Letűnt birodalom


A film eredeti címe: Исчезнувшая империя
A felirat tulajdonságai:
FPS: 25,
kiterjesztése:srt.















Nagy örömömre szolgál, hogy értesíthetlek benneteket, hogy kubul újabb orosz filmhez készített feliratot. Szerintem remek választás...

Megint egy olyan film, (mint a korábban ismertetett “Istenek irígysége”), amely egy szerelmi történet kapcsán, annak hátterében mutatja be a brezsnyevi korszak világát. A címe: „Letűnt birodalom”. (Eredeti címe: Исчезнувшая империя, szó szerinti fordítása talán inkább „Eltűnt birodalom” lenne, - a magyar filmadatbázisban is így szerepel, - de szerintem a „letűnt” szó jobban fejezi ki a lényeget.)
A film a korai 70-es években játszódik. Szergej, Sztyepán és Kosztya jó barátok. Szergej és Sztyepán pedagógiai főiskolára járnak. (A Szovjetunióban csak a tudományegyetemeket hívták egyetemnek, a többi felsőfokú intézményt főiskolának nevezték.) Szergej kissé link, jópofa fiú, akinek meglehetősen laza viselkedése ugyancsak megütközést vált ki az akkor igen fontosnak kezelt tárgyat, a párttörténet tanító oktatóból.

Szergej egy évfolyamtársával Ljudával, kezd járni. A lány születésnapjára egy Pink Floyd lemezt akar vásárolni, amit persze csak hatalmas összegért a feketepiacon lehet beszerezni. A pénzt úgy teremti elő, hogy antikváriumban adja el tudós nagyapja értékes könyveit. A feketepiacon egy seftelő árus először bizalmatlan vele szemben, ezért a "Címem a Szovjetunió", egy akkoriban népszerű slágert ajánl helyette. Végül mégis elad neki egy Rolling Stones lemezt. Amikor Szergej és Ljuda meg akarják hallgatni az ajándéklemezt, kiderül, hogy a seftelő átverte Szergejt, a lemez egy Csajkovszkij felvétel.

Nem sokkal később az évfolyamon egy új, csinos lány, Kátya jelenik meg, akivel Szergej flörtölni kezd. Ljuda ezt persze megtudja, és kirúgja Szergejt. Sztyepán, aki titokban szerelmes Ljudába igyekszik a lánnyal barátságot kötni, és egyre több időt vele tölteni. Egy alkalommal a könyvtárban tanul Sztyepán és Ljuda, megjelenik Szergej, aki ki akar békülni a lánnyal. Szergej egy csellel elküldi Sztyepánt, hogy kettesben maradhasson Ljudával. Ekkor egy mesés ajándékkal lepi meg a lányt: jegyet hoz a Taganka Színházba a Hamletre  a főszerepben Viszockijjal . Úgy tűnik, hogy a lány hajlamos a békülésre, de Szergej végül elfelejt elmenni a színházba, mert barátaival mulatni megy. Italozás közben elbeszélgetnek az életükről:
-      Neked mindened van kocsi, dácsa. És micsoda főiskolára jársz! Ráadásul ingyen! Mi a franc hiányzik még neked?
-      Szabadságot akarok, haver. Érted? Akkor, és oda akarok utazni, mikor kedvem van, látni akarok, olvasni akarok.
-      …
-      Te meg megbámultad a Nyugatot, Angliát Ausztráliát, nem kellett volna téged odaengedni. Én meg itt élek nekem meg jó itt, ha nincs is kocsim meg dácsám.

A vidéken eltöltött nyári gyakorlaton Szergej még egyszer próbálkozik békülni Ljudával, de nem jár sikerrel. Bosszúból elmegy Kátyával egy közeli üdülőhelyre.  Ám hamarosan összevesznek és Szergej otthagyja Kátyát. Egy étteremben összetalálkozik barátjával, Kosztyával, ahol egy verekedésbe keverednek. A kiérkező rendőrök Szergejt el akarják vinni, de Kosztya javaslata nem marad hatástalan.

Moszkvába visszatérve Szergej ismét igyekszik békülni Ljudával, de ekkorra már erre nincs lehetőség.
Nemsokára rákban meghal Szergej édesanyja. A nagyapa megkéri Szergejt, hogy valamikor keresse fel a közép-ázsiai Hvárezmet, ahol ő és veje (Szergej apja) archeológiai feltárásokat végeztek. Szergej elutazik Közép-Ázsiába, hogy felkeresse Hvárezmet, ahogy anyja nevezte a „letűnt birodalmat”.
A film utolsó jelenete napjainkban játszódik. Szergej és Sztyepán, aki a 90-es években Finnországba emigrált, egy repülőtéren találkoznak. És megint csak az életükről van szó:
-     Na és nem akarsz hazajönni?
-      Isten ments! Szerjoga, a mi címünk a Szovjetunió. Ez itt meg mi? Hol van Moszkva? Nem ismerek rá. Minden idegen, olyan vad... Mi maradt? A kolumbárium a Danyilovszkij Temetőben?

A filmet az a Karen Sahnazarov (két társrendezővel, Szergej Szimaginnal és Alla Verlotszkijjal) rendezte, aki 1998 óta a Moszfilm filmkonszern vezérigazgatója. Egy interjúban így vall magáról:
Én kétségkívül szovjet ember vagyok, soha nem tagadtam, ellenkezőleg, büszke vagyok rá. A Szovjetunióban születtem, nőttem föl, az az én hazám, a hadseregben a Szovjetunióra esküdtem fel. …. Nem nosztalgiát, hanem hatalmas tiszteletet érzek az akkori periódus iránt."
Karen Georgievics Sahnazarov apai ágon örmény arisztokrata, anyai ágon orosz családból származik, 1952-ben született. 1975-ben kapta kézhez rendezői diplomáját. Egy orosz filmadatbázis  szerint tizennyolc filmet rendezett, és tizennégy film forgatókönyvének volt (társ)szerzője. Legnépszerűbb filmje a nálunk is bemutatott „Más mint a többi” (Курьер) 1986-ban készült, egy szomorú-vidám történet egy fiúról, aki az iskola elvégzése után teng-leng, kifutófiúként dolgozik, és hülye vicceivel idegesíti környezetét. Szerelmes lesz egy professzor lányába, a családdal is viccelődik, végül a lány szakít vele, ő meg várja, hogy behívják katonának. A „Cár gyilkosa” című filmjét, amely egy fikciós játék a cári család legyilkolásáról egy paranoiás beteg és orvosa között, 1991-ben a Cannes-i filmfesztiválon Arany Pálma díjra jelölték..
Aktív társadalmi életet él, az Orosz Föderáció „Társadalmi Kamarájának” (Общественная палата) tagja, 2012-ben részt vett V. Putyinnak az elnöki poszt betöltéséért indított kampányában. 2014 márciusában aláírta a művészek nyilatkozatát, miszerint támogatja Putyint a „Krím félszigettel kapcsolatos politikájában”. Tehát a rendező nem csupán „szovjet ember”, hanem szervesen beilleszkedik a jelenlegi establishment-be. Talán nem véletlen az átfedés.
De hogyan vélekedik Sahnazarov erről a filmjéről? „Számomra ez a film mindenekelőtt a fiatalságomról, arról az országról szól, ahol éltem. A hetvenes évek – a Szovjetunió hatalmának csúcsa volt. Úgy tűnt, hogy az ország erősebb, mint valaha, és semmi sem fenyegeti, de valójában ez volt az a kiindulópont, ami után elkezdődött a birodalmi rend felbomlása. Ekkoriban a fiatalok nyugati zenét hallgattak, beszédükben nyugati szavak jelentek meg, mindent kétségbe vontak. Néhány év múltán éppen ezek a gyerekek voltak azok, akik belekezdtek egy új ország építésébe.”
Tehát mi ez a film? Nosztalgia a fiatalság, vagy nosztalgia a világhatalmat birtokló Szovjetunió iránt, vagy mindkettő iránt. Igen, a rendező fiatalságáról, arról az országról szól amiben élt. De hogy mennyire jól találták meg az alkotók a szerelmi történet és az ország légkörének bemutatását, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy mi lett belőle, amikor 2012-ben egy új változatot készítettek filmből. Az új verziónak „Szerelem a Szovjetunióban” címet adtak TV és DVD (illetve Blue-Ray) forgalmazásra szánva. Az új verzió rövidebb lett, a zene fontosabb szerepet kapott, viszont kimaradtak a politikai utalások, így elmaradt például a korábbi film zárójelenete is, ezért a politikai hátterű drámából egy édes-bús szerelmi történet kerekedett.
Miről is szól a“Letünt birodalom”? Igen, a fiatalságról és az akkori életformáról. Azt hiszen mindkettőt visszasírja a rendező. Ugyanakkor figyelemreméltó egy amerikai kritikusának véleménye is, aki kevesli a filmben a politikai utalásokat, viszont a tanulság szerinte az, hogy világszerte minden generáció áldozatul esik a feltűnő ruházkodás és az olcsó pop zene vonzásának.
Érdekessége a filmnek, hogy a forgatókönyv egyik szerzője Szergej Rokotov, számos népszerű krimi szerzője, a filmben szereplő nagyapa alakját saját nagyapjáról, egy neves archeológusról mintázta, aki Hvárezm feltárásában meghatározó szerepet játszott. A film operatőre Sandor Laszlovics Berkesi magyar származású (nemzetiségű?) neves oroszországi művész.
A filmet 2009-ben 2 Nika díjra,(ami az egyik legrangosabb orosz filmdíj, lényegében az amerikai Oscar orosz megfelelője) terjesztették fel. Ugyancsak 2009-ben 2 Arany Sas díjat (legjobb rendezés, legjobb mellékszereplő) kapott, amit az Oroszországi Filmművészeti Akadémia tagjai szavaznak meg.
Az orosz kritikusok alapvetően kedvezően fogadták a filmet, mert ugyan készült már néhány film, amely a kései Szovjetunióban játszódik, de szerintük a „Letűnt birodalom” rekonstruálja legjobban és talán leghitelesebben azt a korszakot. Valóban, a film felvillantja azt a környezetet, amelyben a film fiatal szereplői éltek: a mindenhol előtűnő Pártot éltető plakátokat, Brezsnyev nehezen artikulált makogását a TV-ben, a nehezen hozzáférhető rockzene iránti rajongást, a fekete piacot, a drogozást, a magától értendő protekciót (kórházban, színházjegyért), a rendőrök megvesztegethetőségét, stb. (Nem kétséges persze, hogy ezeknek a jelenségeknek némelyike nem csupán a pártálam velejárja.)
Többen úgy találják, hogy ezt a filmet az alkotók mintegy ellenpólusnak szánták a nem sokkal korábban bemutatott filmnek, „A 200-as fuvar”-nak (Груз 200, amelynek nálunk Bádogkoporsó címet adtak). “A 200‑as fuvar” ugyanebben az időben játszódó, kategóriába nehezen besorolható film, a háttérben a 80-as évek elejének Szovjetuniója. A film sivár környezetben játszódik, tele van borzalommal, és szinte minden szereplő ellenszenves (néhány szakadt külsejű alkoholista, perverz rendőrtiszt és annak elmebeteg anyja, gyáva egyetemi tanár), de még az áldozattal sem tudunk igazán együtt érezni, egy fiatal lánnyal, mert ő örökké a kerületi párttitkár apjával fenyegetőzik). Ez egy ilyen, pusztulásra ítélt világ, sugallja nekünk „A 200-as fuvar”.
Sahnazarov, mint azt az idézett nyilatkozataiból láttuk, bár egyértelműen nosztalgiával tekint vissza a szovjet évekre, nem ilyen egysíkú fekete-fehér véleményt alkot, bemutat egy sor visszásságot is, vagyis a korabeli terminológia szerint „belülről bírál”.
A kritikusok egybehangzóan dicsérik a fiatal színészek játékát, azt a film egyik fő erényének tartják.
Kinek érdemes megnézni ezt a filmet? Szerintem azoknak mindenesetre, akik végigélték a pártállam szétesésének éveit. Hogy azután ha megnézik ezt a filmet lesz-e nosztalgiájuk? Nem hiszem, hacsak nem a fiatalságuk iránt. Mi magyarok külső szemlélői voltunk ennek a világnak? Nem hiszem, hiszen akkora nagy különbség a szovjet valóság és a magyar helyzet között azért nem volt. Érdemes azonban megnézni a mai fiataloknak is. Tekinthetik ezt történelmi filmnek, képet kaphatnak arról, hogy milyen volt szüleik vagy nagyszüleik fiatalsága.
A film alkotói:
Rendező:                Karen Shakhnazarov (Szergej Szimaginnal és Alla Verlotszkijjal)
Forgatókönyvíró:   Jevgenyij Nyikisov és Szergej Rokotov
   
Operatőr:               Sándor Berkesi
     
Zeneszerző            Konsztantyin Seveljov
Producer:               Karen Saknazarov
Szereplő(k): Alekszandr Ljapin  
Lidia Miljuzina   
Jegor Baranovsky  
Ivan Kuprejenko   
Janina Kalganova

A film magyar felirata INNEN tölthető le.

Ez az összállítás a www.virtualis-filmklub.com weboldalon található filmismertetés alapján készült.

Köszönöm kubulnak, hogy a Vosztok blog számára elkészítette ezt a rövid ismertetést. A szerző teljes írása itt olvasható.

Rögös út vezet a csillagok közé

A film eredeti címe: Через тернии к звёздам
A felirat tulajdonságai:
FPS: 25,
kiterjesztése: srt.
















Nem sokkal a Nehéz istennek lenni című filmhez készült bejegyzés után megkérdeztem Oldfant, hogy melyik mű legyen a következő? A válaszában ezt a filmet ajánlotta.
Megnéztem és nem találtam utána szavakat. Számomra a sci-fi eddig főként olyan idegen lényes, lövöldözős, kicsit western – kicsit háborús filmeket jelentett. A Csillagok háborúja, Alien, Serenity, Star Trek szerűségeket. Ez a film nem ilyen. A klasszikus „felállást” tapasztaltam: látszólag a jövőben játszódik, de a mának szól. Lehet rajta filózni, elgondolkodni. Ha az embernek van erre affinitása.  A díszletek kicsit ódivatúak. Érdekes látni, hogy 1980-ban hogyan képzelték el a 23. századot. A szereplőket körülvevő világ szerintem egy kicsit hetvenes évek végi, kicsit futurisztikus design. Persze nem a magyar készítésű Pirx kapitány kalandjai című sorozat díszleteire kell gondolni! Minden kor a maga stílusa szerint képzeli a távolabbi jövőt. Az alkotás természetesen nélkülözi a modern számítógépes grafikai trükköket, ugyanakkor rendkívül ötletes megvalósításokat találtam benne. Az egész film egy szóval: Érdekes! Maga a történet, a mondanivaló és a megvalósítás is.
A történet úgy kezdődik, hogy egy idegen lények által épített űrhajó kerül a földi hatóságok látóterébe. Az űrhajón találnak egy humanoidot, akiről kiderül, hogy klón.
Na, itt álljunk meg!
Amit ki lehet hozni morálisan ebből a helyzetből azt ki is hozzák az alkotók. Szabad az áthallás a klón és emberek közötti viszony ábrázolásakor. Gondolhatunk a különböző emberi rasszok egymáshoz való viszonyától kezdve a klónozás etikájáig sok mindenre!
Amikor néztem a filmet arra gondoltam: Megvan az alkotás fő üzenete! Ezt már nem fogják überelni!
De tévedtem.
Ennél sokkal többről szól ez az alkotás. Nagyon nehéz úgy írni róla, hogy az ember „ne lője le a poént”. Azért megpróbálom. Szóval nem merül ki ennyivel a film mondanivalója. Ahogy haladunk előre az eseményekben arra eszmélhetünk, hogy a mozi hősei egy űrhajóval elindulnak egy öko-katasztrófa által sújtott bolygó, a Dessza, megsegítésére. Ahogy néztem a filmet egyre inkább úgy éreztem, hogy ez a bolygó valójában a Földet személyesíti meg. Egy bolygó, melyet egy szűk csoport halálra ítél azért, hogy gazdasági előnyöket szerezzenek maguknak. Egy bolygó ahol a rajta élők életkörülményeit alárendelik az uralkodó gazdasági érdekcsoport érdekeinek, melynek lakói egy önpusztító sorsközösség tagjai. De nem egy „zöld” filmről van szó! A környezetvédelmi csoportok is megkapják a magukét. Hiszen a filmben egyértelmű utalás is elhangzik arra, hogy a környezetvédelmi akciók mögött is ott lehet a gazdasági lobbi érdekérvényesítő ereje.

Szóval szerintem egy rendkívül szerteágazó, érdekes mondanivalójú művel van dolgunk. Nem egy buta űr-western ez. Hanem egy nagyon jó film. Nem véletlen, hogy kultikus alkotás lett belőle.(Találtam olyan oldalt az interneten amely a film azon dialógusait tartalmazza amelyek ma már a szájhagyomány részévé váltak. Egy sorban a Fivér-rel, vagy a Fekete Macska Bandájá-val.)
Érdekesség hogy az IMDB értékelése egyáltalán nem magas (4,7), de a Kinopoiszk (gyakorlatilag ez az orosz IMDB) olvasói igazán értékelik (7,34) a filmet.
Persze önmagukban ezek a viszonyszámok nem sokat jelentenek. Legalábbis szerintem.
Itt az idő, hogy megismerkedjetek a felirat készítőjének, Oldfannak a gondolataival:
Per aspera ad astra" - veretes, klasszikus mondás, úgy illik, hogy hasonló mozi társuljon ilyen címhez. Ez feltétel nélkül teljesül, pedig korántsem volt egyszerű összehozni. Kezdve ott, hogy az 1980-as évekre bizony alaposan megkopott az egykor remek szovjet stúdiók eszköztára. Ekkor már az amerikai filmesek fényévekkel jártak előttük a lehetőségekben, hogy stílusos próbáljak lenni. A csillagháborús verseny már kivesézte az anyagi lehetőségeket a szovjet hadseregnél is, nemhogy holmi művésznépségnél, akiket egyre inkább gyanakodva figyelt a hatalom, lévén, hogy mindenféle gyanús eszmék bukkantak fel a köreikben. Például az, hogy rosszul állnak a dolgok. Ilyet akkoriban még nem volt tanácsos megfogalmazni.
Valahol a távoli jövőben, az egyesült Föld korában, ahol  mindennapos dolog az űrutazás, miként az is, hogy felnőtté vált emberiség mások segítségére siet, egy űrben sodródó hajóra bukkan az őrjárat. Csupán egy túlélő akad rajta. Nija, a különös megjelenésű lány, nem kevésbé különös képességekkel rendelkezik. Érthető, hogy a földi tudósok egy része tanulmányozni szeretné, míg mások otthont kínálnak a sok próbáltatáson átesett idegennek. Olyan világról érkezett ő, amely végpusztulás szélén áll. A bolygó felélte az összes tartalékát, nincs már fű, mérgezőek a vizek, sőt, a levegőt biztosító maszk szintén kiváltság dolga. Kivéve, ha fizetnek érte...
Miután a pénz igen kevéssé csordogált, a filmeseknek valamivel ellensúlyozni kellett a hiányát. Természetesen eredeti ötletekkel. Nagyot alkottak. A mozi számos olyan dolgot vet fel, ami mára közismertté, sőt, alap problémává lett, de akkoriban előre mutatóak voltak. Ilyen a környezet szennyezés, ami persze már fel-feltűnt néha, de itt nem holmi szeméttelepről, vagy vízszennyezésről szól a fáma, hanem egy teljes planéta pusztulását vizionálják. Szerencsére kínálnak mellé nagyívű, valódi sci-fibe illő ellenszert. A genetikai manipuláció felvetése pedig tényleg korát megelőző volt. A főszereplő hölgy nem profi színésznő, ám a robotszerű viselkedése segíti az esetleges képzettségi hiányokat eltüntetni. Viszont a háttere miatt csak furcsa, de nem hiteltelen így sem. Sőt, tulajdonképpen az egyik legerőteljesebb női karakter a fantasztikus filmekben, amelyek ezen a téren bizony nem jól állnak. Barbarella vagy Leia hercegnő ugyan közismertek, szemet hizlalóak vagy aranyosak, de hogy valóban eredetiek lennének, az túlzás.  Talán csak Ripley az Alien filmekből, akire azt mondanám, hogy igazi karakteres hősnő. A mozi fölöttébb hangulatos, végig van atmoszférája, mondanivalója. Csupán kevés speciális effektet alkalmaznak benne, de azok jók, és ami még jobb, csak akkor élnek velük, amikor a történetben igazán létjogosultságuk van.. Helyenként nyomasztó a vízió, mégis képes optimizmust sugározni, ugyanakkor érzékelteti, hogy egyszerű és áldozatmentes megoldások a jövőben sem várhatóak. A jövőkép eredeti, de nem idegenszerű vagy a ma emberétől távol eső. Apró részletek hozzák közel a nézőhöz az új világot. Van munka mánia miatti házastársi összezördülés, elrontott házasság, válás, fiatalkori szeleskedés, de akad megbecsült szaktudás, feltárásra váró rejtélyek a múltból. Nem egyoldalú a tálalás. Rövid, de remek humoros mozzanatok oldják a kellemetlen pillanatokat. A frissen végzett kadét lekési az első űrhajóját, így átkerül gardedámnak egy idegen bolygó tudósához - "aki" egy polip. Viszont rigolyásabb, mint bármely egyetemi professzor. Az autogramgyűjtő robot pedig telitalálat.
Ellenpontnak ott a saját haszna érdekében akár a szülőbolygóját sem kímélő üzletember, de kapnak szépen a politikusok is. A mozi két részes. Az első fele nagyrészt a Földön játszódik, teli jó ötletekkel, de az igazán hatásos az, amikor átmennek a megmentendő világba. Az igazi látomás. A szovjet fantasztikus mozik készítői teljesen más úton jártak akkoriban, minta nyugati világ filmesei. A Solarist, Sztalkert, A halott ember leveleit említeném, mint eszmei vonalat, de ez a film merőben más a megvalósításban, mint azok.  Eltér attól, amit akkoriban kínáltak, s van egy olyan gyanúm, a mostani mainstream választékot kedvelők pedig végképp nem fogják szeretni. Ez ugyanis intelligens mozi, az 1980-as évek termésének egyik leginkább figyelemre méltó alkotása, ami a szemnek szánt jeleneteken túllép, beleérző képességet pedig elvár a nézőtől. Ezért olvasható pár nagyon ostoba kommentár róla a Interneten azoktól, akik semmit nem fogtak fel az üzenetéből, csupán a megszokott kliséket várták.
A mozi eléggé problémás darabbá lett a bemutatása után. Ugyanis az alkotók titokban  betették a kópiákra, a stáblista végére, hogy a pusztuló Dessza bolygó képeit külön kialakítás nélkül vették fel a Szovjetunió területein. A cenzorok hamar eszméltek, a szöveg eltűnt, majd pár nap után maga a mozi sem volt már műsoron. Soha többé, amíg tőlük függött. Csak a szovjet birodalom szétesése után kerülhetett a nagyközönség elé.  A rendező fia 2001-ben kiadott egy képileg felújított, viszont erősen megvágott, néhány, eredetileg kimaradt jelenetet tartalmazó új változatot. Azt nem láttam, de volt aki igen. Azt írta nekem, csupán a képminőség feljavítása mondható előrelépésnak. Hiányoznak a kinyisszantott részek, amik viszont annak idején nem kerültek be, nos, nem véletlenül maradtak ki. Inkább az eredeti ajánlom. Orosz oldalakon hozzáférhető. To The Stars By Hard Ways címmel magyar felirat létezik a 2 CD-s változathoz.

Nagyon nehéz Oldfan leírásához bármit hozzátenni.
Annyit azért pontosítanék, hogy nem a csillagháborús verseny (az egy kicsit később volt), hanem az afganisztáni háború és az olimpiai építkezések költségei miatt jutott (sok minden mással együtt) erre a filmre is kevesebb pénz. Én úgy gondolom, hogy az alkotók ötletességgel pótolták a pénzhiányt. Egyik kedvenc jelenetem, „effektem”, a tésztagyúrós rész! De a biomassza fortyogásának megvalósítása is tetszett.
Az Oldfan által említett film végi felirat, amit végül  a cenzúra elintézett a következő volt: „Все кадры мёртвой планеты Десса сняты на Земле сегодня“, „A Dessza halott bolygón készült összes felvétel a mai Földön vették fel”. Az eredeti verzió zenei motívumai feltűnnek  Alekszej Ribnyikov (ő a film zeneszerzője) Junona és Avosz operájában is. A felújított változatban már a film legtöbb zenéjét (nem mindent, például a főcímzenét sem) lecseréli a rendező fia.

De elég a fontoskodásból:
Ezt a filmet látni kell!
A film üzenetgazdagsága garancia arra, hogy hosszan tartó diskurzus tudjon kialakulni róla baráti társaságban. Így hát: Kalandra fel!

A két részes verzióhoz a felirat itt található meg.
A felújított változathoz pedig itt.


Rövid találkozások

A film eredeti címe: Короткие встречи
A felirat tulajdonságai:
FPS:25,
kiterjesztése: srt.

















Öt hónap szünet után, a Mása és a Medve 41-44. részéhez készített feliratok mint „állandó elfoglaltság” mellett, Amundsen egy újabb nagyfilmes munkájával jelentkezett. A magam részéről annyit elmondhatok, hogy a filmválasztásai nekem mindig "bejönnek".
Az emberek általában két sztereotip véleményt szoktak hangoztatni a szovjet, orosz filmekkel kapcsolatban. Az egyik az, hogy az oroszok jó háborús filmeket tudnak készíteni. A másik az, hogy unalmas filmeket készítenek. Úgy gondolom, hogy ezek az állítások nem fedik a valóságot. Nem gondolom, hogy a háborús filmek kivételével csak unalmas filmeket csinálnak, csináltak a szovjet, orosz filmgyárak. E blog „funkciója” az eltelt idő folyamán egy kis változáson ment át. Kezdetben arra gondoltam, hogy az egész csak egy „reklámfelület” lenne. Hogy az érdeklődők könnyebben megtalálhassanak filmfeliratokat. Azonban már jó ideje nem erről szól a történet (remélem hogy ez látható is a blogon). A szovjet, orosz filmgyártás minél szélesebb spektrumát szeretném bemutatni. Bemutatni, hogy nem csak unalmas és/vagy háborús filmek készülnek, készültek orosz nyelvterületen. Természetesen ez egyedül nem menne!
Ezért is hálás vagyok azoknak, akik közreműködnek, közreműködtek abban, hogy sokszínű lehessen ez az oldal! Örülök, hogy a  blog tudósíthat mások munkáiról is! Ezen feliratok apropóján változatosak lehetnek a bejegyzések. És köszönet illeti azokat is akik segítséget nyújtanak az egyes bejegyzések elkészítéséhez. Nem sorolom fel őket egyenként, hiszen a blog figyelmes olvasói találkozhatnak a nevükkel a megfelelő helyeken.
Amundsennek még ennél is többet köszönhetek!
Hiszen rendszeresen értesít aktuális munkáiról, segít a hozzájuk tartozó bejegyzések elkészítésében… Igazán úgy érezhetem, hogy segítségére számíthatok.
De nem erről kell szólnia ennek a bejegyzésnek!
Szóval, itt az idő hogy közhírré tegyem, tegyük hogy elkészült egy újabb felirata!
A Rövid találkozások című filmhez tartozó felirat letölthető innen.


Nem egy könnyen emészthető alkotásról van szó. Nem árt a „ráhangolódás” a filmre. Fáradt, nehéz nap után nem feltétlenül kell ezt megnézni. Nem egy „legyalult agyú” állapotban értékelhető alkotás ez. Kellenek hozzá a barázdált agytekervények. Ugyanakkor nem is egy „agyalós” film. Talán egy kis élettapasztalat sem árt hozzá…
A címe talán arra is utalhat, hogy a filmbe több ember rövid kis élethelyzetével, történetével (találkozhatunk) ismerkedhetünk meg. Ha „hagyományosan” nézzük, akkor Válja egy tanácsi ügyintéző mindennapjairól szól a történet. Végzi a munkáját és közben a vele kapcsolatba kerülőkkel is megismerkedhetünk. Na nem alaposan, hanem csak úgy futtában…
Amennyi időt szánunk egymásra rohanó életünkben. (Sajnos…)
Nemcsak Válja életbe pillanthatunk bele, hanem például Zinocskáéba is, Nágyjáéba is, és egy fiatal geológus életébe is.
Az ifjút Vlagyimir Viszockij alakítja.
Természetesen több jelenetben is kézbe veszi a gitárt és énekel…
Viszockij költészetének nagyszerűségét gyakorlatilag maga Viszockij adja. Köszönet hogy élsz című filmhez készített felirat készítése közben döbbentem rá.
Régebben is hallottam mind magyarul, mind oroszul a dalait. Tetszettek is. Ám a 2011-es film feliratánál „belekényszerültem” a versfordításba. Az úgy kezdődött, hogy nem mindegyik dalrészletnek van/volt „hivatalos” fordítása. Nem akartam, hogy a filmben felhangzó dal részletek fordítása között nagy minőségi különbség legyen. Nem biztos, hogy jó döntést hoztam akkor. Mármint a felirat szempontjából. A sajátomból igen. Megtapasztalhattam mennyire tömör és ennek ellenére mennyire asszociatív az orosz bárd költészete.
Tömör és sokatmondó. Lenyűgöző.
Méltán tartják a hozzáértők nagy költőnek!


Muratova és Viszockij
Szóval ahogy írtam megismerkedhetünk néhány szereplővel… Vagy az is lehet, hogy ezek a karakterek csak katalizátorok? A film nem is Váljáról szól, hanem az emberi kapcsolatokról?
A távkapcsolatról? A mindennapok során emberek sokaságával kapcsolatba kerülő ember magányáról? A reménytelen szerelemről? A naiv ifjúi lelkületről?
Vagy csak rólunk?

A film több szálon is kötődik a film női főszereplőjéhez Kira Muratovához.

A hölgy nem csak eljátssza a főszerepet, hanem ő írta a forgatókönyvet, és ő is rendezte a filmet.
Kira Muratova

Kira Georgijevna Muratova 1934.november 5.-én született a besszarábiai (Román Királyság) Szorokában. Szülei meggyőződéses kommunisták voltak, a Román Kommunista Párt tagjai. Édesapja, Jurij Alekszandrovics Korotov (román nevén: Geroghe Corotcov [1907.január 15.- 1941.) 1941 őszén eltűnik valahol Odessza környékén. Édesanyja Natalja Iszakova Korotov-Scurtu (1906.október 18- 1981. július 28.) 1928 óta a kommunista párt tagja. A 2.világháború kitörése előtt a szülők Bukarestbe költöztek, és ott illegális munkát végeztek. Az anya a háború alatt a Komintern román nyelvű adásait sugárzó rádióadó (Szabad Románia - Romania Libera ) vezetője (Ufa, Szovjetunió). Ezután dolgozott a Kulturális Minisztériumban, majd egy szülőotthonban (élete folyamán több az újszülöttek ellátásával, gondozásával foglalkozó szakkönyvet írt), majd végül egészségügyi miniszterhelyettes volt.
Lánya, Kira, 1959-ben diplomázott a Moszkvai Egyetemen. 1961-ben az Odesszai Filmstúdió vezetője lett. A következő évben elkészítette élete első forgatókönyvét és első filmrendezését.
Leendő férjének Alekszandr Igorovics Muratovnak a kisfilmje (У крутого яра ) volt az első munkája.
Két évvel később következett az első egész estés film. Az Odesszai Filmstúdió egyre másra készítette a politikai vezetés által kifogásolt filmeket, így Muratovát leváltják vezető beosztásából. Ezután a leningrádi központú Lenfilmhez kerül. Itt ismerkedik meg második férjével Jevgenyij Golubenkoval. Az új férjével több közös projektben vett részt.
Számtalan forgatókönyv és filmrendezés fűződik a nevéhez. Nem panaszkodhat, mert munkásságát elismerték, a mai napig elismerik. Életművét számtalan kitüntetéssel jutalmazták. Mind filmes, mind állami kitüntetéseket is kapott. A mai napig az ukrán filmművészet nagyasszonyának számít. Odesszában él.

És most következzék Amundsen:
Ezzel a filmmel folytatom eredeti elképzelésemet, mely szerint igyekszem minél több  Viszockij-filmet az érdeklődő közönség felé bemutatni. Persze ismét jött a vívódás azzal kapcsolatban, hogy ennek a filmnek is volt valamikor magyar szinkronos változata. A film fordítását még 2013. júliusában kezdtem el, de több ok miatt félretettem. Az egyik ok volt a már létező és végül általam is megtekintett szinkronos változat. Végül mégis elkészítettem a fordítást, mert egyrészt kedves ismerőseim bíztattak rá és megfogalmazták azt ami az egykori szovjet filmek kapcsán általános igazság: a magyar szinkronos verziót nem magától értetődő dolog megnézni, a tévék-mozik biztosan nem játsszák, az eredeti szinkronok pedig nagy valószínűséggel már nincsenek is meg. Másrészt pedig mivel Vosztok blogból jómagam inkább a múltbeli filmekkel veszem ki a részem, tudomásul kellett vennem, hogy előbb-utóbb kiderül, hogy volt vagy van magyar szinkronja.

Erről a filmről már sokat és sokfelé elmondtak, megírtak - saját hazájában. Az egyik legjobban dokumentált és legtöbbet elemzett szovjet filmről van szó - ha az orosz forrásokat böngésszük. Sajnos nálunk méltatlanul aluldokumentált ez a film (is). Az orosz cikkek egybehangzóan nagyon nagyra értékelik a filmet, nem kevésbé nagyra értékelik Kira Muratovát. Jómagam rendkívül örülök, hogy ez a kivételes művész e blog lapjain is helyet kapott, talán kicsit közelebb hozva őt az érdeklődő magyar közönséghez. Egyébként a három főszereplő mindegyike, Kira Muratova, Nyina Ruszlanova és Vlagyimir Viszockij legendás alakja lett - vagy már volt akkor is - a szovjet-orosz filmművészetnek.
Ruszlanova és Viszockij

A film cselekménye lassan halad előre, minduntalan vagy Nágya (Nyina Ruszlanova) vagy Válja (Kira Muratova) visszaemlékezései törik meg a cselekmény jelen idejét és visszavisznek a közelmúltba. A közös pont Makszim (Vlagyimir Viszockij) aki ennek a szerelmi háromszögnek az okozója. A fekete-fehér technika nagyon jót tesz a filmnek, a korai szovjet idők kisvárosának és vidéki hangulatainak ábrázolása nagyon hiteles. Semmi túlzás nincs benne, sőt a filmből gyakorlatilag hiányzik az ideológiai háttér, amit pedig egy korabeli szovjet filmnél várnánk. Persze „elvtársazás” van benne, kétségtelen. Talán az ideológia hiánya, talán más az oka, de a kópiák pontosan 20 évet töltöttek dobozban, mire a szovjet filmbizottság a glasznoszty jegyében végre megengedte a film vetítését, egyidőben többek között a szintén Kira Muratova által jegyzett Hosszú búcsúzásokkal, amely e film testvérének tekinthető.

Zsugán István írja a Filmvilág 1987/10-es számában a következőket:
Amint a Rövid találkozások, úgy a Hosszú búcsúzások is látszólag jelentéktelen mai  magánéleti konfliktusokat vetít a vászonra.(...) A zilált, széthulló családi életek, a saját személyiségük újraépítésével próbálkozó mai asszonyok sorsának kivételes tehetségű ábrázolója az odesszai Kira Muratova. Akinek hányatott sorsához, adalékként, még annyit:
mielőtt végképp a filmes pálya szélére sodorta volna a korabeli bürokraták szemellenzős ítélete, forgatott egy másik filmet is Szürke kövek között címmel; de azt annyira összevissza nyirbálták  a „tanácsadók”, hogy a szerző nem vállalta; ezért Ivan Sidorov álnéven jelent meg és tűnt el pillanatok alatt a mozikból...  Azt írja a Szovjetszkij Ekran című lap 1987 áprilisi számában: „Mikor a Filmművészek Házában Kira Muratova filmjeiből rendeztek  találkozóval egybekötött vetítést, nem hangzottak el hosszadalmasán fecsegő hozzászólások, csak alkotásainak meghatott és elmélyült méltatásai. Az alkotó őszintén és egyszerűen ennyit válaszolt: „Mindig tudtam, hogy filmjeim előbb vagy utóbb napvilágra kerülnek. Csak azt nem hittem, hogy én is megérem ezt a napot.”


Külön érdekesség a filmről, hogy csak a Szovjetunióban, Magyarországon és Mexikóban mutatták be.

Néhány megjegyzés illetve magyarázat a filmhez:

A fordítás során többször találkoztam az orosz emeletszámozás magyarra való fordításának problémájával. Bizonyára ismeretes, hogy az oroszoknál a földszint már első emelet, így minden szintet eggyel nagyobb számmal jelölnek, mint máshol. Az eredeti szövegben elhangzó -negyedik emelet- kifejezést viszont direkt nem magyarosítottam -harmadik emelet- re, nem láttam értelmét, meghagytam eredeti szövegezésben. Ugyanígy tettem az orosz súlymérték fordításával. Szintén ismeretes, hogy ők grammban mérnek és fejeznek ki minden kisebb tömeget, a dekagrammot nem használják. Például egy bolti vásárlás során a nálunk megszokott 15 dkg helyett 150 grammot kérnek. Ezt is meghagytam eredetiben.

A büfében Makszim, Szemjon Szemjonovics és Griska beszélgetnek. A Hennessy említése után elkezdenek egymásra licitálni különféle - egyébként márkás - grúz borneveket sorolva. A jelenet poénja, hogy a fiatal Griska a végén a "Borzsomi" nevet dobja be, ami egy orosz szénsavas ásványvíz márkaneve.

Nyina Ruszlanova
Makszim és Válja egyik veszekedése a férfi elküldésével végződik. Ekkor ezt mondja: "Lám,lám, szürke kecske." Amit a szürke kecskéről tudni érdemes, ennek elmagyarázásához segítségül hívom az idevonatkozó orosz forrásokat: „Élt egyszer egy nagymamának egy szürke kecskéje. Ez a dal az egyik legnépszerűbb az orosz folklórban. Gyakorlatilag minden mondata bekerült az orosz beszélt nyelvbe. Ám a dal történetéről már kevesebbet tudunk. Ez egy ártatlan kis történet, mondhatni pedagógiai, amelyhez hasonlót bármely ország folklórjában megtalálunk. Egy szófogadatlan kis kecske bement az erdőbe a nagymamája engedélye nélkül, amiért súlyosan megfizetett. Nagyon egyszerű dallama is, a szövege tele van ismétléssel, könnyű emlékezetbe vésni.”

Szabad, kivonatos és korántsem műfordításban így hangzik:

Volt egyszer a nagymamának egy szürke kecskéje
Lám, lám szürke kecske, (…)
A nagymama nagyon szerette a kecskét (…)
Lám, lám de szerette (…)
A kecske egy nap arra gondolt
Hogy az erdőben sétálgat
Lám, lám az erdőben sétálgat (…)
Megtámadták a kecskét a szürke farkasok
Lám, lám a szürke farkasok
A kecskéből csak a szarva és a lába maradt
Lám, lám csak a szarva és a lába.

Végül a talán legfontosabb tényt jegyezném le a filmről, hogy Viszockij énekel is, nem sokat, de olyan igazi, hamisítatlan Viszockijos dalokat, szerintem a legjobb korszakából. (E megállapítás erősen szubjektív persze.) A téma iránt érdeklődőknek már ezért is mindenképpen érdemes megnézni az alkotást. A dalokat nem fordítottam le. Úgysem tudnám áttenni úgy magyarra, ahogy azt szeretném. A hangulatuk utánozhatatlan.




Csendes előőrs

A film eredeti címe: Тихая застава
A felirat tulajdonságai:
FPS:25,
kiterjesztése: srt.
















Egyszer kaptam egy e-mailt... Valamikor tavaly év vége felé.
Az írója megkérdezte, hogy készítenék-e feliratot ehhez a filmhez. Válaszoltam az üzenetre. Érdeklődtem is... de eddig még nem kaptam választ...
Tudom, milyen az amikor az ember állandóan rohan.
Sietve elolvasom a nekem címzett üzenetet, de már megyek is a dolgomra. Majd ha lesz egy kis időm válaszolok!
Úú! Te jó ég! Már eltelt két hét és nem válaszoltam Z.-nek!
Vagy:
Úú! Te jó ég! T.-nek írtam már választ? Vagy csak akartam? Mikor is írt? Két hónapja!!!

Már egy ideje terveztem, hogy kellene egy Andrej Csadov főszereplésével készült poszt-háborús filmhez feliratot készíteni. Ezután kaptam azt az e-mail-t. Első ránézésre egy "átlagos" háborús filmnek tűnt. De ami igazából megfogott az a mögötte levő valóság volt.
A film megtörtént eseményt dolgoz fel.
Velem egykorú, sorállományú katonákkal történt meg. Akkoriban amikor én is sorállományú katona voltam. Igaz egy másik országba, de nem sok hiányzott ahhoz, hogy...
Mert épp háború dúlt itt a szomszédban. Nem határőr voltam. Mégis valamikor februárban elvezényelték a laktanyánkból a trailer-eseket egy másik városba. Mondták, hogy segíteniük kell majd az ottaniaknak lehurcolni a határra a harckocsijaikat. Ha jól emlékszem márciusban mondták, hogy harckészültség lesz. A horvátok magyar területen keresztül vonulva hátba támadták a szerbeket. Ha a szerbek erőre kapnak, akkor mi is megkapjuk a magunkét. (Erről persze nem írtak az újságok, nem beszélt a televízió... Legalábbis akkoriban.) De ez a hadművelet végzetes lett a szerbek számára. Így elmaradt a határlátogatásunk.
Azt hiszem igazából ezért fogott meg ez a film. Az időbeli közelség, és a helyzet... Ez elindított bennem valamit. Ezért készítettem feliratot a filmhez.
(Ja és amíg el nem felejtem! Kaptam még egy e-mail-t is. Corven-től. Tudjátok, olyan segítőkész ember ő! Ez adta a végső lökést.)

A film egy megtörtént eseményt dolgoz fel. Először nézzük meg, mi történt valójában:
1993. július 13. Tadzsikisztán.
A Közép-Ázsiában állomásozó 12.számú moszkvai határőr csoport egyik határőrhelyén történt az eset, a tadzsik-afgán határnál. Kori Hamidullo vezetésével közel 200 dzsihadista harcos (van olyan becslés is, hogy a támadók legalább 250-en voltak) rátámadt a határőrökre. A behatolók célja a 12.-es egység megsemmisítése, utána a 12-es és 11-es egység között egy hídfő létesítése, ahonnan majd Kuljabszk felé nyomultak volna tovább. A végső cél az ifjú Tadzsik Köztársaság vezetésének megbuktatása volt. Persze ezt a politikai célt nem propagálták nyíltan, hanem  a „meggyorsítani az orosz csapatok Tadzsikisztánból való kivonulását” eufémizmus mögé rejtették hatalomvágyukat. A támadás pillatnatában a 12-esek összlétszáma 48 fő volt. A szakasz parancsnokát Merzlikiny hadnagynak hívták. A csapat több mint 10 órán állt helyt. Kitörést is végrehajtottak.
A 12-es határőregység barakkjai 1993. júliusában 
Hajnali 4 órakor támadás érte a határőrség délkeleti szárnyát. A kihelyezett mozgásjelzők bejeleztek, és a szolgálatban lévők tűzparancsot kaptak. Tűzpárbaj alakult ki. Ebben az első összecsapásba, annak is az első perceiben elhunyt Mihail Majborod határőrhadnagy. Nem ő volt az egyetlen áldozat ekkor. Több határőr meg is sebesült. Természetesen a támadók is veszteségeket szenvedtek. A tűzharc során nem csak lőfegyvereket használtak a harcoló felek, hanem RPG-ket is.
7 óra 40-kor megérkezik a 13-as határőrpontra az V. Maszjuk alezredes által vezetett 105 fős csapat, amelynek a feladata elsősorban a határőrök leváltása lett volna eredetileg. Ebben az alakulatban páncélos járművek is voltak (1db T-72-es harckocsi, 1db BMP 1-es, és 120mm-es aknavetőkkel rendelkeztek).
9 óra 25-től 120mm-es aknavetőkkel kezdik lőni az országutat. A dzsihadisták továbbra is erős tűz alatt tartják a környéket. Sikeresen akadályozzák a 13-as határőrpont katonáit abban, hogy felmentsék a 12-eseket.
1993.július 13. A tadzsik-afgán határnál
8 óra 11.30 között repülőgépek rakétatámadás intéznek az muzulmán harcosok ellen. Közben helikopterrel három tanknak és három BMP-nek a legénységét átszállítanak Dusenbéből Kuljabba.
Dusanbéból és Kuljabból is erősítés indul el a határra.
13.40 és 14.50 között megérkezik az erősítés.
14.30-ra tűzerő tekintében az orosz csapatok fölénybe kerülnek.
16 órakor megérkezik helikopterrel az első aknavető az orosz  tűzvonalban.
18.30-ra lecserélik a még elő orosz határőröket, tartalékba kerülnek. A 201-es gépesített lövészhadosztály egységei visszafoglalják Szarigor kislakot (falut).
20.10 körül elcsendesednek a harcok a 12.-es határőrhely környékén.

A csata a határőrök számára több mint 11 óra hosszat tartott. A dzsihadista támadókat visszaverik, a megtámadott szakasz tagjait lecserélik. Az orosz fél vesztesége 25 fő, míg az ellensége legfeljebb 70. A huszonöt orosz halottból 22 határőr (a másik három fő a 201.gépesített lövészhadosztály tagja) volt.
A 12-esek hősi halottainak emlékműve

Az harcokban elesett Szergej Borin, aki 1973. október 14.-én született. Nagyon közel volt már a leszerelésének az ideje. Amit nem csak ő, hanem menyasszonya, Szvetlana is nagyon várt már. Nagynénje szerint Szergej életvidám gyerek volt. Madarakat, halakat tartott. Időnként gitározott. Nem ivott, nem dohányzott. Nem sokkal azután, hogy sikeres szakmunkás vizsgát tett, megkapta a katonai behívóját. Kiképzés után a tadzsik-afgán határra került. 1992-ben polgárháború tör ki Tadzsikisztánban, és az afgán területről is nyugtalanító hírek érkeznek a garzionba. Az afganisztáni mudzsahedinek szövetkezve az tadzsik ellenzéki lázadókkal 1993 folyamán többször megpróbáltak áttörni a határt.
Szergej épp ott teljesített szolgálatot ahol 4 órakor elkezdődött a „tánc”…
Visszaemlékezések szerint Szergej Borin lövészárokból lőtte az ellenséget. Megsebesült, de folytatta a tüzelést. Ezután mellette felrobbant egy gránát. A légnyomás feldobta őt, de amint földet ért felállt és folytatta a tüzelést. Ekkor egy iszlamista harcos hátulról rálőtt. Újabb gránát is robbant mellette. Ekkor halt meg.
Ezen a harcállásponton ekkor támadtak utoljára a mudzsahedinek. Szergej Borin szó szerint a végsőkig kitartott. Minden értelemben.
Posztumusz megkapta az Orosz Föderáció Hőse kitüntetést.
Szülőfalujában egy utca viseli a nevét.
A családjáról sem felejtkeztek el. Egy kétszobás lakást adtak a szüleinek.
Sírjánál minden évben a Határőrök Napján összegyűlnek a volt határőrök.
Ebben az időben, a világ ezen részén, a harcokban feltűnik egy iszlamista harcos, aki később a csecsen háborúk alatt hírhedt nevet szerez magának: Ibn-al Hattab.


Persze felmerülhet az olvasóban, hogy miért írtam Szergej Borin rövid életéről. Háborúról olvasva, hallva az ember könnyen elfelejtkezik, hogy ezen eseményeknek szereplői hús-vér emberek. Olyanok mint én, vagy a kedves olvasó. Ugyanolyan érző lelkek mint mi vagyunk. Szeretnek, szenvednek, örülnek, bánkódnak...
Akár mi is lehetnénk.
Isten ne adja, hogy mi legyünk...
A film egyébként szerintem tipikus orosz háborús alkotás. Fő feladata, a harcok bemutatása mellett, az hogy az orosz nemzettudat egyik fontos alkotóelemét, a hazafiasságnak azt a fokát amely szerint a Hazáért meghalni dicsőség, fenntartsa. A következő nemzedékek számára példát mutasson.
Lehet erre azt mondani, hogy ez egy avítt szemlélet, de az Orosz Állam szempontjából ez létkérdés. Szó szerint. Fontos az Állam számára, hogy az elkövetkezendő generációk is akarják megvédeni hazájukat, szülőföldjüket. A posztszovjet térség mindegyik államában jelentős orosz kisebbség él, akiknek nem engedik elfelejteni, hogy "honnan jöttek". Nem véletlen, hogy a Szovjetunó utáni nosztalgia erős ezekben az emberekben.
Oleg Carjov, a Novorosszijai Parlament elnöke, 2014
Számukra a Szovjetunió nem csak egy kommunista ország, hanem egy ország amelyik megvédte őket. Egy ország amely elég erős volt ahhoz, hogy dacoljon a fél világgal, egy ország amely irányítani tudta a világpolitikát. Egy eltűnt aranykor.
A nemzeti kisebbségként élő oroszok nap mint nap megtapasztalhatják a russzofóbiát, és az újra feléledő náciimádatot (a Baltikumtól le a Fekete-tengerig). Számukra a Szovjetunió egy olyan ország, amely legyőzte a náci Németországot. Azt a Németországot amelyik végiggyalogolt Európán.
De maga az Orosz Föderáció is gerjeszti az antifasiszta tudatot. Mára gyakorlatilag az hivatalos orosz nemzettudat része az antifasizmus. De sok más veszély is leselkedik az Oroszországra. A Kaukázusban meglévő iszlám fundamentalizmus is kihívás az ország egységét illetően. Az utóbbi negyven évben többször kirobbant fegyveres konfliktus az orosz hatalom és a mohamedán harcosok között. És a következő évtizedekben is ki-kifog robbanni... És erre fel kell készíteni az eljövendő generációt is! És ebben segít az államnak az ilyen és ehhez hasonló filmek (Kilencedik század, Viharkapu, Augusztus nyolcadikán stb).
Persze mindez önmagában még kevés lenne. Fontos, hogy a hazájukért elhunytak és azok hozzátartozói is megkapják az Államtól az elismerést a hősiességért. És az Orosz Föderáció napjainkban nem feledkezik el a hőseiről. (Idén tavasszal emelték meg a 2.világháborús veteránok nyugdíját, de nem csak az anyaországban élőkét, hanem mindegyikét!) Néhány hónapja olvastam a Mir és Politiká-n Makszim Svejc írását a Legyőzhetetlen és Legendás: Hadsereg ami nincs-et, amelyben a szerző megemlíti, hogy a 2. csecsen háború során, ha egy belügyi alakulat katonája elesett, akkor automatikusan megkapta az Orosz Föderáció Hőse kitüntetést, hátramaradott családtagjai lakáshoz jutottak, amennyiben gyermekei is voltak akkor a hadsereg átvállalta a taníttatásuk költségeinek egy részét is. (A cikk nem az orosz hadseregről szól, hanem az ukránról. Arról hogy az ukrán katona meghalhat a hazájáért, de a hátramaradottakat az ukrán állam semmivel nem segíti. Ellenpéldaként hozza fel az orosz viszonyokat a szerző. És szerinte ez az egyik oka annak, hogy az ukrán hadsereg nem tudja Ukrajna területi integritását biztosítani. Még nyugati segítséggel sem. Ezzel magyarázza a nagyszámú dezertálásokat is.) Napjainkban az orosz katona ha hősi halált hal, tudhatja hogy szeretteiről nem feledkezik meg az állam. Ha nem is fognak bőségben élni, de éhezni sem fognak.
Senki ne gondolja hogy a Szovjetunió mítosza (Mert ma már két Szovjetunió van. Az egyik a történelmi, a másik egy elvont mitikus Szovjetunió. Amiért rajongani is lehet.) csak a negyvenes-ötvenes korosztály idolja. Ott vannak a mai tizenévesek, akik egy része büszke egy általa nem ismert, már nem létező országra. Persze lehet hogy azért mert így találnak önazonosságot maguknak. Vagy mert büszkék lehetnek arra az országra, az ország eredményeire.
Tadzsik-Afgán határ 1993 Krasznaja Zvezda folyóirat képe

Kutyafuttában néhány szót ejtettem a filmben megformált egyik valódi hősről. De a hősöknek voltak ellenfelei is. A filmben ezekre a karakterekre semmi jót nem mondhat az átlag filmnéző. De milyenek voltak valójában? Az átlag európai világnézete szerint nehezen érthetőek ezek az emberek. Az úgynevezett nyugati kultúrkörben nevelkedett ember nehezen értheti meg ezeket az embereket. Társadalmi rétegek, osztályok közötti ellentétekből kirobbanó konfliktusokat, népek-nemzetek közötti viszályokat, a gazdasági szereplők által kirobbantott válságokat látunk magunk körül. Még akkor is ha nem ezekkel indokolják hivatalosan az eseményeket. Számunkra ma már szinte elképzelhetetlen hogy vannak emberek akik képesek meghalni elvekért, hitükért. Jó példa erre a 2001.09.11.-ei new yorki események első értelmezései. A véleményformálók, még Magyarországon is, eleinte a szegénységet, a szociális kiszolgáltatottságot nevezték a bajok gyökerének. Senki nem akarta kimondani, hogy jól szituált, vallásilag elkötelezett emberek voltak az elkövetők. Persze később már nem is akartak erről beszélni. Hiszen például Európa vallási térképén erőteljes változás állt be az elmúlt néhány évtizedben. Jelentős társadalmi feszültség kirobbanást veszélyeztette volna az a nyugat-európai politikus aki kijelentette volna a teljesen nyilvánvalót: az iszlámban benne van az erőszakos terjeszkedés filozófiája is.
1993-ban az orosz határőrök internacionalista dzsihádistákkal vették fel a küzdelmet. Hogy kerültek Tadzsikisztánba orosz határőrök? A Szovjetunió felbomlásakor nem vonták vissza ezeket a csapatokat az Orosz Föderáció területére. Ennek több oka volt. Egyrészt a Kelet-Európából kivont csapatokat sem tudták mindig egyből elhelyezni, másrészt a volt tagköztársaságok nem voltak képesek saját határuk védelmét szavatolni. Különös szimbiózisok alakultak ki több országban is. Az orosz csapatok ott maradtak, védték az adott országot, cserében az orosz politikai befolyás is megmaradt az adott térségben. Szükség volt erre mert különböző csoportok egyből ki akarták használni az adott országok gyengeségét. Ekkor találkoztak először az orosz katonák a vallási fundamentalizmussal felvértezett harcosokkal? Nem. Magával az iszlám vallással már a korai időkben találkozottak a keleti szlávok. A Vlagyimir fejedelemről készült rajzfilm kapcsán már megemlékeztem erről (2014. júniusi bejegyzés). Puskin szerint iszlamistákkal küzdöttek a cári csapatok a Kaukázusban a 19.században (ezt is említettem már a Viharkapuról szóló bejegyzésben). A 20. század utolsó negyedében egy kis változás állt be a Közép-Keleti muszlim világban.
Az iráni események (Iszlám Forradalom 1978: Az iszlám reneszánsz a ’70-es évek végén, nem csak Iránt érte el. Az iráni sah, ahogy az az önjelölt társadalmi rendszereket átalakítókkal történni szokott, elveszti társadalmi támogatottságát. Ez Irán esetében a vidéki parasztság tömegei voltak. Ők voltak a sah rezsimjének támaszai. Az ők gyermekeik voltak a katonák, a rendszer támaszai. A papi birtokok elkobzása következtében [földreform] a vidéki parasztság nagy részének a megélhetése került veszélybe. A sah tervei között szerepelt az egyéni gazdálkodás visszaszorítása, és helyette a termelő üzemek létrehozása. Ez a reform két dolgot ért el. Az első, hogy nem csak a klerikális földeken dolgozok, hanem a királyi földeket megművelők egy jelentős része is elvesztette munkáját. A másik, hogy ezek a konzervatív értékrendű [meggyőződéses muszlimok] gondolkodású embereket Khomeini ajatollah és harcostársaihoz „csapódtak”. A nagyobb iráni városokban élők pedig a nyugati életmóddal „ismerkedtek”. Kialakult egyfajta vidék-nagyváros ellentét. Maga a sah élvezte a nyugati hatalmak támogatását, de nem törekedett kizárólagosan a liberális demokráciákra jellemző állapotok kialakítására az országában. Az új társadalomkép, amelyet a sah magává tett, a kapitalista rendszerek gazdasági elképzelését ötvözte a szocializmus-kommunizmus gazdasági elképzelésivel [lásd mezőgazdaság). De az agrárium megreformálása a termelékenység csökkenéséhez vezetett. Mindez hozzájárult ahhoz a társadalmi robbanáshoz amely végül az Iszlám Forradalom néven híresült el. A sah bukása után kettős hatalom alakult ki az országban. A nyugat által támogatott vezetők ellehetetlenítést szolgálta az amerikai nagykövetség elfoglalása. A Forradalmi Gárda ifjú egyetemistái megakadályozták, hogy az USA diplomatái tanácsokkal láthassák el favorit iráni politikusaikat. Így Khomeini és csapata fel tudta számolni politikai ellenfeleik befolyását. A carteri kormányzat nem tudta hatékonyan érvényesíteni az USA érdekeit Iránban.) döntő hatással voltak a Szovjetunió történelmére is. Az új iráni rezsim nem csak szavakban támogatta a környezetében elő hittársaikat. Fegyverrel és önkéntesekkel is, akik és amik megjelentek mindenhol ahol … Irán érdekei így kívánják.
Afganisztánban 1977-ben megalakul a  Népi Dekomrata Párt (Három forradalmi frakció egyesült ekkor. Babrak Karmal, Nur Mohamed Taraki, Hafizullah Amin volt a három frakció vezetője.) Az új erőcsoport 1978-ban megdöntötte az Afganisztánban addig fennálló társadalmi rendet (A dolog érdekessége, hogy a szovjet vezetés 1953-ban támogatta Mohamed Daud herceget, aki alkotmányos monarchiát vezetett be az országba. Támogatta Daudot húsz évvel később is, amikor megfosztja a hatalmától a királyt, és önmagát elnöknek nevezi ki. A Szovjetunió anyagi segítséget nyújt az országnak az 1950-es évektől. A ’60-as években jelentős útépítések vannak az országban [szovjet segítséggel].) A forradalmat tömeges kivégzések, terror kíséri. 1979 márciusában már Amin az egyszemélyi vezető. A Khomeini által vezetett Irán erősen támogatta az afgán muszlim felkelőket. Mindez a terror afganisztáni fokozásához vezetett. (Mindkét fél kivette a részét a vérengzésből. Például 1979. augusztus 12.-én a kandahari mecsetnél a mudzsahedinek harminc orosz katonai tanácsadót elevenen megnyúztak.) Szeptember végén Amin kérésére három orosz hadosztály érkezett az országba. Decemberben (17.-én) az ejtőernyős csapatok is megérkeztek. Karácsonykor a 4. és 105. (légideszant) hadosztály akcióba lendül. A körülbelül  80000 főt számláló seregről van szó. Ez a háború hatalmas összegekbe került a Szovjetuniónak. Szinte természetes, hogy a rivális nagyhatalom az USA nem hagyta szó nélkül a szovjetek befolyási övezet nagyobbítási kísérletét. Megindul a katonai támogatás a mudzsahedinek részére. Hagyományosan ezeket a harcosokat nacionalistáknak tartották Washingtonban (és egyes konzervatív történészek ma is, mint például Paul Johnson, annak tartják). Pedig nem nacionalisták voltak, hanem iszlám fundamentalisták. A két évtizeddel későbbi terrorista vezetők szinte mindegyike afganisztáni veterán.
A szovjet vezetés hamar rájött, hogy Afganisztán könnyen a Szovjetunió Vietnámja lehet. Ugyanakkor a katonai beavatkozás nagyságát, erejét növelik. Attól tartanak, hogy az iszlám harcosok átszivároghatnak Szovjet-Ázsiába (ez megtörténik a kilencvenes években), és az addig nyugodt szovjetunióbeli muszlimok radikalizálódnak.
Magára az iszlám fundamentalizmusra nincs a kommunista pártnak megfelelő ideológiai válasza. A klasszikusok nem igazán foglalkoztak a kérdéssel: „Az iszlám foszladozó szövete az első fuvallatra eltűnik.” – gondolta Trockij. Sztálin, Hruscsov és Brezsnyev is úgy viszonyultak az iszlámhoz, mint az ortodoxiához. Engedelmes, a rendszerhez lojális papok kézében adták a vallási szervezetek irányítását. Ennek ellenére az 1970-es és a 80-as években egyfajta iszlám szellemi ébredés kezdődi. Egyre többen fordulnak a vallás felé, sokan a szufizmus hatása alá kerülnek. A szufizmus maga a mohamedán misztika. Az első szufisták megjelenése a körülbelül száz évvel Mohamed halála utánra datálódik. A mai Irak területén aszkétikus életet élő csoportok tűnnek fel, akik a Korán-recitálásával (Korán idézetek monoton ismétlésével) eksztázisba hajszolták magukat. Fehér gyapjúköntöst viseltek (szúf), és ezért nevezték őket szufinak. Teológiájuk nem minden esetben egyeztethető össze a Korán tanításaival. Egyfajta népi vallásosságnak is tekinthetjük. Eszmerendszerükre hatással volt a hellénizmus egyes eszméi. A keresztény szerzetesi idea, a perzsa és a hindu elkézelések is hatottak a szufista filozófusokra. Tanításuk szerint az eksztázis révén a szufi egyé válik Istennel. Ez ellentétes a fundamentalista iszlám tanításával, ezért már a korai időben is eretnekséggel vádolták a szufistákat. Halladzs (858 körül-922 március 26) az egyik legjelentősebb szufista (erőszakos) halála után az eszme követői igyekeztek belesimulni az iszlám társadalomban. Elhagyták a külsőségeket, de továbbra is keresték az eksztázist. Ettől az időtől kezdve az ezoterikus tanok is elkezdtek beáramolni a tanrendszerükbe. A 12.századba már megjelennek a szufista titkos társaságok is. Az eksztázis könnyebb eléréséhez elkezdenek hasist, és ópiumot is használni. Az iszlám irodalomban jelentősek a szufista költők munkái. A korai és napjaink szufizmusa között jelentős különbség van, de mindkettőre jellemző a szentek kultusza. A dervisrendek is ehhez a mozgalomhoz taroznak. A Szovjetunióban feléledő szufizmus jellemzője volt a zarándoklat, a szentek kultusza. Ez a vallási megújulási hullám készíti elő a terepet az iszlám fundamentalisták megjelenésének, elfogadásának. És az eljövendő vallási köntösben megjelenő konfliktusoknak. E jelenséggel találkozhatunk a csecsen háborúk folyamán is például. (De Európát sem kerüli el a jelenség. Elég ha Boszniára gondolunk.) Nem véletlen, hogy az 1993-as tadzsikisztáni harcokban is megjelennek az internacionalista dzsihádisták (pl. Hattab). Ők a filmben az orosz határőrök ellenfelei.
Aki szeretné ezt a filmet magyar felirattal megtekinteni, az nyugodtan kattintson erre a linkre.
(Aki nem a DVD verzióhoz, hanem a bluy ray-hoz keres feliratot az ezt töltse le.) 
  

Végezetül szeretném az érdeklődők figyelmét felhívni érdekes filmekkel foglalkozó oldalra. Itt Kubul munkáival ismerkedhettek meg:
http://virtualis-filmklub.com
Bevallom első nekifutásra nekem nem sikerült a "bejutás". A jobb felső sarokba a Szép új(?) világ feliratra vigyétek a kurzort...
Kalandra fel!

Nehéz istennek lenni


A film eredeti címe: Es ist nicht leicht, ein Gott zu sein
                              Трудно быть Богом
A felirat tulajdonságai:
FPS: 25,
kiterjesztése: srt.














Veszélyes területre merészkedtem. Számomra veszélyes, mert szinte ismeretlen. Hogy kezdődött mindez?
Ahogy szokott.
Kaptam egy e-mailt. A levél írója többek között felajánlott a blog "részére" néhány filmfeliratot. Gondoltam ezzel színesülhetne az oldal. Mint írta szovjet-orosz sci-fikről lenne szó. Magam is tervezem (elég régóta, és erre bizonyíték épp ez a blog, hiszen említettem már az egyik megjegyzésemben ezt) egy sci-fi felirat készítését. Tehát a javaslata nem "botránkoztatott" meg. Csak... Volt egy kis bibi.
Oldfan, mert ő a levélíró, közölte, hogy angol anyagból dolgozik.
Hűha! Hiszen az a legjobb ha közvetlenül az eredetiből dolgozik az ember, hisz a nyelvi finomságok észrevevéséhez ez elengedhetetlen.

Mindjárt  a blog szempontjából "problémásnak" tűnő alkotással kezdem.
A film francia, német, szovjet és svájci koprodukcióban készült 1989.-ben. Ezzel így önmagában semmi baj nem lenne, hiszen nálam eddig is szerepeltek már ilyen alkotásokhoz készült feliratok. Arról nem is beszélve, hogy ez mennyire elfogadott, megszokott mind a szovjet, mind az orosz filmgyártásban. Elég ha csak például Jurij Ozerov háborús filmeposzaira gondolunk. Tele vannak a baráti szocialista országok színészeivel. A német haditanácsokon német (NDK-s) színészek személyesítik meg a tiszteket például. Vagy ott van Szergej Bondracsuk 1970-es Waterloo-ja. Ezt a filmet a Moszfilm az olasz Dino de Laurentiis Cinematograficá-val közösen készítette. Parádés szereposztásban (talán elég ha megjegyzem, hogy Orson Welles játssza a filmben XVIII. Lajost). A főbb szerepek megszemélyesítői között csak egy szovjet színész (Szergo [Szergej] Zakariadzse az 1909-ben Bakuban született, örmény származású színész, Blücher generálist alakítja ebben a filmben) találhatunk.
Esetleg a Csekista. Ami francia-orosz közös munka. A rendező (Alekszandr Rogozskin) és a színészek oroszok benne.
De a Nehéz istennek lenni című film eredeti nyelve a német.
Hoppá!
Szóval nem orosz? Akkor mit keres a blogon?- joggal kérdezheti bárki.
Szeretnék egy bejelentést tenni.
Készülőben van egy filmfelirat, amely egy olyan filmhez készül amelynek az eredeti nyelve francia.
Viszont a cím és főszereplő kivételével az összes színész orosz származású (Pontosabban a cím és főszereplő nem orosz származású, de már orosz állampolgár. Erre visszatérek még, néhány hónap múlva.). Tehát úgy külön-külön nem lenne probléma a dolog, de így a kettő együtt!
Arról nem is beszélve, hogy a szovjet filmgyártás ezt a filmet teljesen leszinkronizálta. Nem a korszakban tőlük megszokott módon. Nem egy (esetleg kettő) narrátor mondja rá az eredeti hangra oroszul a mondanivalót, hanem sokszereplősen, ahogy nekünk magyaroknak annyira természetes. Szerintem ez a tény jelzésértékű.  
Nagyon sok szovjet színész van a Nehéz istennek lenni című film szereplői között. Ugyan a főbb szereplők közül csak ketten felelnek meg ennek a kritériumnak, de a mellékszereplők tömkelegéről elmondható.
A döntésem meghozatalában, amely következtében mégis szerepel ez a film a blogon, a végső érvet maguk az orosz filmes oldalak szolgáltatták.
Ezeken az oldalakon a szerzők "sajátjuknak" is érzik ezt az alkotást. Például a kalózoldalakon is a наши фильмы - filmjeink között szerepel. Amiken megnéztem kivétel nélkül minden.
Nincs mit tenni.
Akkor legyen!
Oldfan felhívta a figyelmemet arra a tényre, hogy a felirat a teljes filmhez készült. Ugyanis létezik magyar szinkronos változat is, de annak időtartalma rövidebb, mint az eredeti film hossza.
A felirat megtalálható itt.

A film forgatókönyvét Arkagyij és Borisz Sztrugackij azonos című regénye (1964) alapján Peter Fleischmann (aki egyúttal a film rendezője és producere is) és Jean-Claude Carriére írták.
A film a harmadik évezredben játszódik (2134). Adva van egy bolygó, ahol a történelmi fejlődés állapota a mi Középkorunknak felel meg. A bolygó lakóit megfigyelés alatt tartják az utódaink. De ők már nem olyanok mint mi. Nem háborúznak, nem indulatosak. Az érzelmeiket totálisan kontroll alatt tudják tartani. Annyira mások mint mi. Vagy mint Arnakar lakói. (Így hívják az országot amelynek népének mindennapjaiba bepillanthatunk ebben a filmben)
A "progresszorok" (a megfigyelőket hívják így a könyvben) nem avatkozhatnak be az eseményekbe, csak figyelnek. A kutatás célja az emberiség régmúltjának jobb megismerése.
Annyi, de annyi minden felmerült bennem miközben a történettel ismerkedtem... Olyan sokrétű üzenettel bír ez az alkotás!
Egyrészről  ott van Arnakar társadalmi berendezkedése. Ez egy középkori totalitárius rendszer. Ne ez így fából vaskarika! Hiszen egyetlen középkori totalitárius rendszer sem létezett! Az állam abban az időben jóval kevésbé kontrollálta az egyént, mint napjainkba. Sajnos, ahogy haladunk előre az időben, és minél fejlettebb gazdaságilag a társadalom annál inkább kontrollálja a hatalom az egyént. Nincs mit tenni... Viszont ma már nem feltétlenül az embereken való uralkodás a kontroll célja, hanem bizony gazdasági érdekek miatt sérülnek a személyiségi jogok.
Szóval egy középkori társadalmon keresztül mutatják be nekünk a (a 20.századi) totalitárius rendszert. Láthatjuk a külső és belső ellenség keresését, láthatjuk a rendszert működtető intrikákat.
De nem csak társadalomtudományi aspektusa van a filmnek.
Számomra a "progresszorok" világa maga a New Age-es gondolkodás kritikája. Nagyon divatosak (napjainkban is) azok az eszmék, óhajok amely a világbékéhez kötődnek. Hát  2134-re a Földön megszűnnek a háborúk, az acsarkodások. Az ember nem farkasa már a másik embernek.
John Lenin Lennon álma megvalósult:
"Képzeld el, hogy nincsenek országok
 Nem olyan nehéz
 Nincs miért ölni vagy meghalni
 Nincsenek vallások
 Képzeld el, hogy mindenki
 Békében él"
(A dalrészlet Rexter fordítása, a teljes magyar nyelvű szöveg megtalálható itt.)
Ez az idillikus állapot(, amiről Lennon az Imagine-ben énekel) olyan vonzó... És hazug.
Nem veszi figyelembe az emberi természetet. Persze erre a new ages guruk megtalálták az "ellenszert". Az új kozmikus tudat majd segít. Aki meg nem éri el ezt a tudatszintet, az minden "jó"-ból kimarad! Hát a Sztrugackij fivérek már 1964-ben elképzelték azt amire a dalnok csak 1971-től kérte a hallgatóit. Elképzelték és egy érzéketlen emberiséget találtak. Számomra az egyik érdekes vonulata a filmnek az, amikor az egyik "progresszor", aki nincs közvetlen kapcsolatban a bolygó lakóival, elkezd együtt érezni egy másik személlyel.
Vagy ott van a hatalom és a gondolkodó ember viszonya. A vallási fanatizmus hatalomra kerülésének veszélye... Az átlagember irányíthatósága, manipulálása. Sok-sok gondolat, és probléma felvetődik a filmben. Nem tolakodóan, csak úgy finoman. Szerintem ez egy olyan film (és ez nem csupán a filmesek érdeme), amelynek a mondanivalóját érdemes egy baráti társaságban megvitatni.
A fivéreket, - ahogy a műveik többségében, igazából az ember érdekli, a terveivel és az erkölcsi dilemmáival. A kalandokra módot adó középkori világ igazából csak keret. Fontos kérdéseket tesznek fel. Mi lesz, ha valóban bekövetkezik az, amit az utópiák már régóta vizionálnak, vagyis az emberiség megszabadul az erőszakos hajlamától? Egy szelíd, ám unalmas világban fogunk élni? Vagy mindössze elfojtani leszünk képesek a ragadozó ösztönünket, amely ugrásra készen lapul bennünk és bármikor kitörhet?  Vagyis a „szép új világ” megmarad a felszínnek? Figyelmeztetnek más veszélyekre is. A tudományos megfigyelés hideg tárgyilagossága azzal járhat, hogy kihal belőlünk a részvét érzése. Ez a legnagyobb gond, amivel a főhős, Rumata, küzd. Sztrugackijék válasza egyértelmű, az ember ezt a képességét akkor se veszítse el, ha az alkalmazása újabb gondokkal jár. Számukra az ember inkább erkölcsi lény, mint a technikai haladás képviselője. A hidegfejű, kívülállást és a vele együtt járó elzárkózást választó tudomány elveszítheti az emberiesség egyik lényegét, az érzéseket. Hasonlóan fontos erkölcsi dilemma náluk a felelősség kérdése. Ha valakinek módjában áll meggátolni a kegyetlenséget, van-e joga a „be nem avatkozás elve” alapján akár évszázados szenvedésre ítélni a kiszolgáltatottakat egy olyan világban, amelyben a jó reménytelen harcot vív a minden téren fölényben lévő gonosz ellen? Hiszen, ha tétlen marad, cinkossá válik. Itt lépünk át egy minőségi határt, és ez volt az a pont, amely kiverte a biztosítékot a cenzoroknál. Hiszen lássuk bár a „sötét középkort,” a néző kétségtelenül felismeri a nácizmus kifejlődésének elemeit, de ugyanakkor azt is, hogy a kommunista hatalom társadalom manipulálása semmiben nem volt más a gyakorlatban! Azt sem nehéz észrevenni, hogy egy vallás nemes eszméit milyen könnyen lehet a visszájára fordítani, majd az elnyomás eszközévé tenni. Szóval, meglehetősen kényes témák sora van a moziban összeszedve. Teljesen érthető, hogy a „glasznyoszty” kellett ahhoz, hogy az egyén, a társadalom és az eszmék ellentmondásos viszonyait boncolgató mű nagyvászonra és nagyközönség elé kerülhessen. A mozi a pragmatikum jegyében fogant. A németek adták a pénzt, a rendezőt és a technikai hátteret. A Szovjetunió a pazar helyszíneket, az olcsó statiszták sokaságát, és néhány jelentősebb karaktert, kiegészítve a vasfüggönyön túli más színészekkel. Miután drága mozi volt a maga idejében, - ennyi pénzt sci-fire a szocialista táborban akkoriban már régóta nem költöttek, - a forgatókönyvet úgy alakították, hogy széles nézőközönség számára is könnyen befogadható legyen. Ezért aztán az erőszak naturálisabban van jelen, mint ahogy az a szovjet film világában szokásos volt, a témához illő némi meztelenség és dekadencia ábrázolás sem a korszak jellemzője, viszont a nézőbarát szemlélet jegyében fogantak. A látvány elemekre sincs panasz, a mozgalmasság kellő mértékű, gondolva nemzetközi piac igényeire. Tehá,t aki az eredeti Sztrugackij szemléletet várja, érezhet némi csalódottságot. Részemről viszont úgy gondolom, a fogyaszthatóságot elősegítő elemek nem nőttek a gondolati tartalom fejére, ésszerű és vállalható kompromisszumok jellemzik a kivitelt.
A 2013-as film plakátja
És annyi minden bent maradt még az eredeti műben!
Nem véletlen, hogy készült egy másik értelmezése is a könyvnek.
2013-ban bemutatják Alekszej German utolsó filmjét, ami a Nehéz istennek lenni című regény egy másfajta interpretációja. Úgy gondolom szükség is volt erre. Az 1989-ben készült feldolgozásban a karakterek ábrázolása kissé idealisztikus. Ennek oka, véleményem szerint, az hogy a fő hangsúly a történeten van. Az (új, teljesen) orosz verzióban pedig a realisztikus ábrázolásra nagy hangsúlyt helyeznek. Mocsok, a sár (jelenettől függően), szinte "átsüt" a képernyőn. Például a szereplők nem kulturáltan, cizelláltan esznek, hanem olyan sergio leonésan. Miközben kanalazzák a levest, közben a lé végig folyik az étkező szakállán. Persze a kanalat sem úgy fogja ahogy a menzán elvárják a gyerekektől.
Egy teljesen valódinak tűnő középkor tűnik elénk German filmjében.
A kegyetlenkedések is kegyetlennek is látszanak.
Ugyanakkor bár több mint háromórás lett az új Nehéz istennek lenni, de nagyon sok minden "kimaradt" belőle. Persze ez a "kimaradás" az új koncepció része!
Egy szó mint száz!
Tudom, hogy napjainkban nem divat az olvasás. Mégis azt javaslom mindenkinek, hogy miután megnézte a Nehéz istennek lenni című filmet, vegye elő a könyvet és olvassa el azt is!
Szerintem megéri! (Még két feldolgozás megtekintése után is.)

Don Reba - Alekszandr Filippenko
 A film egyik főhősét Don Rebát Alekszandr Gerorgijevics Filippenko alakítja. 1944.szeptember 2.-án született Moszkvában. Kitüntetéssel érettségizett Alma-Atában. 1967-ben szerzi meg első diplomáját a Moszkvai Fizika-Mechanikai Főiskolának a Molekuláris Kémia- Fizika fakultánsán. Ezután két évig mérnökösködik.
1974-ben B.V. Sulkin színjátszó iskolájában megszerzi második diplomáját. 1969-1975 között a Taganka Színház tagja. 1975-től húsz éven át a Vahtangovról elnevezett Akadémiai Színház tagja. 1996 óta a "Mono-Duet-Trio" színház művészeti igazgatója. Rengeteget filmezik. Néhány Magyarországon is ismert filmje: Barátom, Iván Laspin; Moszkvai csata; Mester és Margarita (1994); Titokzatos Násztya (televíziós sorozat); Mester és Margarita (2005); Leningrád.

Edward Zentara
A film főszereplőjét a lengyel származású Edward Zentara alakítja. 1956. március 18.-án született Sianówban, és 2011. május 25.-én hunyt el. Haláláig több mint ötven filmben szerepelt. 1975.-ben lépett a világot jelentő deszkákra. Érettségi után a Koszalini Közgazdasági Líceumba járt. Majd a lodzi Filmművészeti Iskolában diplomázott 1980-ban.
Ötvenöt évesen önkezével vetett véget az életének.

A bejegyzés írása közben napi kapcsolatban voltam Oldfannal (a sárga karakteres mondatok tőle származnak). Egyik levelében figyelmembe ajánlott egy másik filmet is. A fehér bolygó című lengyel alkotást. Az Andrej Zulawski által rendezett filmnek a sorsa is regényes. Az akkori cenzúra annyira ártalmasnak találta, hogy megsemmisítésre ítélte a film kópiáit. Csodával határos módon mégis megmenekült a film. És miért érdekes ez a film?
Mert ennek a filmek nagyon hasonló a koncepciója mint a Nehéz istennek lenni-nek. A lengyel film forgatókönyvének alapja a rendező rokonának Jerzy Zulawskinak az egyik regény trilógiája. Ezek a művek magyarul is megjelentek, legelőször az 1920-as évek elején.
A hasonlóság egyik oka lehet az hogy Sztrugackijék esetleg olvashatták ezt a regény folyamot. Olvasták, magukévá tették és átformálták a történetet. De az is lehet, hogy a Zulawski művét nem ismerték, "csak" ugyanarra éreztek rá mindhárman. Soha nem fogjuk megtudni, hogy volt valójában.
Úgy gondolom, nem is olyan fontos ez a kérdés. Mindkét mű saját jogon remekmű. Saját jogon, hiszen Shakespeare is már meglévő irodalmi alkotások átdolgozásával lett világhírű. Nem véletlenül, mert amit hozzátett a már meglévő művekhez, az teljesen átformálta és egy magasabb irodalmi szintre emelte.
Erről a lengyel filmről többet itt olvashattok.



Mindenkinek csak ajánlani tudom a Nehéz istennek lenni című, 1989-ben készült filmet!
Köszönöm Oldfannak, hogy megismertetett ezzel az alkotással!

Folytatjuk...