknak azonban nem tetszett. A sztálini időkben az Aelitát agyonhallgatták, említés szintjén se nagyon került szóba. Az új évezredben fedezték fel újra, és ma már általános az a vélemény, hogy a némafilmkorszak egyik legbecsesebb darabjáról van szó. Tolsztoj regényéből 1980-ban Rajnai András egy tévéjátékot forgatott, amely hűségesebben követi az irodalmi mű cselekményét, mint az 1924-es szovjet verzió, ám képtelen hitelesen érzékeltetni a könyv gondolati-filozófiai mélységeit, és megmarad a cselekmény – az esetlen trükkök miatt gyakran mosolyt fakasztó – illusztrálásánál.

FIGYELEM! Az alábbi ismertető spoilereket is tartalmaz, ezért aki még nem látta a filmet, az csak a saját felelősségére olvassa tovább a szöveget!














A cselekmény
1921. december 4-én kezdődik a történet. A Föld összes rádióállomása különös üzenetet fogott, amely három furcsa szóból áll: Anta, Odeli, Uta. A moszkvai rádióállomáson épp Losz mérnök teljesített szolgálatot. A tudós férfiú gyakran ábrándozik arról, hogy elutazik a Marsra, ezért kollégái azzal ugratják, hogy a titokzatos üzenet egyenesen a vörös bolygóról érkezett. Losz úgy képzeli, hogy a Mars királynője a szépséges Aelita, ám valójában az apja, a zsarnoki Tuszkub uralkodik, aki tulajdonképpen egy rabszolgatartó társadalom élén áll. Losz feleségét, Natasát közben megkörnyékezi egy szélhámos ügyeskedő, egy bizonyos Ehrlich. A ravasz fickó még azt is eléri, hogy beköltözzön a házaspár otthonába, Losz laboratóriumába, mert ezekben az ínséges időkben luxusnak számít külön helyiséget fenntartani effajta hóbortoknak. A mérnök a szerencsétlen véletleneknek köszönhetően mindig csak annak szemtanúja, amikor Ehrlich csapja a szelet Natasának, és nem tudja, hogy az asszony – bár udvarias a hódolójával, de – visszautasítja a közeledését. A csalódott Losz tovább szövi ábrándjait Aelitáról, aki egy különleges távcső segítségével meg tudja figyelni a földi embereket, és szerelemre lobban a boldogtalan mérnök iránt. Ehrlich idővel Natasát is belekeveri sötét ügyeibe, a féltékeny Losz pedig hirtelen felindulásában megöli a feleségét. Hamarosan megjelenik a fontoskodó Kravcov nyomozó, aki úgy gondolja, egyszerre két bűnügyet is meg tud oldani, hiszen Natasát csakis az a férfi ölhette meg, aki az asszony munkahelyéről, a Rehabilitációs Központból nagy mennyiségű cukrot lopott. Az illető pedig nem más, mint Losz kollégája, a váratlanul eltűnt Szpiridonov mérnök. Losz közben azt hiszi, hogy a gyilkosság miatt máris a nyomában vannak, ezért hogy egérutat nyerjen, és űrhajójával elindulhasson a Marsra, Szpiridonovnak adja ki magát…













A szerző

A történelmi és tudományos-fantasztikus regényei révén ismert Alekszej Nyikolajevics Tolsztoj 1883. január 10-én született a cári Oroszországban, a Szamarai kormányzósághoz tartozó Nyikolajevszkben (a mai Pugacsovban). Édesapja Nyikolaj Alekszandrovics Tolsztoj gróf (1849–1900) volt, akit garázdasága miatt elküldtek a hadseregből, és kénytelen volt visszavonulni szamarai birtokaira. Itt ismerkedett meg Alekszandra Leontyevna Turgenyevával, akit 1873-ban feleségül vett. A házaspárnak Alekszej előtt már négy gyermeke született: Jelizaveta, Praszkovja (ötéves korában meghalt), Alekszandr és Msztyiszlav. A közhiedelemmel ellentétben Alekszej Tolsztoj nem egyenes ági leszármazottja Lev Tolsztojnak, hanem csupán távoli rokona, anyai ágon viszont egy másik híres íróval, Igor Turgenyevvel is rokonságban állt. Nyikolaj Alekszandrovics nem bírt parancsolni heves természetének, és miután durván megsértette a szamarai kormányzót, száműzetésbe kellett vonulnia Kosztromába. Egy idő után bocsánatot nyert, és hazatérhetett, de szinte még meg sem melegedett a családi tűzhely mellett, máris párbajt provokált egy másik nemessel. Alekszandra Leontyevnánál betelt a pohár, úgy érezte, tovább már nem képes elviselni férje faragatlanságát, duhaj életmódját. Beleszeretett egy liberális fiatalemberbe, egy bizonyos Alekszej Apollonovics Bosztromba. Tolsztoj 1882 márciusában teherbe ejtette nejét, ennek ellenére az asszony két hónappal később elhagyta őt, és a szeretőjéhez költözött. Tette óriási társasági botrányt váltott ki. A gróf rálőtt Bosztromra, a büntetést azonban megúszta, a bíróság felmentette. A „jobb körök” haragja Alekszandra Leontyevna ellen irányult, az egyházi bíróság egyenesen arról kívánt dönteni, hogy a válás kimondása után az asszony soha többé ne mehessen férjhez. Hogy nála maradhasson a születendő gyermek, Alekszandra Leontyevna azt állította, hogy Bosztromtól került áldott állapotba. A házasságtörést tulajdon szülei évekig nem bocsátották meg neki. A szerelmespárt a társadalom kiközösítette, ezért Nyikolajevszkbe mentek, ahol Bosztrom a helyi közigazgatásban kapott szerény állást. Itt született meg Alekszej Nyikolajevics.













A nemesség és az egyház ellenséges hozzáállása miatt Leontyevna és Bosztrom kifejezetten ateista, sőt már-már forradalmi nevelésben részesítette Alekszejt, aki később azt állította, szülei lelkesen olvasták Marx és Plehanov „felforgató” műveit. A fiú tizenhárom (más források szerint: tizenhat) éves koráig abban a hitben élt, hogy Bosztrom a vér szerinti apja. Az igazság ismeretében sem volt hajlandó arra, hogy találkozzon az igazi apjával, sőt a testvéreit se kívánta látni. Ahogy akkoriban a legtöbb orosz gyerek, úgy Alekszej is otthoni oktatást kapott az elemi iskola helyett. Édesanyja megtanította olvasni és írni, nevelőapja pedig esténként Lev Tolsztoj és Turgenyev írásaiból olvasott fel neki. A kisfiú figyelme meglehetősen szétszórt volt, de amikor tízéves korában anyja arra kezdte buzdítani, hogy írjon rövid történeteket, Alekszej meglepően ügyesnek és lelkesnek bizonyult. 1896-ban küldték iskolába, hogy ott tanuljon tovább. Elsősorban gyakorlati tárgyakat tanítottak neki (kémia, fizika stb.), míg a nemesi származású gyerekek humán oktatásban részesültek. Alekszej igazságtalannak érezte ezt a megkülönböztetést. Bosztromék eladták kicsiny gazdaságukat, és Szamarába költöztek, hogy a gyerek ott tanulhasson. 1900-ban elhunyt Nyikolaj Alekszandrovics Tolsztoj, aki harmincezer rubelt hagyott Alekszejre, és az ősi családi nevet, melyet a fiú immár hivatalosan is viselhetett. A fiatalember egyiket sem utasította vissza. A váratlan atyai örökségnek köszönhetően immár Szentpéterváron folytathatta tanulmányait. Ekkor már kifejezetten lelkesen tanult, és intenzíven bekapcsolódott a hallgatói életbe. Politikai vitákat folytatott társaival, és hozzájuk hasonlóan gyűlölte a kormányt. Még a Szociáldemokrata Pártba is belépett, de amikor az szétesett a bolsevikokra és a mensevikekre, egyik csoportosuláshoz sem csatlakozott. A politika iránti érdeklődése mérséklődött, a szocialista elképzeléseket a földi paradicsomot megvalósító jövendő társadalomról pedig teljesen komolytalannak tartotta.




















1902 júniusában Tolsztoj feleségül vette Julija Vasziljevna Rozsanszkaját, egy vidéki orvos lányát, aki szintén Szentpéterváron tanult. Néhány évvel később azonban Drezdában találkozott egyik volt hallgató barátja, Leo Gyimsic húgával, Szofjával. Szerelemre lobbantak egymás iránt, noha Szofja férjnél volt. 1907-ben Tolsztoj elhagyta a feleségét – aki időközben egy Jurij nevű fiút szült neki –, és élettársi kapcsolatba lépett Szofjával. Miközben a pár boldogan turbékolt Párizsban, Tolsztoj fia ötéves korában meningitisben meghalt. Az apa nem látogatta meg a beteg gyereket, sőt a temetésére se ment el, ámbár Szofja 1973-ban publikált emlékiratai szerint nagyon megviselte a fia halála. Tolsztoj remekül érezte magát a párizsi orosz emigránsok között, akik csak annyit tudtak róla, hogy egy gróf fia. 1910-ben a pár visszatért Oroszországba, ahol maga Makszim Gorkij méltatta Alekszej írásait. Ekkor születtek Tolsztoj ún. Transzvolga-történetei, melyek megalapozták a szerelmesek anyagi stabilitását. Újra elutaztak Párizsba, ahol összeházasodtak, és megszületett a lányuk, Mariana. Hamarosan kiderült, hogy Alekszej nemcsak pénzt örökölt az apjától, hanem annak bohém hajlamait is. 1914-ben már egy fiatal balerina, Margarita Kandaurova körül legyeskedett, ami ürügy volt a Szofjával való szakításra, mindazonáltal a táncosnő hamarosan odébb állt. Gyorsan meglett az utódja Natalja Vasziljevna Krangyijevszkaja személyében, aki a férjét, Fjodor Volkenstejnt hagyta ott az író kedvéért, ám csak az 1917-es februári forradalom után sikerült egybekelniük. Még ugyanabban az évben megszületett első fiuk, Nyikita (a későbbi fizikus), hat év múlva pedig a második, Dmitrij, akiből zeneszerző lett. Tolsztoj kezdetben nem szimpatizált a bolsevikokkal, sőt az októberi forradalom után a fehérekhez csatlakozott, ezért 1920-ban – a vörösök győzelmét követően – emigrációba kényszerült. Ismét Párizs felé vette az irányt.




















A bolsevikok elől menekülő Tolsztojék szinte mindenüket hátrahagyták a Szovjetunióban, így az újabb párizsi tartózkodás inkább a nyomor, semmint a korábbi fényűző jólét jegyében telt. Natalja megpróbált varrónőként munkát találni, miközben Alekszej azon kesergett, hogy éppen csak belecsöppent az édes életbe, és máris elölről kell kezdenie mindent. Ekkoriban látott hozzá a Golgota című trilógiájához. Mivel attól tartott, hogy fia, Nyikita teljesen elszakad orosz gyökereitől, idővel Berlinbe költöztek át, ahol az orosz emigránsok jobban összetartottak, mint a francia fővárosban. Nem érezte azonban jól magát az emigrációban, és egyre erősödött a honvágya. 1923 májusában egy villámlátogatásra hazautazott. Maga is meglepődött azon, hogy milyen szívélyesen fogadták, így hamar megérlelődött benne az elhatározás, hogy végleg visszatérnek a Szovjetunióba. Az igazság kedvéért hozzá kell tenni, hogy olyan meggyőződéses kommunista pártfogókra lelt, mint Gorkij és Majakovszkij, akik mintegy előkészítették számára a terepet. A rendelkezésemre álló forrásokból nem derülnek ki a pontos dátumok, ám az biztos, hogy Tolsztoj elvált a harmadik feleségétől is, és negyedszerre Ljudmila Ilinyicsna Kresztyinszkaja-Barsevát vette nőül. Az író egyébként nem okozott csalódást sem azoknak a pártfogóinak, akik támogatták a hazatérését, sem általában a kommunista vezetésnek, így 1937-ben beválasztották a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsába.1938-ban megkapta a Lenin-rendet, 1939-ben pedig a Szovjet Tudományos Akadémia teljes jogú tagja lett. A nürnbergi per szovjet ügyészségének egyik ügyvédje, Szmirnov Tolsztojt is javasolta abba a bizottságba, amely a náci megszállók által elkövetett népirtásokat vizsgálta. Az író – vagy ahogy a bolsevikok nevezték: a gróf elvtárs – 1945. február 23-án halt meg rákban. Hozzátartozói szerint bizottsági tagsága szerepet játszott a betegség kialakulásában, hiszen jelen volt például a gáz által elpusztított személyek tömegsírjainak feltárásánál is. 1974-ben Ljudmila Zsuravljova csillagász egy kisbolygót nevezett el róla (3771 Alexejtolstoj). Tolsztoj művei közül – az Aelita mellett – különösen népszerű a Nyikita gyermekkora (1921), a Garin mérnök hiperboloidja 1926), az I. Péter (1929–1934), az Aranykulcsocska, avagy Burattino kalandjai (1936) és az ún. Golgota regénytrilógia (1920–1941).

















A regény

Tolsztoj 1922-ben kezdte írni az Aelitát, külföldi tartózkodása alatt. Egyes irodalomtörténészek szerint Sophus Michaëlisdán író Himmelskibet (Csillagrepülő) című regénye, illetve az abból készült 1918-as némafilm inspirálta, más források szerint viszont alighanem H. G. Wells hatott rá. Edgar Rice Burroughs Mars-ciklusa feltehetően szintén befolyásolta Tolsztojt. A Mars alkonya (ЗакатМарса) címre keresztelt Tolsztoj-kisregényt a Krasznaja Nocs folyóirat kezdte el közölni az 1922/6. számban. Könyv formájában 1923-ban adták ki először. A mű ekkor már az Aelita címet viselte, A Mars alkonyából alcím lett. A kritikusok eleinte nem lelkesedtek érte, sőt volt, aki kerek perec kimondta, hogy szerinte Tolsztoj plagizált. 1937-ben a szerző egy ifjúsági változatot is készített a történetből, és ennek érdekében nemcsak javította az eredeti szöveg bizonyos formai és tartalmi hibáit, hanem jelentősen tompította a kisregényt átható érzékiséget is. Kihagyott néhány részletet abból a történetből, amelyet Aelita mesél Losznak a Mars múltjáról, továbbá Losz és Guszev bizonyos jellemvonásaira vonatkozó sorokat is kihúzott. Az Aelita a tudományos-fantasztikus regények azon csoportjába tartozik, amely a földi társadalmak ideológiai-kulturális problémáit és különbségeit a világűrbe helyezi át. A Marson elnyomásra épülő társadalmat találnak hőseink, akik – elsősorban Guszev révén – a bolsevik forradalom eszméjét viszik a vörös (!) bolygóra: azt is mondhatnánk, hogy a kommunista ideológia a Marson is hamar táptalajra lel. Tovább szőve ezt a gondolatmenetet, az Aelita lényegében a kommunista eszmék kozmikus győzelmét szimbolizálja, és ennek fényében alig érthető, hogy Tolsztojt ezért a művéért miért nem dicsőítették lelkesebben az elvtársak. 
















Tolsztoj a könyv lapjain a nyugati világ nagy gondolkodóinak eszméivel polemizál, így például H. G. Wells szociális elméleteivel vagy Oswald Spengler teóriájával Európa hanyatlásáról. Az olvasó számára teljesen egyértelmű a Mars ura, Tuszkub nézeteinek nemzetellenessége. Ezek a nézetek a fasiszta ideológiával mutatnak párhuzamokat, amely ideológia egyébként a regény írásának évében győzedelmeskedett Olaszországban: mint a történelemből tudjuk, a fasiszta olasz diktátor, Benito Mussolini 1922-ben vette át a hatalmat hazájában. Mégsem túl valószínű, hogy Tolsztoj áttételesen a fasiszta ideológiát kívánta volna bírálat tárgyává tenni Tuszkub személyén keresztül, így a Mars urát sem tekinthetjük Mussolini valamiféle szimbolikus alteregójának. Talán a társadalomtudományi hatásoknál is érdekesebbek a korabeli természettudományos nézetek megjelenése az Aelitában. A cselekmény tudományos-műszaki alapját a nagy orosz tudós, Konsztantyin Eduardovics Ciolkovszkij (1857–1935) 1903-ban publikált írása, A világűr felfedezése reaktív eszközökkel jelentette. Ebben a művében a szerző kifejti, hogy a Föld körüli pályára álláshoz legalább 8 km/s sebességet kell elérni, ami meg is valósítható, ha a pályára állásig csökkentjük a hordozórakéta tömegét. (Ciolkovszkij csak elméletben foglalkozott az űrkutatással, tudományos megállapításai azonban felbecsülhetetlen segítséget jelentettek az űrkutatás későbbi látványos fejlődésében és gyakorlati eredményeiben.) Ugyanakkor Tolsztojra egyértelműen hatott az antropozófia is, amely szerint érzékfeletti módon megfigyelhetők olyan dolgok és jelenségek, melyeket a tudomány még nem ismer el létezőnek, mert eszközökkel és érzékszervekkel nem tapasztalhatók meg. Például Atlantis leírása az Aelita által elmondott történetben az antropozófusok műveiben olvasható leírásokra emlékeztet.

















A rendező

Jakov Alekszandrovics Protazanov orosz filmrendező és forgatókönyvíró 1881. január 23-án (a Gergely-naptár szerint: február 4-én) született Moszkvában. Apja, Alekszandr Szavvics Protazanov egy nagy múltú kereskedőcsalád sarja volt, Kijev örökös díszpolgára. Édesanyja, a nemesi származású Jelizaveta Mihajlovna Vinokurova tősgyökeres moszkvainak számított. Jakovnak három nővére volt: Ligyija, Valentyina és Nyina. A fiatalember 1900-ban kapott diplomát a Moszkvai Kereskedelmi Főiskolán. Eladóként kezdett dolgozni a Schrader& Co. cégnél. Nem szerette a munkáját, ezért 1904-ben külföldre utazott, Budapesten is járt. Hosszabb időt töltött Franciaországban és Olaszországban, igyekezett minél több új dolgot megismerni és megtanulni. 1906-ban visszatért Moszkvába, ahol rendezőasszisztensként helyezkedett el a Glorija filmgyártó cégnél. Itt ismerkedett meg majdani feleségével – mellesleg a cég egyik alapítójának húgával –, Frida Vasziljevna Kennikével. 1910-ben Frida is bekerült a cég vezetőségébe, így nem meglepő, hogy rövidesen Jakov is előlépett rendezőasszisztensből rendezővé. Későbbi visszaemlékezései szerint azonban ezzel csupán feladatainak száma gyarapodott, hiszen továbbra is részt vett a filmkészítés minden mozzanatában, a forgatókönyvírástól az operatőri munkán át a színészetig. 1912-től forgatott játékfilmeket, elsősorban irodalmi adaptációkat: nevéhez fűződik például Lev Tolsztoj remeke, a Háború és béke első nagyobb igényű filmváltozata 1915-ből, a Puskin-mű alapján forgatott Pikk dáma (1916), egy másik Tolsztoj-film, a Szergij atya (1918, társrendező: Alekszandr Volkov), valamint a Borisz Lavrenyev regényéből készített A negyvenegyedik (1927), amelyből közel három évtized múlva, 1956-ban Grigorij Csuhraj forgatott remake-et. 1914-ben Protazanov átment Joszif Nyikolajevics Jermoljev (Joseph N. Ermolieff) filmstúdiójába, rendezői aktivitása azonban nem csökkent. 

















1920-ban úgy döntött, hogy külföldön folytatja tovább művészi pályáját. Különféle német és francia stúdiókban dolgozott. 1923-ban hazahívták, hogy leforgassa a külföldi forgalmazásra is szánt Aelitát, amely a filmtörténet egyik első olyan sci-fije, amely egy űrutazást és egy földön kívüli társadalmat mutat be. A torzsoki szabó (1925) című alkotásával bebizonyította, hogy a vígjáték műfaja sem áll távol tőle. Nagy tehetségű színészeket fedezett fel a hetedik művészet számára, és az ő asszisztenseként kezdte a pályát Alekszandr Rou, az egyik legnépszerűbb orosz mesefilmrendező is. A Nagy Honvédő Háború alatt Protazanovot – a Moszfilm és a Lenfilm több munkatársával együtt – Taskentbe evakuálták. Ekkoriban egészsége már alaposan megrendült, és útban Taskent felé szívrohamot kapott. 1943-ban még rendezhetett egy filmet Naszreddin Buharában címmel, de ezzel véget is ért művészi pályafutása. Pedig voltak még tervei: Alekszander Osztrovszkij Farkasok és a bárányok című komédiáját szerette volna megfilmesíteni, a Háború és béke újabb filmváltozata is foglalkoztatta, valamint a közismert Dickens-regény, a Twist Oliver adaptálásának lehetősége. Egészségi állapota jelentősen rosszabbodott, miután hírül vette, hogy egyetlen fia, Grigorij elesett a háborúban. Jakov Protazanov 1945. augusztus 8-án hunyt el Moszkvában.(Az IMDb-n viszont augusztus 9-e olvasható.) Korai filmjeinek többsége sajnos nem maradt fenn, vagy csak töredékek vészelték át az évtizedek megpróbáltatásait.














A színészek
A címszerepet alakító Julija Szolnceva (1901–1989, eredeti neve: Julija Ippolitovna Pereszvetova) Protazanov felfedezettjének számít. Az Aelita volt az első filmje, amely a Szovjetunióban igen népszerűvé tette, mert a tenyeres-talpas orosz nő sztereotípiája helyett a szépséget, a kecsességet, a fenségességet testesítette meg. Népszerűsége ellenére viszonylag keveset filmezett, a harmincas évek elején gyakorlatilag felhagyott a színészettel. 1928-ban ugyanis megismerkedett Alekszandr Dovzsenko filmrendezővel, akihez a következő évben feleségül ment. Azt gondolhatnánk, hogy legendás férjétől egymás után kapta a jobbnál jobb szerepeket – ahogyan ez a Ljubov Orlova és Grigorij Alekszandrov házaspár esetében történt –, Szolnceva azonban színésznőből társrendezővé lépett elő. Olyan világhírű Dovzsenko-filmek elkészítésében vett részt, mint például a Scsorsz (1939) vagy a Micsurin (1948), amelyért egyébként Sztálin-díjat kaptak. Szolnceva számos magas állami kitüntetésben részesült karrierje során (a teljesség igénye nélkül: A Szovjetunió Népművésze, Munka Vörös Zászló Érdemrendje, Lenin-rend), művészetét ráadásul rangos nyugati filmfesztiválokon (Cannes, Velence, San Sebastian, London) is díjakkal ismerték el. Férje halála után a Dovzsenko-életmű gondozásának szentelte ideje és energiája javát, s az özvegy jogán – immáron önálló alkotóként – vitte filmre az elhunyt művész meg nem valósult forgatókönyveit. Értékmentő tevékenysége évtizedek távlatából is tiszteletre méltó, mindazonáltal rendezései túlságosan magukon viselik az akkori szovjet kultúrpolitika követelményeit: képei vitathatatlan vizuális tehetségről tanúskodnak, a néhol patetikus, máskor didaktikus hangvétel viszont nem állta ki az idő próbáját. Julija Szolnceva 1979-ben rendezett utoljára, tíz évvel később hunyt el. 


















A kettős szerepet (Losz és Szpiridonov) játszó, üzbég származású Nyikolaj Mihajlovics Ceretelli (1890–1942) a buharai emír, Seid Abdul-Akhad-Khan unokája volt, Ceretellinek a nevelőapját hívták. A tízes években kezdődött a karrierje. Mint számos színésznek abban az időszakban, a filmezés számára is csak afféle másodlagos jelentőségű munka volt, a színház élvezett elsőbbséget. Ennek ellenére 1915 és 1917 között gyakran állt a felvevőgép elé, ám az Aelita előtt hét évig nem forgatott, és utána is már csak két filmben tűnt fel. Filmszínészi karrierje még a némafilmkorszakban, 1927-ben véget ért, színpadi művészként azonban a harmincas évek végéig aktív volt, olykor rendezőként is ténykedett. Élete utolsó két évében Leningrádban játszott, ahonnan a város ostroma miatt evakuálták. A háború nélkülözései teljesen legyengítették, és mindössze 52 éves korában elhunyt. A Guszevet alakító Nyikolaj Petrovics Batalov (1899–1937) eredetileg kereskedelmi pályára készült. 1915-ben iratkozott be egy színiiskolába, és a következő évtől már a színpadon láthatta őt a közönség. Emblematikus alakítása volt a címszereplő megformálása Beaumarchais Figaro házassága című komédiájában: 1927-ben játszotta először a figurát, és ebben a szerepben búcsúzott a közönségtől 1935-ben. Az Aelita volt az első filmszerepe, ezt követően már Pudovkin Az anya (1926) című klasszikusában játszotta a fiú, Pavel Vlaszov szerepét. Nyikolaj Szergejevet, a tanítót alakította az első szovjet hangosfilmben, Nyikolaj Ekk Út az életbe (1931) című alkotásában, amely a fiatal utcagyerekek „átneveléséről” szól. Nyikolaj Batalov hosszan elhúzódó tüdőbetegségben vesztette életét. Művészetének méltó folytatója unokaöccse, Alekszej Batalov, többek között a Szállnak a darvak (1957) és a Moszkva nem hisz a könnyeknek (1980) emlékezetes főszereplője.

















Kravcov megszemélyesítője, Igor Vlagyimirovics Iljinszkij (1901–1987) az orosz kulturális élet sokoldalú személyisége volt: színpadi és filmszínészként, rendezőként és forgatókönyvíróként egyaránt alkotott. Tizenhat évesen kezdte a pályát, és még nem volt húszéves, amikor már Vszevolod Mejerhold társulatához került. Állítólag a társulat fiatal színészei közül Iljinszkij volt az egyetlen, aki rövid időn belül kivívta a maximalista Mejerhold tiszteletét és megbecsülését. Szolncevához és Batalovhoz hasonlóan neki is az Aelita volt az első filmje. Eleinte főleg vígjátékokban szerepelt – például Protazanov filmjében, A torzsoki szabóban –, később bővült a repertoárja. Noha a közönség szerette őt, és filmjeiért egy évtized (1941–1951) leforgása alatt háromszor is Sztálin-díjat kapott, mégsem állt túl gyakran a felvevőgép elé. Amikor megtette, olyan jeles rendezők irányították, mint például Borisz Barnet, Grigorij Alekszandrov és Eldar Rjazanov. Sztálin halála után sem esett ki a közönség és a kultúrpolitikusok kegyeiből: a Lenin-rendet is háromszor (1967, 1971, 1974) kapta meg, hogy egyéb kitüntetéseit ne is soroljam. A Tolsztoj kapcsán már említett csillagász, Ljudmila Zsuravljova róla is elnevezett egy 1981-ben felfedezett kisbolygót, amely a kisbolygók listáján a 3622-es azonosítószámot kapta. (Zsuravljova egyébként egymaga több mint kétszáz kisbolygót fedezett fel!) Iljinszkij kétszer nősült, mindkétszer színésznőt vett el. Első felesége, Tatjana Ivanovna a második világháború alatt tífuszban meghalt. Halála annyira megrázta a férjét, hogy öngyilkos akart lenni. Iljinszkij 1950-ben kötött házasságot Tatjana Jeremejevával, aki két év múlva fiút szült neki: Vlagyimir Iljinszkij újságíróként és rádiós műsorvezetőként vált ismertté, aki sokat tett a beat- és a rockzene népszerűsítéséért a Szovjetunióban.















Tuszkubot Konsztantyin Vlagyimirovics Eggert (1883–1955) játszotta. Jogásznak tanult, 1906-ban végezte el a Moszkvai Jogi Egyetemet. A színjátszás iránti vágya azonban erősebbnek bizonyult, és 1910-ben már a moszkvai Művész Színház színiiskolájában diplomázott. Az Aelitában filmezett először. Jellegzetes arcberendezése folytán előszeretettel osztottak rá negatív szerepeket. 1925-ben rendezett először filmet: a Medveesküvő alapjául Anatolij Lunacsarszkij azonos című színdarabja szolgált, amely tulajdonképpen variáció Prosper Mérimée Lokis című novellájára. (Érdekesség, hogy Mérimée történetéből készült a Franciaországba emigrált lengyel rendező, Walerian Borowczyk talán leghírhedtebb erotikus botrányfilmje, az 1975-ös A bestia.) A főszerepet Eggert saját magára osztotta, a prológust Vlagyimir Gardin rendezte. A Medveesküvő unikumnak számít, hiszen horrorelemeket is tartalmaz, a horror műfaját azonban a Szovjetunióban évtizedekig nem nézték jó szemmel. Eggert összesen kilenc filmet rendezett, a legutolsó, Az uzsorás (1937) Balzac Goriot apó című regényének adaptációja. Karrierjének egy koncepciós per vetett véget: 1938-ban kémkedés vádjával letartóztatták, és a hosszadalmas bürokratikus eljárás végén munkatáborba küldték, ahonnan 1945-ben szabadult. Bár visszatérhetett a kulturális életbe, de már nem rendezett újabb filmet, és nem játszott filmszerepeket sem. Hetvenkét éves korában hunyt el.



Losz feleségét, Natasát Valentyina Jefimova Kuindzsi (1893–1969) alakította. A húszas évek elején kapott színészi diplomát, a Szovjetunióban elsősorban színpadi színészként ismerték. Róla is elmondhatjuk, hogy az Aelita volt az első filmje (Vera Kuindzsi néven szerepelt). Keveset forgatott, mindössze tíz filmjéről tudunk, az utolsó 1958-ban készült. Férjével, Mihail Vagyimovics Libakov (1889–1953) festőművésszel 1952-től egy leningrádi színészotthonban élt, mindketten itt is haltak meg. A Mása nővért megformáló Vera Georgijevna Orlova (1894–1977) elvégzett egy lánygimnáziumot, utána irodai ügyintézőként kapott munkát. Szabadidejében színjátszást tanult. Már 1911-ben filmezni kezdett. 1917-ben, a bolsevik forradalom évében, a cárt mint zsarnokot ábrázoló propagandafilmben az uralkodó egyik lányát, Anasztasziját (Anasztázia) játszotta. Mire az Aelitára került a sor, már komoly filmszínésznői múlttal rendelkezett. Karrierje azonban Protazanov alkotását követően megtorpant: 1927-ben játszott még egy filmben, de utána csak 1941-ben állt ismét a kamerák elé. 1962-es utolsó szerepléséig mindössze hat filmben foglalkoztatták. Pavel Antonovics Arenszkij (1887–1941) költő–író–indológushoz ment feleségül, aki a sztálini önkény áldozatául esett: feltehető, hogy Orlova karrierjének hanyatlásában ez a tény is szerepet játszott. Viktor Ehrlich szerepében Pavel Nyikolajevics Polt (1887–1955) láthatjuk. A Pol felvett név, a művész igazi családneve: Szinyicin. 1904-ben kezdte a pályát, különösen a vígjátéki figurák álltak közel hozzá. A filmbarátok az Aelitában láthatták először. Még két némafilmben szerepelt, és csupán egy hangosfilmje van, A tartalékjátékos (1954), amelyben Dnyeprovszkijt játszotta.

















Így készült a film
A fiatal szovjet állam 1917-es megalakulása után mindent megtett annak érdekében, hogy legitimálja magát, és bebizonyítsa nemcsak létjogosultságát, hanem fölényét is a kapitalista rendszerrel szemben. Az ideológiai harc egyik terepe a filmművészet volt. A kommunisták hamar felismerték, hogy a film óriási lehetőséget jelent a tömegek befolyásolására, ráadásul nemcsak odahaza, hanem külföldön is. Ezért hamar megszületett a döntés, hogy készíteni kell egy olyan filmet, amellyel a Szovjetunió áttörést érhet el a hetedik művészet terén. A választás az Aelitára esett, mivel a Tolsztoj név jól csengett külföldön is, a regény pedig lehetőséget adott a kommunista propagandára – sci-finek álcázva. A produkciót egy vegyesvállalat, a Mezsrabpomfilm-Rusz hozta tető alá. A rendezésre Jakov Protazanovot szemelték ki, aki külföldön forgatott filmjei révén komoly szakmai tudással és nemzetközi hírnévvel egyaránt rendelkezett. Tolsztoj ide vagy oda, Alekszej Fajko és Fjodor Ocep forgatókönyvírók jelentősen eltértek a regénytől, mondhatni, egy teljesen új történetet írtak. Például egy új szereplőt alkottak Kravcov nyomozó személyében, aki fontoskodásaival humort visz a történetbe, szinte burleszkhangulatot teremt. A filmben Kravcov is elutazik a Marsra, de még ott is igazi csinovnyikként viselkedik. A regényben kevés szó esik Losz feleségéről (a cselekmény idején már nem él, csak a mérnök emlékképeiben jelenik meg), a filmben viszont főszereplővé lép elő. A könyvben Kátyának hívták, a filmben Natasa a neve. Protazanov alkotása valójában nem is az űrutazásról szól, hanem a házaspár kapcsolatának válságáról, amely különféle melodramatikus fordulatok után szinte hollywoodi happy enddel végződik. 
















Politikai szemszögből vizsgálva kettőjük viszonyát, Losz az, aki a régi, letűnt világot képviseli a maga tudományos (és haszontalannak hitt) ábrándozásaival, míg az asszony az új rendszer szimbóluma, aki ott áll helyt, ahol szükség van rá: a Rehabilitációs Központban vagy éppen a gyermekkórházban. Losz nem bízik a feleségében (= az új rendszerben), de a döntő pillanatban ráébred arra, hogy rosszul ítélte meg Natasát. Szerencsére úgy az űrutazás, mint a gyilkosság csupán fantáziakép volt, ezért kettőjüknek van közös jövőjük. Ennek érdekében Losz széttépi a jegyzeteit, és lemond a Marsra való utazás ábrándjáról. (Ez az egyik legszembetűnőbb különbség: az utazás a regényben egyértelműen valóság volt, a filmben viszont nem történik meg, csak a fantázia szüleménye.) Aelitát tulajdonképpen Natasa alteregójának is tekinthetjük, bizonyos pillanatokban ugyanis Losz Natasát látja maga előtt Aelita öltözékében. Az a fordulat pedig, hogy Tuszkub hatalmának megdöntése után maga Aelita is zsarnoki módon akar uralkodni, valójában azt szimbolizálja, hogy Aelita is ugyanolyan megbízhatatlan és csalfa teremtés, mint Natasa, és csak színleli a szerelmet. Az űrjelenet rövidsége és álomjellege miatt egyébként néhány filmtörténész úgy gondolja, hogy helytelen kategorizálás Protazanov filmjét sci-fiként emlegetni.


















A konstruktivizmus hatását tükröző, még ma is futurisztikus élményt nyújtó díszletek és jelmezek ellenére az Aelitában elsősorban a valóság képei az igazán érdekesek. Moszkvát még a kora húszas évek állapotában láthatjuk, a kommunista városrendezés látványos jelei nélkül: például a Vörös téren még nem áll a Lenin-mauzóleum. Ennél is fontosabb, hogy Protazanov bátran bemutatja a valós szociális állapotokat (a NEP-rendszer bevezetésének kezdetén járunk!), amelyeket a szovjet vezetés később már egyáltalán nem engedett ennyire nyíltan vászonra vinni, hiszen a nélkülözés, a nyomor, a fejadagrendszer, a szemmel látható társadalmi különbségek ellentmondtak a „Szovjetunió mint kommunista paradicsom”reklámképének. Az Aelita a korszak némafilmjeihez képest kiemelkedően hosszúnak számított, vetítési ideje megközelítette a két órát. Protazanov a 2841 méter hosszú film leforgatásához állítólag 22 ezer méter nyersanyagot használt fel. Az első orosz kísérleti animációs műhely három művésze, Nyikolaj Hodatajev, Zenon Komisszarenko és Jurij Merkulov azt javasolták neki, hogy animációs betétek is legyenek a filmben, ám Protazanov elutasította ezt az ötletet. Ezért a három szakember az Aelitához készített vázlataik felhasználásával még 1924-ben megalkotta a Bolygóközi forradalom című sci-fi témájú rajzfilmet. Ennek sztorija eléggé hasonlít az Aelitáéhoz: Kominternov elvtárs, a Vörös Hadsereg katonája elutazik a Marsra, ahol legyőzi a bolygó összes kapitalistáját – végtére is azért vörös az a bolygó, hogy a vörösök uralják, és ne a kizsákmányolók. Fentebb szó esett arról, hogy Tolsztoj regényében Tuszkub nemzetellenes nézetei a fasiszta ideológiával mutatnak hasonlóságot. Véletlen-e, vagy sem, de a rajzfilm elején a kapitalistákat szimbolizáló két figura homlokán felismerhetően egy horogkereszt látható, és ez a szimbólum később is visszatér a filmben, pedig hol volt még 1924-ben Hitler?! (Hogy hol? Éppen börtönben ült a sikertelen müncheni sörpuccs után, és a Mein Kampfot írta.) 




















Bő fél évvel a bemutató előtt, 1924. február 26-án elkezdődött az Aelita reklámkampánya. Korábban nem volt példa arra, hogy egy filmet ekkora felhajtás kísérjen a Szovjetunióban, és ez később sem volt különösebben jellemző, ámbár a sztálini időkben maga a Generalisszimusz is meglepően gyakran hallatta a hangját filmügyekben. A Protazanov-film beharangozójaként először a moszkvai Kino-Gazeta több egymást követő számában, ugyanazon a helyen megjelent egy hirdetés, amely mindössze három különös szóból állt: Anta, Odeli, Uta. Az április 15-i számban a szavakhoz már egy rövid magyarázó szöveg is társult, amely szerint egy ideje a világ különböző rádióállomásai ezeket a furcsa jeleket fogják. Ahogy közeledett a szeptemberi premier, a reklámkampányba a Pravda is bekapcsolódott. Szinte csak az utolsó pillanatokban tették közzé, hogy aki kíváncsi a titokzatos szavak magyarázatára, az a moszkvai Ars (Művészet) filmszínházban szeptember 25-étől választ kaphat mindenre. A korabeli híradások szerint a közönség valósággal megrohanta a mozit, a legenda szerint a tumultus miatt maga Protazanov sem jutott be a díszelőadásra. A nézőknek tetszett, amit láttak, és az Aelita hetekig telt házakkal futott. Október 28-án Leningrádban is játszani kezdték a filmet, a vetítést állítólag az akkor tizennyolc esztendős Dmitrij Sosztakovics élő zongorajátéka kísérte. Novemberben Izsevszk és Kazany (Kazán) filmkedvelői nézhették meg az Aelitát. Sajnos számukra már nem volt teljes az élmény, mert tekintettel a film hosszára, a vidéki forgalmazók két részre bontották az opuszt, de a nézőket erről elfelejtették tájékoztatni, emiatt sokan el se mentek a második részre, mert nem tudták, hogy van.
















A vitathatatlan közönségsiker ellenére a kritikusok többsége fanyalgott, és a filmügyekért felelős hivatalnokok sem érezték úgy, hogy ünnepelniük kéne. A bírálatok hátterében az állt, hogy a Mezsrabpomfilm-Rusz – mint részben külföldi érdekeltségű vegyesvállalat – nem állt teljesen a kommunisták befolyása alatt, így Protazanov túlságosan nagy alkotói szabadságot élvezhetett. Az Izvesztyija kritikusa szerint „a hegyek egeret szültek”, de még a film reklámozásában aktív szerepet játszó két lap, a Pravda és a Kino-Gazeta recenzensei is a fenntartásaikat hangoztatták. Sajnálkoztak, hogy az alkotók túlságosan eltértek Tolsztoj regényétől, és emiatt az Aelita túl kaotikussá vált, mindazonáltal elismerték a mű bizonyos szakmai erényeit is. A legkeményebb hangot a Kino-nyegyelja (Mozihét) ítésze ütötte meg, amikor kerek perec kijelentette, hogy a forgatókönyvírók nem a munkásosztály érdekeit képviselik, és felszólította a Pártot arra, hogy gyakoroljon szigorúbb felügyeletet az olyan, ideológiailag kifogásolható alkotók fölött, mint Protazanov. A negatív véleményt megfogalmazók szinte vérszemet kaptak attól, hogy magának Tolsztojnak sem tetszett Protazanov alkotása. Bár az Aelita eredetileg nemzetközi forgalmazásra készült, az első körben mégis megtagadták tőle az exportengedélyt. Később mégis kijutott külföldre, az Egyesült Államokban például 1929-ben mutatták be Aelita: Robotok lázadása (Aelita: Revolt of the Robots) címmel. Miután a film lefutott a Szovjetunióban, évtizedekre eltűnt a forgalmazásból, és nem is nagyon beszéltek róla, legfeljebb csak egyes filmtörténeti művekben említették meg mint balul sikerült művészi vállalkozást. Külföldön viszont valóságos kultusz támadt körülötte: nyugati filmtörténészek szerint a némafilmkorszak egyik legkiemelkedőbb darabjáról van szó, amely az űrutazás témáját az elsők között dolgozta fel mozifilmen. Az Aelita az elmúlt években került be ismét a köztudatba, több különböző VHS- és DVD-kiadásban is megvásárolhatták az érdeklődők. Az etalont a Ruscico 2004-ben kiadott, 104 perces DVD-je jelenti. Ennek zenéjét Alekszandr Szkrjabin, Igor Sztravinszkij és Alekszandr Glazunov műveinek felhasználásával állították össze.


















Televíziós mese felnőtteknek

A hazai televíziózás Ed Woodja, Rajnai András munkássága mindmáig megosztja a közönséget: korát megelőző, újító alkotó volt-e, avagy csupán egy műkedvelő kontár, aki a véletlenek szerencsétlen összejátszása következtében kameraközelbe került? A válasz nem is annyira egyszerű, mint gondolnánk. Rajnai elvitathatatlan érdeme, hogy megpróbált némi fantáziát vinni a magyar tévéfilmek kissé egyhangú világába, és olyan lenézett vagy egyenesen mellőzött műfajokat emelt be a köztudatba, mint a sci-fi és a fantasy. Azt viszont máris hozzátehetjük, hogy az általa forradalminak és korszerűnek tartott – valójában már akkor kissé idejétmúltnak és komikusnak ható – blue box technika túlhajszolt alkalmazásával rögvest a paródia szintjére vitte le ezeket a jobb sorsra érdemes műfajokat, akaratlanul is igazolva a velük szemben hangoztatott kultúrpolitikai fenntartásokat. Sajnos igazak Bernáth László korabeli kritikájának (Filmvilág 1982/6) keményen megfogalmazott mondatai: „Klasszikus szerzők, a világirodalom, a földgolyó mítoszkincsének válogatott darabjai porladtak szét a makettsziklákon, akadtak fenn a kristálypaloták tornyain, haltak el az üres terekben elhangzó dialógusokban. Mert az üres műteremben játszó színészek meglehetősen nehezen tudtak kapcsolatot teremteni egymással, maradt hát a szövegek deklamálása. […] Ezekben a mítoszokban, klasszikus irodalmi alkotásokban ugyanis az irrealitás mindig valami nagyon is reális, létező meghosszabbítása, megnagyobbítása. Ha ezek a látszólagos csodák – minden költészet nélkül – naturálisan láthatóvá lesznek, nemhogy megerősítik, hanem lefokozzák ezeket a gondolatokat.” Tolsztoj sci-fije is idomult a Rajnai-univerzum többi darabjához, és erre nem mentség, hogy ugyanazon sorozat (Televíziós mesék felnőtteknek) részeként készült. Ha jobban megnézzük ezeket a tévéfilmeket, alig látunk különbségeket közöttük: ugyanaz a képi és színvilág, ugyanazok a mosolyt fakasztó trükkök, ugyanaz az életidegen színészi játék, ráadásul részben ugyanazoktól a színészektől. (Az Aelita fontosabb szereplői is közreműködtek más Rajnai-produkciókban.) 


















Az Altonai L. Lajos (vajh’ ki lehet ő?) által írt forgatókönyv – bár hűségesebben követi a regényt, mint Protazanov filmje – sajnos annyira érdektelen, hogy az embert egyáltalán nem ragadja magával a történet. Szemmel láthatóan a színészek sem tudtak mit kezdeni a rájuk osztott szerepekkel, így kénytelenek vagyunk beérni a „lélegzetelállító” képi világgal, ami olyan, amilyen. És mielőtt bárki megvádolna azzal, hogy igazságtalanul ítélek meg 2017-ből, a technikai szempontból immár valóban szinte korlátlan filmkészítési lehetőségek korából, egy 1980-as tévéfilmet, azt sajnos ki kell ábrándítanom: az ősbemutató élményét áll módomban felidézni. Apropó, ősbemutató! Az Aelita először 1980. május 26-án, hétfőn, főműsoridőben került adásba a Magyar Televízió 1-es csatornáján. Még arra se volt időnk, hogy eldöntsük, sírjunk vagy nevessünk-e a látottakon, amikor az adás félbeszakadt, és a szpíker felolvasta a TASZSZ és az MTI közös közleményét Farkas Bertalan űrrepüléséről, majd kisebb zavarokkal tarkítva e valóban történelmi jelentőségű eseményről kaptunk részletes tudósítást. Az Aelita vetítése aznap nem folytatódott, bő két hét múlva következett az igazi ősbemutató. A Film, Színház, Muzsika szigorú kritikusa, Szász Péter így értékelte a látottakat: „…Rajnai Andrásnak most nem akadt szerencséje, nem jött közbe semmi, és leadták végig a darabot. Sajnos ez nem vált a tévéjáték előnyére. Rossz trükköket láthattunk – hőseink a Marson, egy jégbe hűtött marhafelsál előtt rohangáltak, a bájosan ósdi fantasztikum kellős közepén mai géppisztolyokkal lődözték egymást az önpusztító marslakók. Se báj, se humor, se feszültség. Totálképekben a trükkök, közeliekben a párbeszédek, ez történt, az fog történni. Új dramaturgiára van szükség! A színészek általában aranyszínűre füstölt arccal jelezték, hogy ők más bolygóra valók, a Földről jött két hős annyiban különbözött tőlük, hogy sápadt maradt.”





















Aelita (Аэлита,1924) – szovjet némafilm. Alekszej Tolsztoj azonos című című regényéből a forgatókönyvet írta: Alekszej Fajko és Fjodor Ocep. Operatőr: Emil Schünemann és Jurij Zseljabuzsszkij. Díszlet: Jurij Zseljabuzsszkij. Jelmez: Alexandra Exter. Rendező: Jakov Protazanov. Főszereplők: Julija Szolnceva (Aelita), Igor Iljinszkij (Kravcov), Nyikolaj Ceretelli (Losz mérnök és Szpiridonov mérnök), Nyikolaj Batalov (Guszev), Vera Orlova (Mása nővér), Vera Kuindzsi (Natasa, Losz felesége), Pavel Pol (Viktor Ehrlich), Konsztantyin Eggert (Tuszkub, a Mars ura).

Aelita (1980) – magyar tévéfilm. Alekszej Tolsztoj azonos című regényéből a forgatókönyvet írta: Altonai L. Lajos. Operatőr: Szalay László. Zene: Universal Energy Space. Díszlet: Blonszky Katalin. Vágó: Hídvégi Zoltán. Rendező: Rajnai András. Főszereplők: Moór Marianna (Aelita), Szokolay Ottó (Losz mérnök), Bencze Ferenc (Guszev), Bozóky István (Tuszkub), Némethy Ferenc (Gor), Ladik Katalin (Iha), Sárosi Gábor (elnöki titkár), Sugár István (munkás).


                                                                                                                                  Field64